HÍRLEVÉL PILISCSABÁRÓL 4.

Pátkai főorvos úr ezúttal otthonából írta meg következő, „visszatekintő hírlevelét”, amely azonban ugyanolyan érdekes, értékes, izgalmas írás olvasmány, mint a világ bármely részéről érkezett levelei. A negyedik részt az alábbiakban olvashatják!

 

Felelősséggel tölt el, hogy visszaemlékező hírleveleim megjelenésével az ekor-lap oldalain, a modern kommunikáció segítségével, a valahova, valakikhez való tartozás örömét újra és újra élvezhetem. Megtiszteltetés számomra, hogy idősebb és fiatalabb kollégák előtt összegezhetem trópusi élményeinket. Igaz az afrikai közmondás, “Fájdalmas emlékek megosztása az átélt traumák gyógyulását hozza és a pozitív tapasztalás átadása jelentést értelmet ad az emlékezésnek.”

A szélsőséges iszlám terror drámai eszkalációja indított a “boko haram” beszámolókra, erről szóltak a korábbi levelek, melyekben az Észak-Kelet Nigériában zajló etnikai, vallási, politikai zavargásokról írtam. A bennünket is közvetlenül érintő nigériai események a jelenlegi súlyos vallási, politikai konfrontáció előhírnökeiként is felfoghatók.

A mostani, negyedik visszatekintő hírlevelemben, Dr. Szontágh Csaba emléke előtti tisztelettel, több mint negyven évvel ezelőtt kezdődő afrikai utazásunkra, ugandai küldetésre emlékezem majd az afrikai veszélyes utakról és a szegény országokban, egyre súlyosabb biztonsági problémákról szólok. A sorozat befejező írásában, a napjainkban zajló humanitárius krízisekben segítő misszióra készülő kollégák kérdésére keresem a választ. „Felmérve a vállalkozás súlyos kockázatát, menjek vagy ne menjek?”

Idi Amin országában, Ugandában kezdődött

Idi Amin diktátor uralkodása idején, az entebbei repülőgép - eltérítés politikai környezetében vállalkoztunk első afrikai utunkra. Dr. Szontágh Csabával együtt indultunk. Még az Internet előtti korszakban beszámoltam egzotikus szakmai és turisztikai élményekről. A mostani visszatekintésben, az ugandai évek néhány viharos élményét, kegyelmi epizódját elevenítem fel.
Közvetlenül az HIV - AIDS járvány előtt teniszezés közben Achillesz ínszakadás miatt a Kampalai Mulágó Kórházban műtöttek. Csípőig gipszben, átmenetileg lázas állapotban, hetekig egyedül voltam otthon. Gizella Magyarországra Mihály fiunk születése előtt hazautazott. A gépeltérítés és az izraeli szabadító akció híre Kampalában a lakásunkban ért.
Idi Amin diktátor rémuralma egyre  súlyosbodó, később háborús helyzethez vezetett, mely 1978-ban első afrikai vállalkozásunknak is véget vetett. Az 1976. június 27-én történt terrorista gépeltérítést és az azt követő július 3-én és 4-én végrehajtott legendás izraeli szabadító akciót, Németh Judit írását idézve elevenítem fel.

“1976 nyarán zajlik le a híres ‘Entebbe -akció’, amelynek során izraeli kommandósok bravúrosan álcázott csoportjai, Herkules repülőgépekkel érkezve megszállják az ugandai főváros, Entebbe repülőterét, és kiszabadítják az ott fogva tartott 104 izraeli állampolgárságú utasból lett túszt. A túszok a velük önként fogságban maradó Air France légi személyzettel együtt teljes létbizonytalanságban töltötték napjaikat, azután, hogy Izraelből Párizsba tartó repülőgépet az Athénből történő felszállás után arab és német terroristák Libia érintésével Ugandába térítették. A követelés - mint oly sokszor - fogva tartott társaik szabadon bocsátása. Az izraeli kommandósok sikeresen rohamozzák meg az épületet, és tűzharcban kivégzik a terrorostákat. Egy utas később belehal sérüléseibe, egy idős hölgyet pedig, aki rosszulléte miatt orvosi kezelésre szorult, bossszúból ölnek meg másnap a kórházban (az ugandai elnök, Idi Amin parancsára). Az akció tökéletes sikerét csak az a fájdalmas tény homályosítja el, hogy az egész forgatókönyv legötletgazdagabb, legodaadóbb szerzője és végrehajtója, a missziók motorja, a fiatal és tehetséges Jonathan (Joni) Netanjahu (a későbbi miniszterelnök, Benjamin Netanjahu testvére) áldozatul esik a harcokban” (Németh, J. 2008).

