MÉG EGY TÖRTÉNET

Két magzat beszélget az anyja hasában:
- Mondd, te hiszel a születés utáni életben?
- Persze. A születés után jön az élet. Talán azért vagyunk itt, hogy felkészüljünk arra, ami ezután következik.
- Lárifári! A születés után nincs semmi! Onnan még senki nem tért vissza! S különben is, hogy nézne ki?
- Azt pontosan nem tudom, de úgy érzem, hogy ott mindenhol fények vannak... S talán a saját lábunkon fogunk járni, s a saját szánkkal eszünk.
- Ez már végképp ostobaság! Járni nem lehet! S még, hogy szájjal enni?! Nevetséges! Hát nem látod a köldökzsinórt? S ha már itt tartunk, gondolkodj el egy picit: azért nem lehetséges a születés utáni élet, mert a köldökzsinór túl rövid.
- Igen, de szerintem valami biztosan lesz, épp csak máshogy, mint amit itt életnek nevezünk.
- Ostoba vagy. A születéssel az élet véget ér, és kész.
- Figyelj, nem tudom pontosan mi lesz, de majd a Mama segít nekünk...
- A Mama? Te hiszel a Mamában?
- Igen.
- Ne nevettesd ki magad! Láttad már valahol? Egyáltalán látta már valaki?
- Nem, mert itt van körülöttünk. Benne élünk. S bizony, neki köszönhetjük, hogy vagyunk.
- Na, most már hagyjál békén ezzel az ostobasággal, jó? Majd akkor hiszem a Mamát, ha látom.
- Látni nem tudod, de ha elcsendesedsz, akkor hallhatod az énekét, érezheted a szeretetét. Ha elcsendesedsz, érezni fogod a simogatását, érezni fogod óvó kezét.