HÍRLEVÉL PILISCSABÁRÓL 5.

Dr. Pátkai István főorvos úr visszatekintő hírleveleinek befejező részét 2 folytatásban adjuk közre. Olyan részleteket tudhatunk meg ebből az írásból, amit eddig nem tudhattunk, de alátámasztják azt a hitemet, hogy egyre nagyobb tisztelettel nézzünk a hírlevél írójának életpályájára.

1.Beveztés

-Pályaaorientáció, hivatás, küldetés-

Életpályánk alakulásában sokszor esetleges, váratlannak tűnő események játszanak döntő szerepet. Gyakorta szerencsés helyen szerencsés találkozások, példaadó barát, rokon, betegségek és gyógyulások saját életünkben, családunkban, anyagi, megélhetési tényezők, szerelem, házasság hozhatnak döntő fordulatokat. Sokan vagyunk, akik megnevezzük a hivatás, elhívatottság nemes célját, mely nem ritkán saját sebzettségünkből való felépülésben, a gyógyulásért érzett hálában gyökerezik.
Különleges kiválasztottság személyes kiváltsága éri azokat, akiket az “elhívás”, “szerzetesi, lelkipásztori hivatás” mint egy indítórakéta töretlen ívben repít a szolgáló szeretet útjaira. 

A visszaemlékezéseim záró fejezetében a segítő, humanitárius munka motivációiról írok. Pályám emlékei, a távoli országokban szerzett tapasztalatok, átélt krízisek, katasztrófák színterein kötött barátságok, és a hozzám forduló utazni vágyók kérdéseire adott tanácsaim adnak keretet összegező hírlevelemnek.

2. Hogyan lettem orvos?

Pályaorientációm fokozatosan bontakozott, esetenként válságos időszakok érleltek a hosszú úton. A Székesfehérvári József Attila Gimnáziumban matematika - ábrázoló geometria, irodalom és biológia voltak a kedvenc tárgyaim. A Neumann János Középiskolai Matematikai Lapokban a példamegoldásokkal pontversenyben szerepeltünk. Büszkeséggel töltött el, amikor megjelent a lapban egy példamegoldásom. A gimnázium negyedik évében, amikor aktuálissá vált az egyetemi jelentkezés, irodalomtanárom segített a döntésben. “Menj orvosi pályára, ott hasznát veszed a mateknak és szeretheted az irodalmat is” - mondta. Kitűnő tanuló voltam, valószínűleg felvételt nyertem volna más szakokra is. Szédítő, nagy öröm volt, amikor megkaptam az orvosegyetemi felvételről szóló értesítést.

A pályázatomban írtam, hogy “falusi orvos szeretnék lenni, hogy amit a szüleimtől kaptam, azt visszaadjam a falu népének …hogy a családban előforduló egészségügyi problémák miatt választom az orvosi pályát”.

Az egyetemet a “summa cum laude” minősítéssel végeztem. Szerettem az anatómiát, kémiát, kórbonctant és a nyelveket. Kémia oktatónk, Garzó Tamás tanár úr biztatását különösen értékeltem.  Élveztem a nagyvárosi életet, moziba, színházba, még koncertekre is jártunk. Sportra, kirándulásokra, fakultatív nyelvórákra is volt idő.
Bár a kollégiumban tízen laktunk egy szobában ennek inkább előnyei voltak, mint hátrányai. Megbeszéltük a tanulás és a korai felnőttkor izgalmas dolgait, ha kellett vigasztaltuk egymást. Kórbonctanon demonstrátor voltam, - tudományos pálya, a rák - kutatás, a fejlődéstan érdekeltek. A “Makroglobulinaemia Waldenström pathológiájáról” egy gyenge tudományos diákköri előadást tartottam, a jogos bírálatok elkedvetlenítettek. Mindamellett barátaimmal az István Kórházba jártunk boncolásokra. Sajnálatosan a diákköri vezetőm csupán boncmesteri feladatokat bízott rám, egy “elfekvő kórház” kórbonctani részlegén. A boncolásra kerülők között sokan tuberkulózisban szenvedtek és ott kaphattam tüdőfertőzést. Az egyetemi egészségügyi szolgálat a szokásos szűrővizsgálaton diagnosztizálta a primér komplexusomat, és szanatóriumba akartak küldeni. A kórházi felvételt sikerült elkerülni, de PAS-t, Izonicidet szedtem több mint félévig. Nehéz időszak volt, eltitkoltam, legjobb barátaimnak sem említettem, magam előtt is tagadtam betegségemet.

