BESZÉLGETÉS DR. HORVÁTH MÁRIA FŐORVOSNŐVEL

Régi adósságomat törlesztem, amikor beszélgetésre kértem meg dr. Horváth Máriát, kórházunk egykori főorvosát. Bár 2000 óta nem dolgozik már a kórházunkban, de mindannyian értesültünk betegségéről. Ezért is helyénvaló az első kérdésem:

Hogy van?
- Köszönöm kérdését, jól vagyok. Volt egy stroke-om 61 éves koromban és a maradványtünetek miatt felhagytam az orvoslással. Jelenleg otthon vagyok és élvezem a nyugdíjas éveket.
Idézzük fel közösen a pályafutását!
- Középiskolás éveimet az esztergomi Dobó Katalin Gimnáziumban töltöttem. Az egyetemet 1972-ben végeztem el Pécsett. 1976-ban neurológiából, 1978-ban pszichiátriából, majd 1992-ben addiktológiából szereztem szakvizsgát. Igyekeztem tudásomat napra készen tartani, így analitikusan orientált pszichoterápiás és csoportterápiás tanfolyamokat végeztem.
Az egyetem elvégzése után kezdtem az esztergomi kórházban dolgozni a neuro-pszichiátriai osztályon és 2000 őszéig a kórházban folytattam munkámat.
2000-ben jöttem el a kórházból. Járóbeteg-rendeléseken dolgoztam Dorogon, Nyergesújfaluban és Lábatlanon. Mindkét szakterületemen dolgozhattam és nagy ajándéknak éreztem a sorstól, hogy még 10 évig tudtam tevékenykedni. Nagyon kellemes emberekkel, kollégákkal találkoztam, akikkel addig csak legfeljebb telefonon beszélgettünk. Úgy hiszem, hogy ezeken a helyeken a munkámat és személyemet is megbecsülték.
Miért hagyta ott a fekvőbeteg ellátást?
- Egészségi okok miatt. Féltem attól, hogy stroke-om lesz. Ez aztán később sajnos be is következett. Az akkori kórházi vezetők is feltették ezt a kérdést és nekik is ezt mondtam távozásom okaként.
Honnan volt ez a megérzése?
- A rizikófaktoraim megvoltak, és édesapám is átesett rajta. Egy továbbképzésen nagyon rosszul lettem és ez után arra jutottam, hogy csökkentenem kell a terelést.
Emlékezzünk a kórházi éveire
- Már az egyetemi gyakorlataimat is az esztergomi kórházban töltöttem. 1972-ben Pécsett szereztem meg a diplomámat. Akkor a két szakma (neurológia és pszichiátria) még nem vált ketté. 1980-ban a pszichiátriai szakvizsgám napján alakult meg a Magyar Pszichiátriai Társaság.
Mely kollégákkal együtt indult az orvosi pályája?
- Dr. Leel-Össy Lóránt vezette osztályon kezdtem dolgozni. 1971-ben már itt volt Pátkai István, Illyés Melinda, Patócs Mária, Kóródy Ilona, Révész Tamás. Akkoriban a Dobozi úton, dolgoztunk, a Simor Kórházban, és csak 1985-ben költöztünk a Kolos Kórház területére az újonnan épített neuropszichiatriai épületbe. Nagy megtiszteltetés volt akkoriban az esztergomi kórházban állást kapni, és ez az osztály különösen jó hírű volt.
Felsorolta az egykori kollégák neveit. Pár szóban emlékezzünk meg róluk.
- Leel-Őssy professzor úr nagy tudású tudós ember volt, aki nagyon precíz és szigorú volt önmagához is. Nagy rendet tartott az osztályon. Meghatározott ütem szerint folyt a munka. Ő minden beteget megnézett és közösen beszéltük meg az eseteket. Bármikor be lehetett hívni, ha probléma volt. Beosztottjaitól a precíz orvosi munka mellett elvárta a tudományos munkát is. Készséggel osztotta meg tudását és segítségével eljutottunk számos tudományos eseményre is. Ugyancsak készséggel tanított minket Pátkai István, aki a Juhász Pál-féle Klinikáról jött Esztergomba. Ha volt egy kis időnk leültetett minket és fordítottunk külföldi szakmai folyóiratokból, amelyeket ő, vagy a hozzá hasonlóan lelkes Révész Tamás hozott, aki szintén készségesen osztotta meg tudását munkatársaival. Akkoriban még igen kevés szakkönyv volt hozzáférhető.
Néhányan az egykori kollégái közül már nincsenek közöttünk. Emlékezzünk rájuk is.
- Patócs Mária volt a legnagyobb mentorom. Sokat segített nekem. Neurológiai tudása mellett korán elköteleződött a pszichiátria iránt. Művelt sokirányú érdeklődéssel rendelkező barátságos személyisége volt. Illyés Melinda is sokat tett a neurológia osztályért, akár osztályvezető helyettesként, akár megbízott osztályvezetőként. Távol voltunk a „nagy kórháztól”, így összetartó közösség alakult ki. Élveztük, ha Kopasz László vagy Pénzes István konzíliumba jött hozzánk. Kellemes emlékeim vannak abból az időből.

