"Az embert azért áldotta meg Isten képzelõerõvel, hogy lássa, milyen lehetne, és azért áldotta meg humorérzékkel, hogy el tudja viselni, amilyen."
HONFOGLALÓ ŐSEINK GYÓGYÍTÓ SZOKÁSAIRÓL
20 évvel ezelőtt Szállási Árpád tanár úrnak a Kór-Lapban megjelent írását ismételjük meg, abban bízva, hogy ma is érdeklődésre számíthat a téma.
Az ázsiai nomád népek történetét, szokásait, egészségügyét többnyire a szomszédos nagy kultúrák írásos forrásaiból ismerjük. Ilyen a kínai, a perzsa, az ószláv és a görög, hogy csak a legfontosabbakat említsük. A hellén historikusokat külön hely illeti meg, hiszen Hérodotosz és Bíborbanszületett Konstantin írásai között több idő telt el, mint amióta a magyarok a Kárpát medencében államot alapítottak. Igaz, az ógörög történetírás egyik atyja minden lovasnomád népet szkítáknak nevez. Bölcs Leó császár fia viszont a Duna-Tisza közének új megtelepültjeivel került közvetlen kapcsolatba. Hérodotosz megfigyelései rendkívül érdekesek és szakszerűek. Leírta, hogy a szkíták természetes szaporodása azért alacsony, mert a férfiak heréje a sok lovaglástól férfikoruk delén elsorvad, a nők méhe pedig rendellenes helyzetbe kerül. /Retroflexio uteri/ Az ő korából származik az a gyönyörű aranyedény, amelynek egyik oldalán egy harcos szakszerűen fáslizza sebesült társa lábát, a másikon a fogeltávolítás legegyszerűbb módját láthatjuk.
Bíborbanszületett Konstantin hasonló megfigyeléseket nem tett, tudósításai mégis felbecsülhetetlen értékűek. Az ősi gyógymódok nyomait mégsem csak írott forrásokban kell keresnünk. Segítségünkre lehet régészet terén a paleopatológia, mert a csontok sok mindent elárulnak. Pl. Végeztek-e trepanációt? Gyógyultak-e és mennyire a helyrerakott törések? Akadt-e a csigolyákon szuvas elváltozás? A leletek szerint igen. Milyen lehetett a honfoglaló törzsek antropológiai összetétele, a normál testmérete, az átlagos életkor? Csupa olyan kérdés, amelyre a test szilárd váza évezredes távlatból is választ tud adni.
Harmadik hiteles forrásunk a szinte napjainkig megmaradt népi gyógyászat, amely a legmodernebb medicina ellenére is szinte a reneszánszát éli. Gondoljunk a csontrakó mesterekre, a gyógyító amulettek kultuszára /a magas vérnyomásnál használt "speciális" karkötő is annak számit /, és főképp a gyógyfüvesekre. ABC-sorrendben haladva "Álomhozó fű" az atropa belladonna. Az "Áldott-fű" /centauria benedicta/ őseink gyógykészletében gyomorerősítő hatással bírt. A "Boldogasszony rózsája", vagy kövirózsa /septemvirum tectorum/ kifacsart nedvét egyes vidéken még ma is fülfájásra használják. A "Boldogasszony tenyere" /tenaceum balsaamita/ gilisztahajtó hatással bírt.
