AZ ESZTERGOMI KOLOS KÓRHÁZ ÉPÍTÉSTÖRTÉNETE 20.

 

Az Országos Orvosszövetség május 10.-i budapesti ülésén határozott arról, hogy szeptember 2-án Esztergomban lesz a következő kongresszusuk. Erre az időpontra időzítették az alapkőletételi ünnepséget. A város lakossága pontos tájékoztatást kapott a kongresszus tematikájáról. Az Országos Orvosszövetséget így mutatták be:

 

…„ a szövetség első sorban a magyar orvosi rend közös, minden oldalról elhanyagolt érdekei előmozdításával, fenyegetett anyagi létének megvédésével és sokszor kellőképpen nem tisztelt tekintélyének megőrzésével foglalkozik, míg másodsorban czélja a hazai közegészségügyi szolgálat tökéletesítése és az orvosi rend magasabb etikai követelményeinek fejlesztése.”

 

Esztergom ezzel a tanácskozással rövid ideig az országos érdeklődés előterébe is került. Ugyanakkor az országos figyelem egy kicsit az orvostársadalom felé is irányult.

 

Kik az orvosok?” – tette fel és válaszolta meg 100 évvel ezelőtt a kérdést egy újságíró:

A humanizmus apostolai, akiktől az egész világ humanizmust és áldozatokat követel, az orvosnak – mint semmiféle más branche-belinek – ha szükséges, fel kell áldoznia idejét, életét, de róla senki sem gondoskodik. Sem állam, sem társadalom. S különösen az ország körorvosai azok, akik ha megbetegszenek, vagy ha munkaképtelenné lesznek, a biztos nyomornak vannak kitéve.”

 

A korabeli sajtóból pontosan rekonstruálhatóak a kongresszusi események:

 

1900-ban szeptember 2-a vasárnapra esett, így a vendégek nagy része már szombaton megérkezett.

A résztvevők egy jelentős része hajón jött Esztergomba. A hajóállomáson Vimmer Imre polgármester köszöntötte őket. A fogadáson ott volt Niedermann József rendőrkapitány, Kollár Károly a polgármester helyettese, Hollóssy Rupert főgimnáziumi igazgató, Schedl Arnulf házgondnok, számos helyi orvos és az izraelita hitközség nevében dr. Horn Károly és Vajda Géza. Díszes fogatokon jutottak el a résztvevők szálláshelyeikre.

A vendégek másik része – kb. 100 fő – a 15ó. 35 perckor érkező budapesti vonattal jött. Őket egy diadalkapu és dr. Mátray Ferenc a helyi fiókszervezet elnöke, dr. Rapcsák Imre kórházigazgató / Vörös Kereszt Kórház / - mindketten az országos igazgatótanács tagjai – és dr. Horacsek Gyula fiókszervezeti titkár fogadta.

Nem sokat pihenhettek a vendégek, ugyanis 17 órakor dr. Fredrick Lajos a budapesti Betegsegélyző Pénztár főorvosa a Magyar Király Szállóban a betegsegélyző pénztár orvosai számára értekezletet tartott és a pénztárak közeljövőben tervezett reformjáról beszélt.

Ugyanekkor Boskovits Mór, bátaszéki körorvos a kollegáit hívta eszmecserére.

Este 8 órakor a Fürdő Szállóban a kongresszus tagjainak ismerkedési estet szerveztek.

Másnap, vasárnap korán keltek az összejövetel résztvevői. A vendégek egy része misén vett részt a Bazilikában, melyet Boltizár József püspök cerebrált, majd Maszlaghy Ferenc kanonok vezetésével megtekintették a Kincstár gyűjteményét.

A társaság másik része a kórház alapkőletételi ünnepségére ment.

Az alapkövet az épülő kápolna apsisa alá helyezték. Egy kis erkélyt és egy kis sátrat építettek az ünnepség idejére. A sátor előtt Vimmer Imre polgármester mondott beszédet:

 

Igen tisztelt közönség!

 

A régi kor és a jelen közt párhuzamot vonó összehasonlítás ítélete többnyire amannak javára szokott dönteni.

Igazságosan-e, nem tudom: de okát a múlt mellé álló véleménynek nemcsak abban keresem, hogy a meghaladott gondok és bajok képe elmosódik a jelennek éles vonalakkal szemünk elébe rajzolódó szükségletei és kiáltó követelményei mellett, de nagy átlagban valósággal kedvezőbb arányok léteztek egykoron az erő és tőle várt szolgáltatás, a köz-és magánvagyon s a reá nehezedő kötelességek és erkölcsi tartozások között.

