SZÉCHENYI SZEMÉLYISÉGE, ORVOSI SZEMMEL

 

Mindjárt az elején szükséges leszögeznünk: kiváló orvosoknak sokszor egymástól eltérő szakvéleményeiből kívánunk rövid ismertetést adni, mivel a legnagyobb magyar bonyolult lelkivilága a historikus érdeklődésű pszichiáterek máig legnagyobb talánya….

 

Miként ismeretes, gróf Széchenyi István 1848. szeptember 5-től az 1860. április 8-án bekövetkezett halálos pisztolylövésig volt a döblingi magán-tébolyda lakója. Németh László kongeniális színművéből oly ismerős helyszínről az első autentikus tudósítást Rudolf Guszmann német orvos tollából olvashatjuk, akinek műve a gróf Széchenyi István a döblingi magán-tébolydában már 1860-ban, tehát a halál évében magyarul is megjelent.

 

Guszmann doktor másfél évig volt az intézet orvosa, ahol vélhetően nem érezte jól magát. Elsősorban a doktor-direktor Görgen miatt, aki lírása szerint pszichiáter helyett inkább egy piknikus kubai gyarmatosítóra hasonlított, magatartásában is. Primitív és álomszuszék, a legelképzelhetőbb ellentéte az álmatlanságban szenvedő, gondolatokban is főúri gazdagságú grófnak. Az sem volt szerencsés ötlet, hogy Széchenyi egyik ablaka a döblingi temetőkertre nyíljék, továbbá hogy bizonytalan neuralgiás panaszaira olykor morfint adjanak, amelyek Guszman doktor könyvéből egyértelműen kiderülnek.

 

Nem feladatunk firtatni, hogy a temetőkertre nyíló bezártság és a morfin a főorvos szerencsétlen kiválasztása, valamint sakkpartnereinek megtébolyodása milyen mértékben motiválták végzetes elhatározását. Naplójából tudjuk, hogy az öngyilkosság gondolata, a golyó általi halál képzete kora ifjúságágától kezdve gyötörte, így a szuicidium stigmájától közel öt évtizeden át szenvedett. S mikor a híres Blick megjelenése után házkutatást tartottak szobáiban, nem látta többé értelmét az életének. A Széchenyi-alkatú küldetéses lángelme minden bajt hozó önvád mellett is tisztában volt saját jelentőségével. S mivel megfogadta, hogy Döblinget élve el nem hagyja, továbbá a császárt hiába figyelmeztette 1858-as keltezésű levelében, hogy a magyar az egyetlen, amely nem gravitál ki a birodalomból, válasz rá házkutatás megalázó formájában érkezett. A pisztolylövést talán utolsó érvnek szánta. Nem tudni, eszébe jutott-e Ferenc József császárnak a szarajevói merényletkor.

Mert ha a legnagyobb magyarra hallgat, birodalmának sorsa, térségünk történelme talán szerencsésebben alakult volna.

 

Guszmann doktort a Németh László-darabból is ismert Goldberg doktor váltotta fel gyógykezelői minőségben. Környey István professzor szerint annyit mindenesetre megtudtunk dr. Goldbergtől, hogy a hypomániás magatartás sokszor átcsapott lehangoltságba. vagyis Széchenyi utolsó kezelőorvosa sok használható adatot szolgáltat mind az emelkedettségi állapotára, mind az önvádlásos fázisokra vonatkozóan, bár az időpontokat sajnálatosan nem különítette el.

 

A szuicidium egy hosszú folyamat utolsó pillanata volt, amit pszichológiai szempontból megindokolni lehet, bár nem feltétlenül szükséges.

Érdekes adalék hogy Széchenyi lelkivilágát először nem orvosok, hanem történészek minősítették pantográfiai szempontból vizsgálandónak.

A historikus Károlyi Árpád nem értette, 1856 után Széchenyi miért maradt továbbra is Döbling lakója

 

Környey ezt kritikus tevékenysége miatt tartotta szükségesnek. Vagyis: aki közel tartózkodott, arra kevésbé figyeltek a titkos ügynökök. A szintén történész Grünwald Béla főleg a napló kusza szövege, állandó önvádlásai alapján bátorkodik kimondani a melankólia diagnózisát.

