GONDOLATOK EGY FESTMÉNY KAPCSÁN

Kovács Gábor szeret nézelődni a galériákban, ahol nemcsak a művészi alkotások nyűgözik le, hanem valami más is. Az a szemlélet, amely visszatükröződik minden egyes műalkotásban, hiszen határozott értékrenddel segít eligazodni a polgári világ dolgaiban, nem úgy, mint ma, amikor napról napra, percről percre minden változik. ….

Szeretem a galériák sajátos, semmihez nem hasonlítható. hangulatát, öreg bútorokkal, szőnyegekkel telepakolt polgári Lakások szagát idéző levegőjét. Szeretem a csendet, a tár-sas egyedüllétet, ami körüllengi az embert a valaha volt polgári létnek ezekben az itt maradt, régmúlt érté¬keket konzerváló kis szi¬getein. Valamilyen sajátos biztonságérzés tölti el az embert. Az állandóság ér¬zetét sugallják a tárgyak is.

Nem történhet semmi baj, ha évszázados portrékról néznek ránk elődeink. Ma¬gabiztos férfiarcok, nőies¬ségüket a kor erkölcseinek megfelelő öltözetük alól is kivillantó asszonyok, lányok jelzik, hogy olyan világba került a nézelődő, ahol ha¬tározott értékrend segít eligazodni a világ dolgaiban. Nem kell attól tar¬tani, hogy a felgyorsult idő miatt úgy változnak az értékek, mint a divatszí¬nek. Még el sem fogadhattunk egy divatot, s máris másikhoz kell alkal¬mazkodni. Jó bolyongani az ódon tár¬gyak között, jó belépni az időgépbe és pár órára magunk mögött hagyni ezt az őrült, állandóan változó vilá¬got. Különösen jó szemlélni a falon egymásba érő képeket. A szőnyegek, a bútorok, az órák/az ékszerek csak tárgyak, a képek azonban maguk az élet. Egy festmény sokkal több, mint egy fénykép a régmúltból. Egy fest¬ményen elkaphatunk egy pillanatot, amit a festő éppen megérzett, s ér¬zékein keresztül visszatükrözött az ecsetje segítségével a vászonra. Egy olyan pillanatot közvetít számunkra a kép az idő végtelenén keresztül, ami akkor és ott megérintette a fes¬tő lelkét, magával ragadta. Egyszerre láthatjuk a festmény formáiban, szí¬neiben, kompozíciójában a korabeli hangulatot, de a festő lényét, szemé¬lyiségét is, a témájával együtt így az életét.

Galériákban tett bolyongásaim során egy alkalommal ismerős épü¬letet láttam az egyik festményen. Ez Aba-Novák Vilmos Tündérhegyi szanatórium című, 1931-ben festett képe volt. Megálltam a festmény előtt, s felderengtek bennem rég¬múlt szakmai emlékek. A hetvenes években, amikor elkezdtem tüdő- gyógyász pályafutásomat, még tüdő¬betegeket kezeltek a Tündérhegyen. Vajon mit lett a szanatóriummal, mit lett a festményen látható épület sorsa? A képen látható villa 1906 és 1908 között épült a Zugligetben, a Tündérhegy oldalában. Aki még síelt a hetvenes években a Normafánál, az tudja, hogy a leghosszabb sípálya a Harangvölgyön keresztül levitt a Mátyás Király úti busz végállomás¬hoz. Innen lehetett gyalogolni a zugligeti villamos végállomáshoz, vagy felfelé a Szilassy úton a Tün¬dérhegyi szanatórium öregedő épü-letéhez. A villában a húszas években Preisich Kornél, kora elis¬mert gyermekorvosa kezdte el a szanatórium működte¬tését tüdőbeteg gyerme¬kek számára. Évtizedeken keresztül maga vezette az intézményt, amelyet emiatt Preisich Szanatóriumnak hívtak akkoriban. Preisich Kornél Bókay János gya¬kornoka volt, s nagy praxist alakított ki. Többek között gyógyította Gulácsy, Bródy Sándor és Weiss Manfréd családjának gyerekeit is.

Kíváncsi lettem, vajon mit ír a művészettörténész Aba-Novák festményéről?
Mecseki Eszter írja a galé¬ria katalógusában, hogy dr. Rusti Gyula, Preisich Kornél mellett a szanatórium má¬sik vezető orvosa és társtulajdonosa kapta a képet személyes ajándékként Aba-Nováktól, akinek Judit Lányát az intézményben kezelték. Aba-No¬vák 1929 januárjától 14 hónapot töltött ösztöndíjjal Rómában, a Pa¬lazzo Falconieriben működő Collegicum Hungaricumban. Az ösztöndíjas évek alatt bejáratán Itália fontosabb művészeti centrumait. Róma barok¬kos miliője helyett a tengerparti halászfalvak, a középkori kisvárosok inspirálták témaválasztását. 1930 júniusában érkezett haza Budapest-re. Az itáliai tartózkodás alatt festett nagyméretű vedutákat 1931 febru¬árjában mutatta be az Ernst Múze¬um kiállításán a hazai közönségnek. A Tündérhegyi szanatórium című festmény a hófödte kertből ítélve vagy az 1931-es év elején, vagy vé¬gén születhetett. Művész és a meg¬ajándékozott különleges viszonyáról árulkodik az életműben egyedülál-lónak számító, az épület architekturális jegyeit hűen bemutató „portré”, melynek rajzosságát a hóembert építő, feltehetően a szanatóriumban gyógykezelt gyermekek színes alak¬jai oldják. A sötét háttérből élesen kibontakozó sárga villaépület bemu¬tatásához Aba-Novák kihasználta a hordozó falemez felületet is. A fres¬kófestés technikájához hasonlóan a világos alapból kiindulva nagyvo¬nalúan kihagyta a hófödte részeket, rutinosan, könnyedén érzékeltette a kertet, a villa hóborította tetőrészeit, a hóember tömegét. Ez utóbbi ese¬tében is csak az árnyékos oldala, a fekete kalap és szemek érzékeltetik a gyerekek kedvencének a jelenlétét.

A háttérben meredeken leszakadó hegyet is olyan gyors gesztusokkal hordta fel Aba-Novák, ami kivételes festői rutinról árulkodik. A képből su¬gárzik az öröm és a biztos kezűség.
A Világháború után az épületet államosították és az ÁVH költözött oda, majd annak feloszlatását kö¬vetően a belügyminisztériumé lett. 1958-ban ismét egészségügyi funk¬ciót kapott. Tbc-s elmebetegeket kezeltek itt. 1978-ban rövid időre bezárták az intézményedé 1979-ben ismét megnyitották pszichoterápiás ambulancia céljaira, pszichoterápiás és pszichoszomatikus rehabilitáci¬ós osztályt alakítottak ki. 1979-től 1984-ig az épületet részlegesen fel¬újították. 2009-ben megszüntették benne a betegellátást, azóta üresen áll. Jobb sorsra érdemes. Talán egy¬szer lesz valaki, akinek szándéka, te¬hetsége mellett pénze is lesz arra, hogy visszaadja a budai hegyek fái között megbújó villák, kis paloták eredeti szépségét! Talán lesz még az egészségügy terén is lehetőség arra, hogy ne csak újat építsenek, ha¬nem megtaláljuk és felújítsuk, újra munkába állítsuk a gyönyörű régi épületeinket. Nem csak a betegek szorulnak rehabilitációra, de épített értékeink is.