IN MEMORIAM HAYNAL IMRE

IN MEMORIAM HAYNAL IMRE 

Haynal Imrét (1892–1979) a családomhoz kötődő drága barátok egyik legbecsesebb tagjaként ismertem meg már gyerekként, s ez a rangja sosem változott. A legendáriumunkban nem csupán páratlanul nagy tudású orvosként, hanem apám életre szóló barátjaként is szerepel. „A prof” nem csupán számomra minden idők legnagyobb magyar szívspecialistája, aki „biztosan Nobel-díjas, ha nem ezen a Magyarországon él és gyógyít”.
 

A nagy fajsúlyú vélemény a magyar medicina egy másik óriásától, Babics Antal urológus professzortól származik, akit a 60-as évek elején, az akkor rangos napilapként ismert Magyar Nemzet riportereként faggattam a hazai gyógyítás állapotairól.
Tény: Haynal doktor Kossuth-díjat is csak 1956 után kapott. Holott már 1931-ben egyetemi magántanár volt, a két világháború között is jegyezte munkásságát a nemzetközi orvostudomány, s A szív és vérerek betegségei című, 1938-ban megjelent monográfiája e témakörben úttörő munkának számított. A háború után pedig senki sem vitathatta érdemeit itthon a belgyógyászat, mindenekelőtt a pesti, Szentkirályi utcai klinika talpra állításában.
Viszont – így szólt az azóta dokumentumokkal bizonyított pesti szóbeszéd – Rákosinak még 1954–55-ben is elég hatalma volt, hogy lesöpörje a sokadszor megismételt kitüntetési javaslatot. S tette/tehette ezt annak ellenére, hogy közismert volt: Haynal professzor a II. világháború éveiben kiállt az üldözöttek mellett, és 1944 őszén például megtagadta a kolozsvári orvosi kar nyugatra telepítését. Igaz később, a legkényesebbnek számító években, nem egyszer mondta nyilvánosság előtt is – nevén nevezve magát a jogtiprót – jogtiprásnak azt, amit a  történelemkutatás csak később mert annak nevezni.
 
Apám 1940-ben, 37 évesesen Kolozsvárott kapott először szívrohamot, s ott került mindnyájunk szerencséjére a már akkor nagy tudásáról ismert Haynal kezébe: a szó legszorosabb értelmében ő hozta vissza őt az életbe. Ebből lett a családi barátság, s az, hogy a mind nagyobb tekintélyű kardiológus apám szervi szívizom-elfajulásának kezelőorvosa maradt élete végéig, 1970-ig.Ott voltam (Belgrádból jöttem haza néhány napra, ahol  akkor az MTI tudósítójaként dolgoztam),    amikor utoljára feküdt nála a Szentkirályi utcában, a klinikán. A már ugyancsak nem egészséges orvos-akadémikus megfogta az öregem kezét és elmerengett.

– Emlékszel, mit mondtam neked majdnem harminc éve? Azt, hogy még egy ilyen szívroham, mint a mostani, elvisz, tehát nincs más megoldás, csak a nyugalmas környezet, a nyugodt élet. És mi lett belőle? Neked azóta annyi rohamod volt, hogy egy kisváros kipusztulhatott volna ennyitől. Mégis élsz, és azért, mert szerencsédre az emberi test és a lélek sokkal többet elvisel, mint mi, orvosok hinnénk.Az előbbiek kiegészítését meg a Magyar Nemzet munkatársaként hallhattam tőle amikor, szinte ugyanakkor, mint Babics professzorral, vele is riportot készítettem. 
„Egész életemben nyugtalanít, hogy mennyire nem ismerem azt az  embert, akit az Isten megalkotott, én pedig újra és újra barkácsolok vele. Mindenkivel azt teszem. Amikor megkezdtem a szakmát, 1915-ben, nem is sejtettem, hogy mindenki másnak teremtetett, mint amilyennek én első látásra elképzelem. De a barkácsolásban talán végül vittem valamire..."
Azóta rájöttem, hogy Haynal Imréből különleges erő sugárzott, amikor rátette a kezét a betegen háborgó szívre, s azt mondta (mindig azt mondta): „Itt vagyok, nyugodjon meg, és a szíve is megnyugszik”. Sokaktól hallottam évtizedek alatt, hogy a betegei bízni tudtak Haynalban, s a gyógyszerek csak a ráadást voltak. Persze, nála jobban kevesen tudták, tudják mindmáig a világon, hogyan lehet “barkácsolni” a tablettákkal.
Meg az emberi szóval, jóérzéssel.
A klinikai rendelőjében ültünk néhány évvel a háború után, akkor, amikor hazatérőben volt a hadifoglyok zöme a szovjetektől. Haynal kinézett az ablakon, és meglátott egy rongyos, tántorgó embert. Más talán részegnek gondolta volna, akivel nem kell törődni. Ő viszont leküldte az asszisztensnőjét és felhozatta vele a férfit. Ott derült ki róla, hogy az nem beteg, hanem az éhségtől támolygó fogoly volt, úton hazafelé, Zalába. Haynal megvizsgálta, majd lekísértette a zuhanyozóba, megebédeltette, s végül előkotort a zsebéből némi pénzt, a vonatjegy és útravaló árát. Az adjunktusa, Sellei Camilló, aki később az ország egyik legismertebb vezető onkológusa lett, semmit sem tudott az előzményekről, csak a búcsújelenetre érkezett, és csodálkozva, némán bámult.
Haynal Imre meg ott és akkor ennyit mondott neki: "Nem arra esküdtünk, amikor orvosok lettünk, hogy sokat keresünk, hanem arra, hogy segítünk az embereken. S ez a néhány forint most többet használt minden gyógyszernél..."
(Ez látszik az alkalmas helynek arra, hogy megjegyezzem, és utólag – tán a mennyekben olvassa e sorokat – megköszönjem neki: akaratlanul ugyan, de végül is ő, Sellei doktor indított el nemzetközi újságírói pályámon, mert 12 évesen rádöbbentett, hogy az iskolában rosszul tanítanak angolra. Ezért kierőszakoltam apámtól az otthoni, nem éppen olcsó nyelvtanulás lehetőségét, ami minden további életcélom realitását megalapozta).

Amikor ezeket a sorokat írtam, az interneten – ahogyan szokás, véletlenül – rábukkantam egy Haynal-tanítvány, dr. Barabás András soraira. Azt írja: „Az Üllői út villamosain izgalommal utaztunk az előadásaira, és sokszor az előadóterem zsúfoltsága miatt a lépcsőkön is ültünk. Mégis, egyszer elaludt egy hallgató, méghozzá az első sorban. A professzor súgott valamit az egyik tanársegédjenek, aki egy pár perc múlva két csésze gőzölgő kávéval tért vissza. Haynal felébresztette a hallgatót, és azt mondta: Kedves kolléga úr, úgy látszik mind a kettőnknek nehéz éjszakája volt, tehát jót fog nekünk tenni egy erős fekete.”
Az orvosi tudásán túl ezért a gondolkodásért külön megérdemelte, hogy 1993-ban egyetemet neveztek el róla Budapesten. Remélem, nem örökre vették vissza tőle ezt a megtisztetést éppen az ezredfordulón – racionálisnak mondott átszervezések, integrálódás címén...
Forrás: Infovilág
Kulcsár László
2010.