Altató

Édesapa, Drága, Édes egy szerelmem, hogy mehettél hozzá Édesanyához? Hogy vehetted el őt? Hogy tehetted ezt velem, hogy vehettél neki bugyit, adhattad haza a pénzt, főzhettél neki csülökpörköltet, szárogathattad könnyeit, masszírozhattad a talpát, hogy élhettél vele reggel, délben, este, éjjel és hajnalban, mikor itt vagyok én is?!
Apu, szívem, hogy lehet, hogy egyszer csak elveszítetted az érdeklődésedet? Azt hitted, Anyu elhidegült, és onnantól aztán inkább Te is? Hogy lehet, hogy elveszítetted az érdeklődésed, irántam? Vagy csak én hittem ezt?
Apu mondd, beszélgettetek ti eleget? Tudjátok egymás búját-baját? Vagy csak éltek együtt, bele a levegőbe? Ha tudtátok, te is az övéit, nem következhetett be, amitől tartasz. Ha mégis, szinte mindegy. Kaland. Múló anomália. Feltételezd már! Hisz eddig a legnagyobb békességben voltatok, egymásról szinte mindent tudtatok, s itt vagyok én is. Őszinték voltatok, apu?
Vagy – és ez a másik lehetőséged -, felháborodottan mindent eldobsz. De akkor dobsz engem is, apu, engem, aki alig múltam fél. Vagy egy? Akkor szembe kell nézned a ténnyel, hogy a gyereked azt gondolja majd, sosem éreztél iránta semmit, de reménykedhetsz: még lesz majd időd bizonyítani. Beszélgettünk mi eleget, apu? Most beszélgetünk?
Miattam nem váltál el? Azt hitted, sok-sok év után majd azt mondom, micsoda szemétség volt őt elhagyni?! Ezért? Ha megteszed, úgyis megmagyarázod valahogy. Bár ebben én sem mindig hiszek – tudod. De akkor, tudom, mondhattam volna, amit akartam, a Te életed a tied, s nem ölheted meg magad: ha másképp gondolod, tégy utad szerint! Rám hivatkozva ne maradj egy bomlott kapcsolatban semmiképp! Miattam csak velem maradj, apuci. Ezért csináltátok, ugye? Mi másért? Hogy akkor mit gondoltam volna? Jó kérdés.
Tudsz ezekre válaszolni? Lehet, hogy meg sem kérdeztem még? Lehet, hogy így volt? Egyedül vagy egy kórteremben. Még friss a pészméker. Működteti a szíved. Nem tudod minek. Hogy lehet, hogy szinte elfelejtettél? Egyedül is van miért. Lehet, hogy érezni ekkora energiádba került? Eltömődött erek, lassú véráram, magas koleszterin, sok a vérzsír, a mész kivált, az érfalakon megtelepedett… vagy máshogy működik egy szívkoszorúér-elmeszesedés? Hogyan működik, Apu, szerinted? Rakok neked Led Zeppelint, hallod-e? Charlie Parker K.C. Blues? CCR?
Válaszolsz?
Miért nem beszéltétek meg ezeket előttem? Akartatok ugye? Miért? Magatok miatt? Ő? És Te? Magad miatt, vagy miattatok? Nem mindegy. Persze meglehet, hogy tévedek, és egészen mindegy. Az is meglehet. De akkor is, basszus, szólalj már meg, és mondjál már valamit, szólj már hozzám, Apuuuuuuu..!
Hogy itt vagy…?
Higgyem el?
Nem alvadt meg a vérem, érzek, és a helyzetek visszafelé is átszerethetők? Csak hadd bújjak ide melléd, az öledbe. Hogy érezzem az édesapaszagod. A poros pulóvered, a dohányfüstös farmert, az egynapos borostát, a gépolajos, villamosszagú, buszszagú mandzsettád, a gyár illatát őrző hajadat, a reggeli szappanmaradékot és tested szeretetének minden mámorillatát – abból tanultam én is. Ahogy tanítottatok. Figyeld, apu, bocs! Mit akarsz?
