BABITS ÉV ESZTERGOMBAN

A már haldokló költőt Esztergomból Budapestre szállították, ahol 2 nap múlva, 1941. augusztus 4-én meghalt. Közel 60 verset írt Szent István városában. Az emlékév alkalmából, ezúttal Nemes Nagy Ágnes: A hegyi költő című írásából közlök részletet:
 
 

Miért szeretem Babits Mihályt? Természetesen: nem tudom. Nincs mód kipuhatolni, hogy voltaképpen miért szeretünk egy bizonyos költőt (vagy több bizonyosat), irodalmi vonzódásaink talapzata, akár annyi más alapkérdésünké, párás átmenetekkel vész el a sötétben, mint némely festőiskola képein a figurák lába. És nem is csak az úgynevezett tudattalan homálya, érzelmi sötétsége ez, még annál is sűrűbb, hathatósabb, rendszerint a fiatalságé, a kamaszkori irodalmi lázak fényködös evidenciája. Akkor, ott, kamaszkoromban kezdtem el szeretni Babits Mihályt, ahogy az lenni szokott; rögtönös szívdobbanással ismerve föl: ez kell nekem. Vagy: kell nekem ez. (Áldott magyar szórend, ügyetlen szavaink gyámola!) Nem állíthatom, hogy csak őt szerettem, rajongásaim listája hosszú, de azért ő irodalmi tudatom iniciáléja.

És talán azért az, mert hozzá húzó, korai ragaszkodásomban sok volt a gyermeki, az ő személyében pedig sok volt, ami alkalmassá tette, hogy apa-képpé sűrűsödjön egy korszak számára, még nekem is, aki látni sem láttam. Apa-kép volt Babits a két világháború közti magyar irodalomban, annak minden súlyával és kényességével. Mitsem változtatott ezen, hogy fiatalon a fiatal Babitsot szerettem (szerettük, mi akkoriak), a gyönyörű, olvatag magyar szimbolizmust, ami új volt, félig-meddig pad-alatti olvasmány. Milyen lázasan elragadók voltak mind, Ady, Kosztolányi, Tóth Árpád, velük ismertem meg a tragikus, a sötét szövegek elemi szó-boldogságát, vagyis a művészet alap-hatását. Babits azonban külön helyet foglalt magának bennem; valahogy nehezebb volt társainál, magasabb, közvetettebb, követelőbb. Kívánt tőlem valamit az a versszöveg, nyújtózni kellett utána, ismeretlen tartományok felé. Tágas, hűvös-égető, hegyi-levegője égboltként húzott magához; Babits felnőttebbé tett. Úgy éreztem, a vers magasabb osztályába léptem általa.

Ez volt vele való ismeretségem első rétege. Hozzávegyült szinte mindjárt tanulmányainak sora, nem szűnő Babits-boldogságom további szítója. Időskori művével viszont nemcsak saját belső-időmben lépegetve találkoztam, hanem külső egyidejűséggel, versről versre, ahogyan a mű diákkorom alatt létrejött. A háború előestéjén a Jónás könyve, meg a többi – az volt aztán a villámfényesség. Más Babits volt ez, mint az eddigi, viszonyom is más volt hozzá. Ha eddig költői apa-imágóm volt, most beszervezőmmé vált egy titkos-nyílt háborúellenes konspirációba. Sosem volt olyan közel hozzám, mint akkor – én ne ismertem volna? Hiszen kezébe tettem le matrózblúzos hűségeskümet egy rejtett, szellemi kazamatában. Amikor pedig kiderült, hogy az ötvenes években nincs szükség Babits Mihályra, legfeljebb valamely átgyúrt, leértékelt képmására a magyar irodalomban, akkor következett be a hozzá való hűség harmadik korszaka életemben (néhányunk életében). Megint többet jelentett Babits önmagánál, nemcsak nagy költő volt, akinek öröksége nélkül csonka a magyar kultúra, hanem jelképévé lett mindannak, aminek híjával voltunk. Nos, ezek a meg-megújított, elkerülhetetlen hűségeskük hozzárakódtak első Babits-élményemhez, átszínezték, élesítették, tartósították. Muszáj volt hordoznom magamban aktualitását, mert ezzel a magyar irodalom egészének aktualitását hordoztam.

Bizonyára ez is hozzátartozik Babitshoz, ez a tragikus-heroikus legenda, életének és utóéletének hányattatása. De elég ebből, elég. Még azt hihetné valaki, hogy az a jelkép pléhből van – jelképeknek az mitsem árt –, hogy csak „jelentését” figyeljük, és nem őt magát. De nem. Meg kell próbálnom visszatérni az origóhoz: hozzá.

Mert mégsem csak azt kell kérdeznünk, azt a végső-első kérdést az irodalomban, hogy miért szeretünk egy bizonyos (több bizonyos) költőt, hogy miért kell nekünk milyensége, hanem azt is: milyen az a milyenség, ami kell? Mű és élmény egymásrautaltságából, elválhatatlan egységéből szemernyit sem tagadva le, hadd használjuk úgy az élményt, mint a műre irányítottság eszközét. Elvégre ez volna a Babitshoz fűző tapasztalat-sor negyedik rétege, a tőle tanultaknak ez a megkísérelt követése, mintegy visszaszármaztatása az eredethez. Mert szeretem én Babits Mihályt, de őt szeretem, őt – és ez az „ő” a fontosabb.

Nemes Nagy Ágnes – A hegyi költő
/ részlet /