Mese a kőfaragóról

Egyszer volt hol nem volt, volt egyszer egy kőfaragó, akink elege volt abból, hogy fáradságos munkával örökké csak a köveket vájja ki a hegyből a tűző napon. - kimerítő ez a kőfaragás és még a Nap is perzsel!

Milyen jó lenne, inkább odafönn lenni az égen és olyan hatalommal bírni, mint a Nap. - gondolta a kőfaragó. történt pedig, hogy kérése csodálatos módon meghallgatásra talált, sőt feljutott a Napba.

Boldogan kezdte ontani a sugarait, míg észre nem vette, hogy azoknak útját állják a Felhők.

- Hiszen nem is olyan jó Napnak lenni, ha sugaraimat a Felhők, föl tudják tartoztatni! - fakadt ki. így aztán Felhővé vált, lebegett a Föld felett, esővel áztatta, de végül a Szél szétfosztotta.

- Szóval a Szél el tudja oszlatni a Felhőket. akkor bizonyára, az a legerősebb. Szél akarok lenni. - így aztán Szél lett. fújdogált, fújt és tombolt.

Ám egyszercsak megtorpant, mert magas, kemény fal állta útját: egy Hegy.

- Hiszen nem is olyan jó Szélnek lenni, ha a Hegy megtud állítani! - így aztán Hegy lett belőle. Hirtelen erős ütéseket érzett az oldalában, valami durva szerszám lyukat vájt belé.

Egy kőfaragó dolgozott...

/héber népmese/