Pszichiátriai szigorlatom után Nyírő Gyula professzor hívott a klinikára, ahol a kórbonctani demonstrátor múltam a szövettani munkacsoport felé orientált. Mentorom, Professzor Juhász Pál előbb egy Párizs melletti, fejlődési rendellenességekkel foglalkozó intézetben ösztöndíj reményét keltette bennem, majd Kijevben egy elektronmikroszkópos laboratóriumban Pásztor Emil idegsebész próbált féléves kiküldetést biztosítani. Házasodás előtt szívem vágya volt a tanulmányi ösztöndíj, de nem jutottam hozzá. Neurológiai szakvizsgára készülve az idegsebészet, a klinikum felé fordultam, már elhalványult kórbonctani alaptudományos érdeklődésem.

1971-ben házasságkötésünk után Budapesten nem tudtunk lakáshoz jutni. Juhász Pállal Miskolcra mentünk, ahol Török Pál főorvos idegsebészeti részlegén állás lett volna, de lakást nem tudtak felajánlani. Török Pál főorvos úr Esztergomot ajánlotta, ahol az Egyesített Kórházunkban feleségemnek és nekem is állást és lakást is biztosítottak. Ahogy erről korábbi írásaimban beszámoltam Leel-Őssy Lóránt professzor úr mellett a klinikán szerzett elméleti alapokat a betegágy mellett tudtam hasznosítania, itt lettem orvos, klinikus. Visszatekintve a tapasztalt fegyelmezett főrvosom és kórházunk kiváló konzultánsai szakmailag megalapozták trópusi munkavállalásomat.

3. Miért vállalunk humanitárius küldetést, missziót?

A hetvenes években, amikor Afrikába indultunk, humanitárius munkavállalásra, egyáltalán utazásokra korlátozottak voltak a lehetőségek. TESCO - Nemzetközi Műszaki -Tudományos Együttműködési Iroda szervezésében léphettük át országunk határait. Az ugandai egyetemen az oktatói állás, szakmai megmérettetést, kalandot, világlátást jelentett, a hosszú évek alatt hívatássá - küldetéssé vált. Távoli, exotikus népeket, tájakat ismerhettünk meg, Paraguaytól a Fidzsi - szigetekig, főként Afrikában és Dél-Kelet Ázsiában. Az ideg - és elmegyógyászat klinikai területén, a katasztrófák utáni helyreállító munkában és szemorvos feleségem előtt megnyiló missziós utakon több mint húsz trópusi országban dolgoztunk. Hosszabb ideig Ugandában, Nigériában, Ruandában és a Fülöp Szigeteken, - rövidebb szakértői küldetésben más országokban is feladatokat vállaltunk. A TESCO, a német bázisú Christoffel Blindenmission - CBM, az amerikai International Medical Corps - IMC és a WHO szervezésében.

A legkülönbözőbb foglalkozásokból egyre több fiatal jelentkezik humanitárius munkára. A természettudományok, a közgazdaságtan, szociológia, antropológia, nemzetközi kapcsolatok, jogi ismeretetek, a nyelvek és a segítő tudományok megalapozzák a hivatásokat. Programozásban, klinikai munkában és managementben tapasztalt mentő - ápolók, katasztrófák utáni helyreállító munkában részt vállalók, egyetemi oktatók nagy eséllyel pályáznak. Szociális szervezők, a környezetvédő fenntartható fejlesztési programokban, a szegénység visszaszorításában, a sérült személyek foglakoztatásában, könyvelési, titkárnői készségekkel rendelkezők találnak munkát a humanitárius projektekben.
Találkoztunk pilótákkal, akik a dzsungel felett szívesen vezetik a kis gépeiket, segélyakciókkal utaznak és egyidejűleg hódolnak geológiai és archeológiai, antropológiai érdeklődésüknek. A humanitárius akciók logisztikai műveleteinél szervezők, IT szakemberek, rendőrök, katonák, mérnökök, építőmunkások, villanyszerelők, kutyákkal kereső teamek, hegymászók és sokan mások találnak munkát a katasztrófák színterein.

Számos motivációtól hajtva, a hatalom, pénz, a humanitárius munkásnak járó státusz vonzásában néha szemérmesen hallgatunk a hivatás, a másokról való gondoskodás értékéről. Lehet, hogy azért is, mert ha beszélünk az elhívatottságról,  ezzel sokszor kockára tesszük hitelességünket. Pedig a humán gondoskodó, segítő foglalkozásokban hivatás rejtőzik. Itthon, vagy külföldön hosszabb rövidebb utat kell megtenni, hogy a belső motivációt is magunkénak valljuk. Szépen fejezi ki József Attila, vagy a Zsoltárok Könyve:

“Az Isten itt állt a hátam mögött
s én megkerültem érte a világot.”
-    József Attila

“Hová mehetnék lelked elől,
Hová bújhatnék színed elől?”

– Zsoltárok Könyve 139:7

Az elismerés, a hatalom és a pénz, ázsiai barátaim szerint a hivatásunk hozadéka, gyümölcse. Ezeknél fontosabbak gyökereink, a család és a barátok, a kapcsolataink. A gyümölcsök nélkül tovább él az ember, de gyökerek nélkül elsorvad.