Menny és pokol titkai

Az öreg szerzetes az út mentén ült. Szemét lehunyta, lábát keresztbe tette, keze az ölében nyugodott, így elmélkedett.

Meditációját hirtelen egy szamuráj nyers, követelődző hangja szakította félbe:

-Hé, öreg! Taníts meg, mi a menny és a pokol!

Az agg először úgy tett, mintha nem hallotta volna, semmi jelét sem adta, hogy válaszolni óhajt. Ám szemhéja lassanként felemelkedett, szája szögletében halvány mosolyféle játszott, ahogy a harcos szemlátomást másodpercről másodpercre türelmetlenebbül várta a feleletet.

-Te kívánod tudni menny és pokol titkait? - szólt végre.
- Te, aki oly ápolatlan vagy?
Kezedhez és lábadhoz szenny tapad. Hajad fésületlen, leheleted bűzös, kardod rozsdás és elhanyagolt.
Csúf vagy, s fura gúnyát adott rád anyád.
Te, épp te kérdezel engem mennynek és földnek titkairól?

A szamuráj irtózatosat káromkodott.
Kirántotta kardját, és feje fölé emelte.
Arca karmazsinvörösre váltott, nyakán ujjnyira kidagadtak az erek, míg arra készült, hogy lecsapja a szerzetes fejét.

-Ez a pokol - szólt halkan az öreg, épp abban a pillanatban, amikor a penge zuhanni kezdett.

A másodperc tört része alatt elképedés, félelemmel vegyes tisztelet lett úrrá a marcona hadfin, meg együttérzés és szeretet e szelíd lény iránt, aki nem sajnálta kockára tenni saját életét, hogy őt taníthassa.
Félúton megállította fegyverét, s szeme megtelt a hála könnyeivel.

- Ez pedig - magyarázta a szerzetes - a menny.

Ifj. John W. Groff atya
 Forrás: Erőleves a léleknek 3. Bagolyvár Kiadó