Elhiszem, apu. Mindig. Ahogy a sok nő anyu előtt, akik levelet írtak és fényképet küldtek. Ahogy az a férfi, aki karácsonykor két szólamban motettákat énekelt a konyhában, míg ki nem rúgtad. Vagy lejött látogatni a balatoni nyaralóba, míg össze nem verekedtetek. Ahogy az a nő is, aki december 31-én arról sírt a telefonba, mennyire magányos, s Te nyomorultan érzed magad, téblábolsz az előszobában, melletted a nejed, mögötted a gyerek, szilveszteri színházlátogatásra indultok éppen, mindig utáltad a színházat, búcsúzkodás, csörög, felveszed, halló, igen, szia, hosszan, ki volt az, senki, Nincsenek szavak.
Hadd öleljem át a derekad. Nem baj, ha szúr a tálcád éle. Furcsa jószág, szeretem nézni, ahogy a kis fémtű leszorítja a papírpénzeket. Petőfi, Dózsa. A Lánchíd. A gondos újravarrás egyenletes öltésnyomait az aprópénztartó megbarnult, elszíjasodott bőrén. A bőrlapokat és a tűt összefogó fémdarabot, ami üléskor lyukat koptat a farzseben. Tudom, ott a Kossuth a bal felsőben. Ezt a nejlonzacskó-a –belsőzsebbe dolgot is tőled tanultam amúgy. Kösz, hasznos.
Csak engedd, hadd bújjak ide melléd. Üljek az öledbe a villamoson. Üljünk oda mindketten, testvérek. Etess kézzel a savanyúkáposztás-zacskóból, vigyél a Csillagok háborújára, vigyél haza a piacról, orvostól, isiből, edzésről, kenjük az ablakkilincs gépzsírját a farmerodba. Játszunk hóc-hóc-katonát! Nézzük, hogyan csapja fel a vizet a járdára a busz! Szedd le a kezemről a rászorult bilincset –egyáltalában, minek gyűjtesz Te fegyvereket?
Kapard ki a torkomból a Negrót. Szappanozd le az ujjamról a gyűrűt. Főzzél nekem teát! Hadd bújjak veled a takaró alá! Karolj át, s nézzük a Magilla Gorillát. Melegíts meg, Apa. Olyan jó itt. Aztán megírom a házit.
Többet kellene…Mmmm…bocs, már majdnem alszom, Sosem növök fel hozzád, Apa? Talán épp ez a szeretet? Vagy ez rossz szeretet, az önző, a természetes? S valami mögötte van bonthatatlanul? Ne menj, apu, nemennyeeeel! Maradj még! Apuuuuuuu! Hééééé! Figyelek!
Vagy tudod mit? Az se baj, ha elmész.
Akkor is.
Mindig.
Csak tudd.
Ugye milyen szépen felnőttem?!
Néha felsír a kisgyerek.
Hallod a vonatot, Apa?
Ennyire önző és ostoba vagyok. Ennyire nagyokos. Képernyőfénynél sóskát vacsorázom zsemlével, nincs munkám. Zöldben ülök, a fák rezgését nézem, a szelet, s hallom, ahogy elmegy, a vonatot. Leckét írok. Lekvárt főzök bodzabogyóból, úton szedett almából. Sört lopok veled a közértből, véletlenül. Átcsúszott alul. Ott maradt a láda. Mandulát a hegyoldali üres telek kertjéből. A vonaton ülök. Minden fülkefényben. Csak egy fülkefényben – de abban belülről. Egyedül vagyok. A társammal. A szerelmemmel. A partneremmel. A családommal. A barátaimmal. Emberekkel. Egyedül. Wicsása wákhá? József Attilából élek. Charlie Parkert hallgatok veled. Anyámat és Anyádat ritkán látogatom. Szabad vagyok? Büszke vagy rám? Haragszol?
Szeretlek.
Jó éjt!
Ha már nem vártad meg, amíg elalszom…
Hogy?... Itt vagy?... Maradsz?....
Köszmm…mmm….mmm

Új Éva