Farönkök az utakon

Gyakran utazok Kampala és Nairobi között, esetenként éjszakába nyúlik a hosszú autózás. Kampala mellett, a Nilus eredéséhez közel, Jinja nagyváros közelében, a Mabira - őserdőn vezet át az út. A rablók az erdőben rejtőzködnek és vaskos farönköket döntenek a gyanútlan autósok elé, megállítják és kirabolják az utasokat. Tudtunk erről a veszélyről és Mabira előtt a sötétedés beálltakor lassítunk, bevárjuk egymást, és 5-6 kocsi, spontán szerveződött konvojokban együtt halad át az erdőn. Ha több kocsi együtt halad a “farönkös” csapdával nem próbálkoznak a rablók.

A keresztbetett fákat védelmi célokra is használják. Kampalától északra rejtett falvakhoz vezető utakon Idi Amin kalasnyikovval felfegyverzett garázda katonáitól mérgezett nyilakkal felszerelt “polgárörség” védi az összetartó falvak népét.  András fiunkkal, kedves kollégám dr. Wilson Kisubi szülőfaluját látogatjuk meg. Wilson szülei meghaltak és a falu evangélikus lelkipásztora fogadta örökbe, nevelte fel. Ma is élő barátság fűz össze bennünket, a kampalai évek alatt az egyetem egészségügyi szolgálatát vezette, tudományos projektekben működtünk együtt és Wilson akkor is velünk volt, amikor a trópusokon lázas betegségekben kértük segítségét. Késő este érkezünk a falu közelébe. Keresztbetett fák állják utunkat a dzsungel keskeny csapásán, ahol még éppen elfér egy gépkocsi. Wilson helyi lusoga nyelven jelzi, hogy békés a szándékunk. Nyilakkal felszerelt őrök bújnak elő a dzsungel védett rejtekéből és félrehúzták a fákat. Ebben a helyzetben a mérgezett nyíl véd a kalasnyikov ellen.

A “bogárhátú” volkswagen megbízható

Általában használt gépkocsira volt pénzünk. Az angol gyarmati múltnak megfelelően baloldali a közlekedés. Jobbkormányos volkswagent használtunk, UVT rendszámtábla betűire még ma is emlékszem.  Az UVT jelentését András fiunk értelmezte. “Uganda is Very Tough” - “Uganda nagyon kemény, durva”, mondhatnám magyarul. Bár a nélkülözhetetlen élelmiszerek jegyre rendelkezésünkre álltak Kampalában de tejporért, vajért és más cikkekért, kéthavonta Nairobiba utaztam bevásárlás céljából. A közel 700 km-es úton kocsink jól szolgált. Egyszer hagyott cserben, de akkor is csupán azért, mert éjszaka, Nairobi előtt elfogyott a benzin. Gondatlan gazdája felé, még ebben a helyzetben is kedves volt a “bogár”, éppen egy benzinkút előtt állt le. A benzinkút már zárva volt, és a Nairobi közelében a hűvös éjszakát a kocsiban töltöttük a velem utazó barátunkkal és reggel a nyitás után mentünk tovább.
Nairobiban szervízeltettük a kocsit és elhagyva a kenyai fővárost észrevettem, hogy a szerszámtáska hiányzik. Visszamentem és panaszkodtam a szerviz német vezetőjénél. A szerszámos táska nem került elő. “Nem találtuk”, mondta kezét kitárva, huncut mosollyal a német. Majd hozzátette, “Doktor, jó hírem is van, a táskára nem lesz szüksége, ezzel a kocsival nem lehet probléma”. Igaza volt. Megbízható kocsinkkal Uganda nemzeti parkjait is bejártuk, oroszlánokat rejtő bozótosban, elefántok, kafferbivalyok mellett és a nairobi-i bevásárló utakon, hajnaltól késő estig megbízható társam volt a volkswagen. A hosszú utakon az ember szinte együtt lélegzik a kocsijával, különösen a használt, öreg autókkal. Egész napos út végén személyes kapcsolat alakul ki a kocsival és a szerencsés megérkezéskor, mint egy hűséges kutyát megsimogatjuk. “Jól van kis szolgám, hazahoztál bennünket!”