Más kérdés, szerencsésebb és boldogabb volt-e az a dicsért múlt a jelen világánál?

Ezt nem tudjuk bizonyítani, de ismét a nagy átlagról szólva, nem hiszem, hogy boldogabb lett volna, s ebbeli kételkedésemet a mai napság impozánsabban megnyilatkozó elégedetlenség sem változtatja ellenkező meggyőződéssé, mert a hangosabb elégedetlenséget a nagy szabadságnak és a nagyobb mértékben kielégített igények nagyobb öntudatra ébredésének tulajdonítom.

Mindenesetre tényül kell elfogadni, hogy a szenvedő emberiség bajainak enyhítésére több történik a jelenben, mint bármikor századok, sőt csak évtizedek előtt is, dacára azon megcáfolhatatlan másik valóságnak, hogy a szolgáltató erő és képesség egyéb feladatok és korszerű követelmények által is egykor ismeretlen mértékkel vétetik igénybe.

 

Ebben van éppen korunk legnehezebb problémája: az érintettem más irányú áldozatok és megszámlálhatatlan igények mellett és között is, melyek az erőket majdnem kimerítik szerencsés érzékkel és egymásutánban megvalósítani a humanitás mind – és mind jobban ajtónkon zörgető követelményeit.

A közadminisztrációnak ezen feladatok közt nehéz állás jut osztályrészül, és nehézségei valamely hasonlítható terrénumon nem egyhamar jelentkezhetnek fokozottabban, mint városunkban.

Helyes nyomra tér-e városunk, midőn feladatok és nehézségek útvesztőjében már évek előtt a kor követelményei szerint felépítendő és berendezendő közkórháznak adott előnyt sok más kiáltó szükséglet felett, feleljen erre maga a cél, mely befolyásolta közönségünk és akkori városi adminisztrációnk emberszerető ítéletét és választását.

A mustármag, mely azóta a siker fájává növekedett, sok ítéleten ment keresztül, s csak hálás elismeréssel konstatálhatjuk, hogy magas kormányunk is lekötelező pártfogással ápolta a csemetét növekedése minden szakában.

A cél követelte áldozat erénye azoké a nemes adakozóké, kik legszebb jutalmuk önkebleikben hordják a híven teljesített felebaráti szeretet tudatát.

Aki megvonta magától azt a keveset, melynek száz helyét is találta volna, annak jótéteménye százszorosan fog a gyógyuló szenvedők hálás könnyeiben visszatükröződni, akik pedig nagyobb tehetségükhöz képest is sokat adtak, legyen édes tudniok, hogy nélkülök az irgalmasság csöppjei sem olvadhattak volna össze az irgalmasság termékeny aranyesőjével.

Mindenek felett hálásan kell azonban megemlékeznünk Főmagasságú és Főtisztelendő Bíboros Hercegprímásunkról, ki nemeslelkű nagy adománya által egyszerre évekkel vitte előbbre a szent ügyet.

Hála a Méltóságos és Főtisztelendő, esztergomi Főkáptalannak és tagjainak, Tekintetes Esztergom vármegye közönségének, az Esztergomi Takarékpénztárnak, az izraelita hitközségnek és a Chevra Kadischának s mindenazon egyeseknek, akik legnagyobb és jelentékeny adományai nélkül a nemes város közönsége által felajánlott e szép telken ma a siker ünnepét meg nem ülhetnők.

Fogyatékos volna hálás megemlékezésünk akkor is, ha meg nem tudnánk feledkezni az esztergomi sz. Erzsébet nőegylet közreműködéséről, mely nagyérdemű elnökének, a váci egyházmegye püspöke: Csáky Károly gróf úr Ő Méltóságának buzgó vezetése alatt tagjai, városunk lelkes leányainak méhszorgalmú gyűjtése által jelentékenyen járult a nehéz feladat megvalósításához.

A nagy tekintélyű és mélyen tisztelt tudományos testület előtt, melyet ma városunk vendégül tisztelni szerencsénk van, s amelynek nemes hivatása új alkotásunk céljával egy úton jár, teszek városom közönsége nevében hálás tanúságot mindazok emberbaráti nemességéről, kik ez épülő közkórház létrehozhatásához adományaikkal, vagy bárminemű jó cselekedeteikkel hozzájárulni kegyesek voltak.

Az Isten áldása kövesse tettünket és eljárásunkat, hogy alkotásuk megfelelhessen magasztos rendeltetésének, mely nem egyéb, hanem megtartani a honpolgárt hazájának, a kenyérkereső apát és jó édes anyát gyemekeinek, a gyermeket szerető szülőjének, könnyeket szárítani, és szenvedést enyhíteni az Emberszeretet balzsamával és a gyógyító Tudomány emberszeretetével.

