IN MEMORIAM DR. SZONTAGH CSABA

Május 5-én 80 éves lenne az esztergomi Vaszary Kolos Kórház legműveltebb igazgatója, a belgyógyászat kiemelkedő tudású osztályvezető főorvosa. Az egyik legkedvesebb versének / Szabó Lőrinc: Isten / részletével idézzük fel alakját és hajtunk fejet emléke előtt!

Zúgott az idő és városok nőttek s pusztultak a porban,
és láttam: minden cél üres és minden vágy szomorú,
én voltam a diadal s mikor győztes homlokra hajoltam,
csókom nyomán fekély fakadt vagy töviskoszorú.
 
Zúgott az idő s új századok forogtak le az égen;
zúgott a világ, csikorogva vítt vas-csörgető tusát,
s nem látta, hogy a holt milliók rothasztó rozsda-vére
testvér-sebeket mar a hazák életpiros husán.
 
És fölharsant a béke dala, a kereszté és a fényé,
az új Marseillaise szent tüzén kigyúlt a csipkebokor;
üvölt a gonosz: Nézd, új jakobinusok állnak a Volga vizénél! –
s már csattog az ostor, az új urak ostora, csattog az új rabokon.
 
Új rabok, új éhség, új börtönök! – Újra hiába
zökkent régi sínéről újabbra a régi világ:
új függönyök mögött pereg az Ember Tragédiája
s üres egekbe vezérli a bűn a szeretet dalát.
 
Én voltam a bűn és a szeretet, én voltam a rab s a korbács,
én voltam az ember, az állat, a te meg az ő;
én voltam a pénz, a nyomor, az áldozat s a mordály,
a színpad és az aktor, az élet méhe meg a temető.
 
Én voltam a régi és az új, a gonoszság és a jóság,
az árnyék és a fénysugár s a sugár zománca, a szín,
én voltam a lényeg, az űr s az örök hiábavalóság
és milliók torkában én voltam az emberi kín.
 
Isten vagyok én, de céltalan, és szenvedek egyedűl és
üvöltő máglyákon ezért égetem el magam;
én vagyok a kényszer, a gyötrelem s a kényszerszűlte tűrés;
a cél, s legjobban én tudom, hogy mennyire céltalan.
 
Magamat siratom, magamat temetem, magamat üldözve bolyongok,
mint fadöngető elefánt és vízlakó parány
és nem tudom elválasztani lelkemben a jót a gonosztól,
mert nincs egyensúly mérlegemen, nincs mérték és arány.
 
És próbálok és szenvedek és mégsincs semmi sem úgy, mint
akartam: minden alakom s tettem hóhérkerék:
kettő vagyok én, kettőben-egy, s ha e kettőt összegyúrni
próbálom, sustorog vad tüze, mint lombikban a rossz keverék.
 
Jöttem, de ki tudja, mikor? de ki tudja, miért? és
honnan? – Az űr iszonyú s örök utjain át!…
Álom s valóság: puszta szó; üres játék: a kérdés
uj kérdések s okok örök létráin a semmibe hág! –
 
De majd egyszer meghalnak a folyók az éjszakában
s beomolnak a századok riadt szakadékai homlokomon;
szétporlik a fény és megfagy a tér, nem moccan többet a lábam
s kioltja agyamban az öntudat tüzét a hideg korom.
 
És megpihenek, ha szétterűl merev síkokba az ég és
a visszatért kezdet eltakar minden romot s utat:
megpihenek, ha szétömlik az anyagba zárt sötétség
és a mozgás csiráiban megáll az akarat.