Az éjjeliőr átvágja a szúnyoghálót

1976-ban, Kampalában történt, Istennek hála, szerencsés kimenetellel. Egyedül voltam a házban. Éjszaka gyanús zörejre ébredtem, hallgatóztam, a zaj a földszinti lakásunk előszobájából jött, sövényvágó olló csattogására emlékeztetett. Azonnal felismertem, hogy nem várt éjszakai vendég a szúnyoghálót igyekszik átvágni, így akar behatolni a lakásunkba. “Ha ollója van, lehet, hogy machete, helyi nyelven panga, bozótvágó szablya is van nála. Hol van az éjjeliőr? Neki észre kellett venni a betörőt! Menekülni, rejtőzködni nem tudok.” Így gondolkodtam és szinte védekező reflexként magamhoz vettem az ágyam mellett tartott, függönytartó vasrudat és a hálószoba ajtó mellé toltam az éjjeliszekrényt. Vasrúddal a kezemben felálltam a szekrényre és vártam. Indulatom percek múlva elpárolgott és mérlegeltem, hogy mit teszek, ha a betörő a szobámba jön. “Fejére üssek? Nem ezt nem tehetem, meg is halhat, és ezt nem szeretném!” Úgy döntöttem, hogy a vállára sújtok a vasrúddal, így ártalmatlanná tehetem. “Ha kulcscsonttörést  szenved, kórházba viszem,” elmélkedtem tovább. Elúntam a várakozást, a csattogó zaj folytatódott. Vasbotommal felszerelve az előszobába mentem. Az éjjeli őrünket ismertem fel, ő próbálkozott behatolni. Hangos kiabálásomra, villanygyújtásra elmenekült. Jelentettem az eseményt az egyetem biztonsági részlegén. Nem tudom, mi történt az őrrel, elbocsájtották, vagy áthelyezték.

Lengyel kollégáinkat nyilakkal, szablyákkal felszerelt rablók támadják

1987-ben, Észak-Kelet Nigériában, Maiduguriban, a szerződésünk vége felé gyakoribbá váltak a betörések, rablások.  Az egyetemi campus területén, nyilakkal, machetekkel felfegyverzett banda támadt lengyel barátainkra. A fizikus férfit vállán találta a nyíl, szerencsére nem volt mérgezett és szívét, tüdejét nem érte a sérülés. Computer szakértő feleségét tarkón ütütték, súlyos agyrázkódást szenvedett. Hetekig jártam hozzá, nehezen viselte a pszichés traumát, - fizikális komplikáció nem lépett fel nála. A drámai események után Kanadába emigráltak. Kondoizmus - nak nevezik a sajátos bűncselekményt, amikor nagyobbrészt hajléktalan, munkanélküli fiatalok, esetenként alkohol és drogok hatása alatt, rendszerint az éjszakai órákban csapatba verődnek és rabolnak, fosztogatnak. A zsákmányt megosztják egymással majd szétszélednek, nem ismerik egymást, nem tartanak szorosabb kapcsolatot.

Zörejek a garázs felől, a riasztó pisztolyt használom

Amikor a környezetünkben történnek veszélyes dolgok, könnyen gondolunk arra, hogy ezek velünk nem eshetnek meg. Bár a szomszédban az indiai aneastesiológust a fegyveres rablók machete-val arcul is ütötték, a város szélén az egészségügyi minisztérium lakótelepén mi európai orvosok úgy gondoltuk, hogy az indiaiakat az arany miatt keresik, meg azért is hozzájuk mennek a rablók, mert ők nem állnak ellen. Nem volt helytálló ez a hiedelem. Nyilvánvaló az, is, hogy az éjjeli őrökben nem lehet bízni, ők elmenekülnek a rablók elől vagy engedik magukat megkötözni. Második szomszédban lakó lengyel kolléganőm próbálta megreformálni az éjszaka alvó éjjeliőrt. Lehúzta cipőjét és másnap az értünk bizonyos értelemben felelős egészségügyi kormányzathoz vitte a cipőket. Bürokrata hatalmasságok valószínűleg nagyot nevettek a szakadt bakancsokon. Tudtunk arról is, hogy a Csád - tó egyik déli mellékfolyója, mint a Szahara szélén a folyók, csak időszakos, egyébként mély meder, wádi, néhány száz méterre a házunktól. A wádi jó búvóhely, a hajléktalanok, rablók menedéke. Házunk a lakótelep szélén a wádi felé vezető földút mellett volt. A közeli utcában, Mário, olasz üzletember fegyvert tartott és amikor rablók átmásztak magas kőkerítésén tüzelt a házából és megölte az egyik betolakodót, a többiek elmenekültek. Reggel Mário jelentette a rendőrségen, hogy megölt egy rablót. Mire a rendőr azt kérdezte, “Hol van a holttest?” “Az udvaromon” - válaszolta az olasz. “Akkor miért zavar bennünket, tegye a holttesttel, amit akar, a magáé” - így a rendőr. Még ekkor is hárítottunk, “Hozzánk nem fognak jönni, Mário gazdag üzletember, oda azért mennek a rablók.” Így vélekedtünk, de az indiai anaesthesiológusnál történt rablás után magyar belgyógyász kollégámmal egyre gyakrabban beszélgettünk a romló közbiztonságról. “Mit tegyünk, ha ránk törnek? Készítsünk elő pénzt és adjuk át a rablóknak?” Belgyógyász kollégám hónapokkal előbb befejezte szerződését és amikor elköszönt rám hagyta riasztó pisztolyát, három tölténnyel. Nem tudtam hogy van pisztolya. Elmondta, hogy kétélű a fegyver, mert ha fegyveres támadók jönnek, náluk a lőfegyverek rendszerint valódiak. Mosolyogva elfogadtam a különös ajándékot, akkor még nem tudtam, hogy néhány hét múlva használni is fogom. Ráadásként egy háborúból visszamaradt acél sisakot is rám hagyott. Vadnyugati viccelődéssel fényképeket csináltunk hadi felszerelésemről. Aztán komolyra fordult a történet, a rablók nálunk is jelentkeztek. Szerencsére fiaink a távoli biztonságos iskolában voltak, ezt a krízishelyzetet nekik nem kellett átélni.