Lakozzék ez emelkedő falak közt legnagyobb pártfogójának erélye. A béke és szeretet, kérjük reá szent áldását és nevezzük róla:
Kolos kórháznak!

 

Ezek után a beteg főjegyző helyett Osváth Andor felolvasta az alapokmány szövegét.

 

Az okmányt aláírták

A főpapság részéről: Boltizár József, dr. Walter Gyula

A vármegyétől: Andrássy János, B. Szabó Mihály, dr. Mátray Ferenc

A katonaságtól: Stanics örnagy

Az Országos Orvosszövetség nevében: dr. Kétly Károly , dr. Konrád Márk, dr. Schwarczer Ottó, dr. Jendrassik Ernő

A város nevében: Vimmer Imre, Frey Ferenc, Niedermann József, Kollár Károly

A hitközségektől: dr. Fehér Gyula, Csupics Emil, dr. Weisz Izsák

A takarékpénztártól: Reusz József

A kórházépítő Bizottság nevében: dr. Helcz Antal, Bleszl Ferenc, Vajda Géza, Bobula János, dr, Gönczy Béla, dr. Vándor Ödön, Zsiga Zsigmond, Stahl Ferenc, valamint Pfalcz József vállalkozó.

Kalapácsütéseket tettek, de jelszavakat nem mondtak: Boltizár József, Andrássy János, Kétly Károly, Vimmer Imre, Frey Ferenc, és Reusz József

 

Az alapkőbe elhelyezték valamennyi adakozó nevét, közöttük a filléres adományozók nevét is. Fehér ruhás munkáslányok és fehér kötényes kőművesek segédkeztek az alapkő letételénél.

 

Eközben dr. Walter Gyula a következő rövid záróbeszédet intézte az egybegyűltekhez:

Szerencsés találkozása a véletlennek, hogy épp azon napon teheti le városunk egy közegészségügyi intézet alapkövét, midőn e fontos állami érdek melegkeblű képviselői tisztelik meg szerény falait.

Talán nem minden öröm nélkül és megelégedés nélkül látják hazánk e jelesei, hogy azok az eszmék, amelyek diadaláért küzdenek, erős visszhangot keltettek kebleinkben.

A közegészségügy lelkesebb és erélyesebb felkarolása, mind nagyobb hódításokkal dicsekedhetik.

E hódítások eredménye az a nemes törekvés is, amely Esztergom városát arra indította, hogy régi, a mai igényeknek már meg nem felelő kórházát ujjal cserélhesse fel.

Évek óta küzd, fárad, dolgozik, tervez a város, hogy egyik legégetőbb szükséges jótékony intézményének létet adhasson.

Az alapkő letétele, amelyet a püspök úr ő Méltósága az imént végezni kegyeskedett, nemcsak magvalósulása a város forró óhajának, hanem jutalma azon szívós kitartásnak is, amellyel a nemes eszmét megtestesíteni törekedett.

Bizonyítéka ez alapkő letétele azon ténynek is, hogy az a város, amelynek területén egykor a haza legjelentékenyebb kulturális és jótékony intézményei virágoztak, hű maradt hagyományaihoz.

Kívánhatnók ugyan, hogy minél kevesebben legyenek kénytelenek ez intézet áldásait igénybe venni. A betegségeket azonban épp oly kevéssé lehet megszüntetni, mint az élet egyéb terheit és bajait, keserűségeit és sanyarúságait eltüntetni.

Azon forró óhajtást kell tehát inkább tolmácsolnunk, hogy feleljen meg az intézet minél tökéletesebben azon magasztos rendeltetésének, amelyre hívatva van.

Legyen mindenkor biztos menhelye a szenvedésnek, enyhe a fájdalomnak, könnyítése a gyötrő kínoknak.

 

Legyen emléke a város fennkölt gondolkodásának, meleg emberbaráti szeretetének és könyörületes áldozatkészségének.

Szolgáljon buzdításul a legkésőbbi nemzedéknek is arra, hogy a város minden irányú jólétéért, emelkedéséért, felvirágoztatásáért őszintén lelkesüljenek.

Ezen forró óhaj tolmácsolása mellett, hálás köszönetet nyilvánítok ő Méltóságának kegyes fáradozásáért és a mélyen tisztelt közönségnek azért a részvétért és érdeklődésért, amelyet becse megjelenése által e vállalkozás és törekvés iránt tanúsítani méltóztatott.”

Az ünnepség végén a Legényegylet dalárdájával együtt a résztvevők elénekelték a Himnuszt.