Aztán eljött az idő, amikor egy új épületben szétvált a 2 szakma!
- Ekkor a pszichiátriát választottam. Az új épület nagyszerű volt. Az orvosi szobámból időnként a hegyről lesétáló őzekben gyönyörködhettem. Csodálatos új háttere volt a gyógyításnak. Ám a pszichiátria speciális igényeinek megfelelően több vizsgáló helyiségre, csoport szobára és foglalkoztatóra volt szükségünk. A felmerült funkcionalitásbeli hiányosságokat leválasztásokkal oldottuk meg.
A pszichiátria mennyire elismert szakma napjainkban?
- Ma már inkább újra idegtudományokról beszélünk. Betegségeket kiváltó okokat keresnek és találnak is az egyre újabb módszerek segítségével. A pszichiátriának számos ága alakult ki az idők során és egy kicsit társadalomtudománnyá is vált, mivel a közösségek is egyre inkább keresik a megoldásokat betegeik egyensúlyban tartására. Ez által ma már nagyobb társadalmi elismertsége van a szakmának.

Nem voltak vezetői ambíciói? Az említett kollégáiból később osztályvezetők lettek.
- Nem. Soha nem akartam vezetői pozíciót. Jellemzőek az önmagukat beteljesítő jóslatok. Bizonyos kollégákat egymás közt tréfásan professzornak szólítottunk és azok is lettek.

Ön nem lett vezető, mégis úgy művelte a szakmáját, hogy mindenkinek csak pozitív emlékei vannak.

- Ilyen irányú nevelést kaptam otthon és a pécsi egyetemen is.

Milyen volt az a pályája során az orvos-orvos kapcsolat?
- Osztályunk sokáig távol volt a „nagy kórháztól” és azokkal alakult ki jó kapcsolatunk, akik feljártak hozzánk konzíliumra. Árkai Annára, Szontagh Csabára, Herold Ritára emlékszem vissza szívesen ebből az időszakból.
Később szakorvosként a szakrendelőben és konzíliumokban sűrűbben találkozhattam a kollégákkal. Nagyon sok helyet igényelne, ha felsorolnánk mindazokat, akik hatással voltak rám szakmailag vagy emberileg. Igen hálás vagyok, hogy velük dolgozhattam.

Egy pszichiátriával foglalkozó orvos, hogyan küzd a kiégés ellen?
- Azt tanította nekünk erről Pátkai István, hogy ha az embernek gondja van a szakmán belül, akkor menjen el képzésekre. Ez nagyon fontos a gyakorló orvos számára. Nyugdíjas korban is gyakorta olvasok szakmai híreket, fórumokat az Interneten.
Annak idején a Dobozi úti csapat gyakran szervezett látogatásokat más kórházak szakmailag elismert osztályaihoz. Ezen látogatásokat általában összekötöttünk valamilyen kulturális vagy pihentető programmal, mint pl. közös színházlátogatás, vagy erdei kirándulás. Csapatépítésnek is kiváló lehetőség volt.
Úgy tudom, hogy Pécsett végezte el az egyetemet!
- Akkoriban nagyon-nagyon szigorú egyetem volt a pécsi. Meghatározó professzorok a beteg iránti tiszteletre tanítottak minket. Egy gimnáziumi osztálykiránduláson voltunk Pécsett és nagyon megtetszett az egyetem és környéke. Számomra Budapest túlságosan nagy város volt. Az oda kerülésem egyébként úgy történt, hogy egy külföldi egyetemre is felvételiztem sikerrel, így választanom lehetett. Pécs mellett döntöttem. Ismerőseim egy része előttem jutott be a pécsi egyetemre.
Mikor döntötte el, hogy pszichiáter lesz?
- Az egyetemen alakult ki. Pécsnek az idegélettan mindig is erőssége volt. A Szentágotai János -féle iskola meghatározó jellegű volt az egyetemen, ez is bizonyára közrejátszott a választásomban. Magát a professzor urat sajnos már nem hallgathattam, előttem ment el Pécsről, de tanítványai az ő szellemében működtek tovább.
Ha nem sikerült volna az egyetemi felvételi, milyen pályát választott volna?

 - Védőnő, vagy gyógypedagógus lettem volna.
Ha újra kezdhetné, mit változtatna az életén?

- Úgy vélem, hogy ami megtörtént velem az úgy van jól. Mindennek volt valami haszna. Amikor kikerültem az intenzívről és rájöttem, hogy már lehetetlen folytatni a munkámat, beletörődtem: biztosan azért van ez, mert így jó.

Ez bölcs belátás vagy beletörődés?

Szerintem a kettő között nincs különbség. 61 évesen nyugdíjba menni nem olyan nagy tragédia.

Betegsége, illetve nyugdíjas volta mennyire változtatta meg baráti társaságát?

- Nem voltam soha nyüzsgő, társasági ember, bár mindig szerettem csapatban dolgozni. Szerencsémre jó csapatunk is volt!
Azokkal a kollégákkal, akikkel őszinte barátság kötött össze a múltban, ma is ugyanolyan viszonyban vagyok. A régi barátokkal és a családommal tartom a kapcsolatot leginkább.
A testvéremmel, aki szintén a kórházban dolgozik egy ikerházban lakunk, így könnyen segíthetünk egymásnak.
Időközben lett egy új barátom is: fiam hozott egy kiskutyát, aki rendszeresen felvidítja a napomat.
Köszönöm a beszélgetést.
Jó egészséget és tartalmas nyugdíjas éveket kívánok!

Osvai László dr.