“Dare riga mogun”, “Az éjszaka, a sötétség, a gonosz köpönyege”, - mondja a hausa közmondáss. Gizella éjfél után ébresztett. “István, zörejt hallok a garázs felől”. Felugrottam és rohantam a garázsba. Az ajtót feszegette a behatoló és már majdnem elérte a belső reteszt. Indulatomban elfelejtettem, hogy bölcsen tesszük, ha ilyen helyzetben pénzt ajánlunk a betolakodónak. Azt sem tudom, hogy egyedül volt vagy társaival. Ha jól emlékszem, magyarul szitkozódtam és egy baltát ragadtam, - a riasztó pisztolyt is magamhoz vettem, a három tölténnyel együtt. “Ne bántsd a reteszt, mert kezedre ütök!” kiáltottam, és közelről elsütöttem a riasztó pisztolyt, most már csak két töltényem maradt. A behatoló elcsendesült. A ház két távolabbi ablakából elsütöttem még a két töltényt. Halotti csend, a garázsajtó félig kifeszítve, töltényeim elfogytak, kezemben a balta és a riasztópisztoly. Átéreztem a helyzet tragikomikumát. “Orvos baltával, pisztollyal, aki gyógyítani, segíteni jött, tulajdonképpen gyilkos fegyver is lehetne nálam.”
Telefon nem volt, az őrök is elmenekültek. Úgy láttam jónak, hogy nem maradunk tovább a házban. Gizellát a kocsink hátsó ülésére ültettem. Óvatosan megnyitottam a garázsajtót és bogárhátú volkswagen kocsinkkal hangos tülköléssel, teljes gázzal törtünk ki az éjszakába. Riasztottuk a környéket, a betörök elmenekültek. “Mit tettek volna, mit tehettünk volna, ha lőfegyverrel rendelkeznek?”

Az éjszaka hátralevő része nyugodt volt. Rendkívüli erősítést kértünk a biztonsági szervektől és szerződésünk hónapok múlva lejárt, több támadás nem ért bennünket, hazatértünk, hogy 1994-ben a német bázisú Christoffel Blindemissionnal - CBM- mel ismét Nigériában, Kanoban vállaljunk munkát. Itthon a fiaink elvégezték a középiskolát és elkezdték egyetemi tanulmányaikat. Harmadiik afrikai utunkra Gizellával ketten indultunk. Gizella szemorvosként a második világháború után hazánkból az elsők között indult orvosi missziós küldetésre. Elkísértem az úton, előbb a nigériai egyetemekkel, később a délkelet - ázsiai cunámi után, magam is a  misszióval dolgoztam. 

Irodalom
Németh Judit, Az első jubileum, In: Hős Új Ország, A modern Izrael 60 éve, Budapest, 2008, 24-25. oldal.

Képaláírások:

Riasztó pisztollyal és háborús sisakban.

Dr. Wilson Kisubival Helsinkiben, 1978-ban a XIII. Nemzetközi Iskolaegészségügyi Kongresszuson, Uganda képviseletében.