 

Miután a jeles bécsi Krafft Ebing professzorral levélben megkonzultálta Salgó Jakab (1849-1918) elmegyógyász volt az első, aki e kényes kérdésben a magyarok közül 1890-ben szakmailag nyilatkozott. Bár a genius finomabb szerkezeténél fogva mindig mélyebben érzi az élet viszontagságait és a szellemi élet fájdalmas rezgéseit, az öröklött kedélybetegség lehetőségét tagadta, holott a családi háttér terheltsége tagadhatatlan A könyvtár-alapító apa, gróf Széchenyi Ferenc (mert ő így írta a nevét) vallási pietizmusban leledzett, az anya Festetics Julia lelki alkatáról viszont nem sokat tudunk. Ismervén azonban a Helikon Akadémiát létrehozó nagybátyját, a praktikumra való igen erős hajlamot grófunk bizonyára anyai ágon örökölte.

Széchenyi pszichéjével a legtöbbet Schaffer Károly (1864-1939) professzor foglalkozott.

A Gróf Szécheny István idegrendszere a szakorvosi megvilágításban című előadása 1923-ban hangzott el az akadémián, majd külön akadémiai kiadványként is megjelent. Schaffer professzor akkurátusan pontokba foglalja véleményét, amely szerint:

l. az apja lévén terhelt volt: 2. lelki életét közérzés súlyos zavarai jellemzik, 3. ezek a zavarok olykor kívül esnek a rendes psyché legszélső határán. Ami a második pontot illeti, Széchenyi (mint annyi óriás egyéniség) kétségtelenül hipochonder volt, ami pantográfiailag nem értékelhető. Ilyen sorokat olvashatunk nála: Mi lehet a baja a keresztcsontomnak Rheuma, szelek, fövény (kövek), hemorrhoidok, tabes dorsalis. Boncolás bizonyította, hogy egyikben sem szenvedett. Viszont a bezártság önvizsgálóvá teszi a legkiegyensúlyozottabb embert is, s ha szakkönyveket kap, hajlamossá válik a doxasmákra.

 

Schaffer második monográfiája a Széchenyi Döblingben 1934-ben jelent meg, amelynek rövid summázata:

Széchenyi psychopathiája az ő egyéniségében rejlő magas etika, vagyis sokkal szelídebb megfogalmazásban alkattanilag a neuro-pszihopátia diagnózisát tartja elfogadhatónak. Ezt fejtette ki A lángész című 1938-ban megjelent tanulmányában is , melyből Czeizel doktor plagizált.

Végül, de nem utolsó sorban Környey István foglalta össze a tudnivalókat az Orvostörténeti Közlemények hasábjain, l938-ban. Minden fellelhető irodalmat idéz, kivéve Czeizelét. Ehhez nem szükséges kommentár. A tanulmány címe: Szécheny István lelki alkata és elmebetegsége, amelyben kifejti, hogy számos területen megerősíti, másutt pedig eltérően értékeli Schaffer megállapításait. Környey István Miskolcsy Dezső és Sánta Kálmán mellett Schaffer professzor legkiválóbb tanítványa volt, tisztelte és tapintata a mester iránt érthető. A cím viszont megtévesztő, mert Környey pont az elmebetegség tüneteinek hiányát igyekezett bebizonyítani. Az elmebetegség főbb kritériumai: az érzékcsalódások, a téves eszmék, a psychomotoros nyugtalanság, valamint az elbutulás, mind hiányoztak. A pszihozisban lehettek pszeudohallucimációi ezek azonban nem befolyásolták gondolkodásmódját. Amikor 1848 kora őszén Bécsbe menet Esztergomban öngyilkossági szándékkal a hajóhídnál a Dunába ugrott, kísérői tudták (legfőképpen ô mega), hogy kitűnő úszó. Kiúszása után ezt rögtön meg is jegyezte.

 

Scheffer véleménye szerint Széchenyi pszihiáteri szempontból az un. cykloid temperamentumok közé tartozott, illetve a keverék constitutio megtestesítője volt, cykloid túlsúllyal. Ezzel Környey is egyetért.

A cyklothym alkatnak megfelel Széchenyi egyik legfeltűnőbb vonása, a sokoldalúsága - írja a szerző professzor. Leglényegesebb azonban, hogy kórós pszichés sajátosságai nem korlátozták Széchenyi hatalmas értelmi képességét. Psychopáthiás vonása a psychének azon az oldalán voltak, amelyet a psychologia elég határozatlanul a temperamentum fogalmába illeszt.

 

Tehát a kóros irányú affektiv tényezőket az értelmi vezetésnek mindig alá tudta rendelni.

Mindaddig, amíg ezt a külső körülmények megengedték.

Széchenyi-ügyben pantográfiai szempontból nyilván nem ez az utolsó szó. Csak röviden érzékelhető értékelési kísérlete egy hosszú-hosszú folyamatnak, amely Guszmann doktor személyes emlékeitől Környey professzor nagy összefoglaló tanulmányáig terjed.

 

 

Szállási Árpád dr.
1991. szeptember