IN MEMORIAM DR. TÁBORI LAJOS ( 1930-1992 )

Esztergom egészségügyének története bővelkedik olyan orvoscsaládokban, akikre méltán büszkeséggel tekintünk vissza napjainkban is. Az a kollega, akire most emlékezünk 1930. szeptember 4-én született Szent István városában.

Tábori Lajos 80 éves lenne, de már 18 éve eltávozott közülünk. Édesapja is orvos volt.

Id. Tábori Lajos 1894. augusztus 18-án Nagyszombatban született és 1920-ban szerzett diplomát a fővárosban. 1921-től lett a Kolos Kórház alorvosa. 1928-tól pályáját Nyergesujfalun, mint körorvos folytatta. Nagy megbecsülés mellett 1977-ig látta el ott a betegeket.

3 gyermeke közül Lajos folytatta tevékenységét

Táborita Lajos 1930. szeptember 4-én Esztergomban született. A Bencés Gimnázium elvégzése után rövid ideig a Viskózában dolgozott, majd Szegeden szerzett orvosi diplomát 1957-ben

Édesapja nyomdokait követve lett az Esztergomi Kórház belgyógyászatának alorvosa 1970-ben körzeti orvos lett, és haláláig 1992. december 3-ig látta el az esztergomi betegeit.

Száraz életrajzi adatok!

Aki viszont ismerhette, tudta: nagytudású, szerény, kedves, udvarias, „igazi” orvos volt.

Udvariassága, nemes szolgálatkészsége, tudása kiemelte őt kollegái közül.

Emlékét idézve olvassák el nekrológját, melyet Szállási Árpád fogalmazott meg sok évvel ezelőtt.

”Ezerkilencszázötvenhatban, ama nevezetes események előtti hónapban Nádori Rezső és Tábori Lajos szigorló kollégával közel egyidőben vehettük át a szovjet mintájú, doktori cím nélküli működési sablonpapírt, s mondhattuk el a hagyományos Hippokratészi helyett a fából vaskarika szocialista orvosi esküszöveget, hogy mindhalálig hűek leszünk népünk egészségügyéhez.

Nos, tiszteletteljes megrendüléssel tanúsíthatjuk, a két 56-ban avatott kollégánk szószerint megtartotta fogadalmát. Nemcsak azért, mert végül kézhez kaptuk a forradalom egyik nem kis vívmányaként a hagyományos latin nyelvű "Nos Rectores..." orvosdoktori diplomát, hanem mert a mérce mégis az örökértékű Hippokratészi esküszöveg maradt. A két immár elhunyt kollégánk példájában feltétlenül. Nem születtek barikádra, nem jártak ott, ahol az ég dörög, érdemük mégsem csekélyebb. Minden hősi póz nélkül álltak helyt egy borzalmak nyögette kicsi ország egyre romló egészségi-erkölcsi állapotának, az ahogy lehet alapon történő javításában, míg végül idő előtt dőltek ki a sorból, amikor pedig még nagy szükség lett volna rájuk.

Most Tábori Lajos kollégánk hagyott itt bennünket, s csak annyit mondhatunk: mérhetetlenül hiányozni fog. Igaz, immár második éve az egészségügyiek balsorsa kényszernyugdíjra kárhoztatta, jelenvalóságának tudata mégis megnyugtatólag hatott. Véle találkozni jobb volt egy Andaxin tabletta bevételénél, s nem siethetett annyira, hogy az Ő utánozhatatlanul őszinte és bájos kíváncsiságával ne érdeklődött volna a magunk és családunk egészségügyi állapota felől. Minden sztereotípia nélkül, a született orvosokhoz híven. Még akkor is, ha ez az egymással való törődés már fordítva lett volna indokoltabb.

Ő is, mint Nádori Rezső, e tájnak szülötte, így végzés után egyenesen Esztergomba kerültek. Mindketten hosszú ideig a nevét vesztett kórház erősségei voltak, ezt egykori betegek ezrei előtt nem kell bizonygatni. Azt pedig hajdani osztályos kollégái előtt sem, hogy a lényükből kisugárzó nyugalom révén maguk körül atmoszférát tudtak teremteni.

Ezt a titkukat is a sírba vitték. A körzetbe kikerülve erősítették (szószerint értve) az alapellátás színvonalát, a mellőzöttség érzésének legcsekélyebb jele nélkül. Pedig lett volna rá némi okuk. Hosszú szomszédsági tapasztalatként eltűnődöm: mi lett volna, ha Tábori Lajos kollégánk-barátunk a biztosítási kártyák leadása előtt nem kényszerül körzeti tétlenségre? Több mint gyanúm szerint a fél város Őt tisztelte volna meg bizalmával. S képzeletben látom: senkinek sem lett volna képes nemet mondani, ám annyit ellátni sem, kivált az Ő alaposságával. Mégis: bár ennek a nagy dilemmának lehettünk volna szemtanúi!

Mert az elmúlás csak Neki megoldás, nekünk, itt maradottaknak nem. Tábori Lajos kollégánk immár ott nyugszik Takács János, Nádori Rezső, Sinka Gábor mellett, Hippokratész utolsó papjainak túlvilági rendjében.

Szerencsés ez a város, hogy ilyen sírhalmokat őrizhet, ha már egyszer el kellett menniük. Nem lehetünk azonban annyira borúlátók, hogy nem reménykedhessünk új Tábori Lajosok jelentkezésében.

S bizton boldog lehet az a kolléga utód, akit Őhozzá fognak hasonlítani.”