30 ÉVE JELENT MEG A „SZEGÉNYHÁZTÓL A KÓRHÁZIG”

30 évvel ezelött az akkori Városi Kórházban volt már egy rövid ideig megjelenő és a dolgozókat tájékoztató kezdetleges „újság” a „Kórházi hírmondó”.  Ebből értesülhettek a kórháziak, hogy megjelent és korlátozott számban kapható 80 forintért Szállási Árpád „Szegényháztól a kórházig” című könyve. A beharangozót maga a szerző írta:

Hosszú előmunkálatok után, aránylag rövid idő alatt megjelent városunk egészségügyének ezeréves története. A szerző Szállási Árpád ismert orvos- történész, eddig több száz ilyen tárgyú tanulmánya látott napvilágot külön-böző szakfolyóiratokban, külföldi kongresszusok rendszeres meghívottja, így a közleményeinek bizonyos hányada francia, német és angol nyelven olvasha¬tó a külföldi kongresszusi kötetekben. Nem kezdő dolgozta fel tehát hely¬béli higiénénk históriáját. Kiderül ez a történelmi rész után következő jegyzet-apparátusból: mintegy 354 forrásra utal a szerző, így adatait, ész-revételeit, esetleg az eddigi hiedelmekkel ellentétes kritikai észrevétele¬it bárki ellenőrizheti a megadott helyen.

Az Osváth-féle megyei monográfiá¬ban szerepel egy 1900-as kiadású "városi közkórház történet", szerzője ma¬ga Osváth Andor, aki sem orvos, sem történész nem volt. A néhány oldalas kis összefoglaló részben Villányi Szaniszló, továbbá a Simor-féle emlék¬könyv, illetve Kőrösy László munkájának kivonata, s az egész mondanivaló¬ját beledolgozta a megyei monográfiába, így csakis a megyei monográfia ré¬szeként történik rá hivatkozás. Megfelelő és kívánatos kritikával, mert a forráskritikai értékelés követeli a legnagyobb körültekintést. A monográfia fő feladata volt kimutatni a honfoglalás óta bizonyítható folytonosságot.

Ezért tartja most kezében az olvasó Esztergom egészségügyének első történeti feldolgozását. Neves orvostörténészeink közül elsősorban Magyary Kossá muta¬tott rá /a Pozsonyi Kódex alapján/, hogy Esztergomban állíttatta fel Szent István királyunk az első "lazarétumot". Csakhogy ez túlságosan is általános megállapítás. Mert sem topográfiai, sem egyéb adatot nem közöl. Érdekes, hogy az előbb említett nagy historikus nem veszi figyelembe a gyógyító rendek leg¬jobb ismerőjének Ratzinger úrnak azon állítását, hogy Esztergomban összesen öt gyógyító kolostor működött. Márpedig a jeles német tudós a Vatikán levél¬tári anyaga alapján állítja, s lévén német, valamint nem esztergomi, így he¬lyi elfogultsággal sem vádolható.

Megcáfolást követelt azon állítás is, mi¬szerint Bakócz Tamás érsek állítólag vérbajban szenvedett volna. Ezen állás¬pont sem tartható. Mikor Európában a szifilisz-járvány fellángolt, 3akócz már 60 éves volt. Ez még nem zárná ki. Az viszont biztos: akkor olyan agresszív spirochéta törzs grasszálta végig Európát, hogy fiatal ás erős szervezetek¬kel is rövid idő alatt végzett, melyet az akkor szokásos higanykúrák csak meggyorsítottak. Bakócz viszont még 19 évet élt, vagyis közel nyolcvan esz¬tendőt, ami ma is tisztes kornak Számit. Nagyot ugorva az időben, rátérünk századunkra. Megkerült a Kolos-kórház alapító oklevele /a szerző másolatban közli/, melyből kiderüli Vaszary Kolos hercegprímás kétségtelenül döntő segít¬séget nyújtott, de a Takarékpénztár támogatása már-már az uzsorakamat krité¬riumait is kimeríti.

A város szerény anyagi forrásait minden esetre kimerítet¬te hosszú időre, mert. a Simor Kórházzal való közösködés sajátságos kettőssé¬get teremtett, melynek anyagilag mindig a városi Kolos-kőrház érezte kárát.

A monográfia erőssége mindenképpen, hogy túllépi a helytörténeti kereteket, belehelyezi az adott kor társadalmi és tudományos fejlettségi közegébe, s úgy vonja meg a mérleget széleskörű összefüggésekben. A könyvet gazdag képanyag hitelesíti. A lázárétum "szinte biztos" helyétől az elhunyt utolsó rendelő¬intézeti igazgatóig.
Akadnak, akik még emlékeznek a kitűnő Gönczy Béla sebész főorvosra, osztályos és kórházigazgatói utódjára: Eggenhofer Bélára, az első gyermekgyógyász Patonay János főorvosra, a legendás Rajner főorvosra, az örök bohém Oravecz István főorvosra, továbbá a többi nagyemlékű elhunytakra.

Sokakban felmerült: miért nem került be "Schleifer Matyi bácsi" képe?
Erre az a válasz: akkor a Takács Jánosénak is ott lenne a helye, aztán a Takács Józsefének is, de nem soroljuk. Valami egységes elvet szükséges volt érvényesíteni. Sok kitűnő névtelen egészségügyi közkatonája akadt a városnak, de a közkatonák általában közös sírba kerülnek, s emléküket az "ismeretlen katona" emlékműve szimbolizálja. Schleifer Mátyás utcát kapott /Takács János sajnos még nem/, mindenki Matyi bácsiját tehát nem érte méltánytalanság.
Az eddig megjelent kórháztörténetekhez mérten mindenképp újdonság, hogy a jelenleg itt dolgozó orvosok névsora mellett az egészségügyi szakdolgo¬zókét is tartalmazza. Tizenöt-húsz év múltán ugyanis a dolgozók listáját bárki forrásként kezelheti. Eddig létezett az Magyar Kórház című lap, va¬lamint Orvosi Név- és Címtár. Nélkülük nehezen lett volna megírható a XX. század, mivel e két rendszeres kiadvány 1947-ben megszűnt, a helytörténe¬ti kiadványoknak kell átvenni a szerepét. A nem szakdolgozók /gépkocsi¬vezetők, titkárnők, gazdasági hivatalban alkalmazottak egy része/ pótlapon kerültek be.
A munkáért, hogy aránylag gyorsan ás olcsón került ki a nyomdából, köszönet illeti a Komáromi Nyomda dolgozóit, a megjelentetésért néhány pártoló üze¬met; személy szerint pedig Dr. Mersány Gáza kórházigazgató főorvos, Sze- göfi Béla gazdasági igazgatót, Dr. Sinka Gábor üzemi főorvos, igazgató he¬lyettest.
A könyv elegendő példányszámban jelent meg, így nemcsak az egészségügyi dolgozóknak jelent történelmi bepillantást,  de valamennyi megyei lokál¬patriótának is, függetlenül, hogy aktívan  foglalkozik helytörténettel, vagy passzíve érdeklődik iránta. Remélhetőleg egyiküknek sem fog csalódást okozni.