Kálmány Lajos gyűjtéseiből tudjuk, a Boldogasszony kultusz már a kereszténység felvétele előtt létezett a magyaroknál. Nevezetes és minden hazai orvostörténeti munkában megtalálható a "Csaba-íre fű" /Poterium/, amely gyengén összehúzó hatásával a sebgyógyulást segítette elő. A monda szerint Csaba vezér ennek segítségével állította talpra az elesett vitézeit, ezért óriási becsben tartották. A "Golyvarontó fű" /ranunculus ficaria/, ahogy nevéből is kitűnik, "gugás nyak" gyógyítására volt használatos. A "Hasindító fű" /euphorbia/ célját nem kell külön értelmezni. A "Hideglelést gyógyító fű" /gentiana centaurea/ lázas betegségek ellenszere volt. Az "Innyújtó fű" /gratiola officinalis/ reumatikus fájdalmaknál került alkalmazásra. A "Kelés-fű" /scabiosa arvensis / tályogot érlelő hatása még Melius Herbáriumában is ugyancsak méltatott. Akadt "Szépítő fű" /lepidium latifolium/, "Szerelem-fű" /amarathus caudatus/, kozmetikai, illetve vágyfelkeltő célból. A "Torokgyík-fű" /scrophularia nodosa/ nyilván többféle torokbaj: diftéria, mandulagyulladás, afta szuverén szere lehetett. A zárójelben felsorolt Linné-féle binominális terminológia is azt jelenti, megfigyelésük helyesnek bizonyult.
Egyáltalán nem meglepő a névsor végén a sok "Vérállató fű". Ilyenek: a pásztortáska /Thlaspi bursa past./, a galamb-gerely /geranium columb./, valamint a sanguisorba officinalis. Őseink füves pusztákon éltek. Nyilván megfigyelték az évszakokkal együtti flóra-változást, és ahogy a sok egyformának látszó közt az egyes állatokat, úgy a növényeket is megkülönböztették egymástól. Mint minden természeti nép, a mienk is hitt a láthatatlan lények erejében. Rontók, boszorkányok, kísértetek, hegyi, vízi, erdei ártó szellemek testi és lelki bajokat egyaránt okozhattak. Ellenük a sámán védekezett. Szinte a legutóbbi időkig ismerték a szemmelverést, amelyre különösen az összenőtt szemöldökű személyek voltak alkalmasak. Régi népköltészetünkben a védekező ráolvasás ritmusait megtalálhatjuk. A varázslást végzőknek testben-lélekben tisztának kellett lenni. Bizonyos rítusok végzése előtt meg kellett mosakodnia, tiszta ruhát venni. Ahogy Berde Károly professzor írja "A magyar nép dermatológiája" című klasszikus munkájában: "nincs az a liturgikus művelet, ami szigorúbban volna előírva, mint a varázsló gyógyítás műveletei. Az anyag és a tárgy, amit a varázsló munkája közben használ, csak mintegy vehiculuma, hordozója és közvetítője a gyógyító erőnek, de nem bárhogyan beszerezve, vagy bárhogyan alkalmazva. Mindennek módja, szabálya, előirt feltételei vannak". A népi értelemben vett gyógyító tudomány évezredek óta szájhagyományként szállt nemzedékről nemzedékre. Arra is vigyáztak, hogy egyazon családban maradjon. Akadtak persze született tehetségek, vagy születésüknél fogva megjelöltek, pl.: a család hetedik gyermeke, a burokban született, vagy aki hat ujjal /táltos jelnek tartották még a csecsemő Ady Endrénél is/,illetve foggal jött a világra.
A sámán, illetve táltos után a bába, majd a kovács következett, aki foglalkozása révén lett az egészségügyben illetékes. A bába elsősorban a szülés, a gyermekágy és a gyermekbajok körüli teendőket látta el, míg a kovács inkább "traumatológiával" foglalkozott. Az is nyilvánvaló, hogy nemcsak egyik ember a másiktól, hanem egyik törzsbeli a másikétól sokat sajátíthatott el. Őseink gyógyító szokásairól köteteket írtak össze. Részben annak bizonyítására, mit jelentett egy nép életében az életösztön és a tapasztalat. A régi javasember mesterien tudta megnyerni páciense bizalmát. A múlt népi gyógyásza maga is hitt abban, amit csinált.
A maiakról ezt nem mernénk állítani. A kereszténység felvétele után az ősi hiedelemvilág vallási elemekkel színeződött. Kialakult egy folklorisztikus érdekességű etnomedicinális hagyomány-rendszer, amelyet sem lebecsülni, sem túl értékelni nem szükséges. Önmagában is érdemes a millecentenáris megemlékezésre.
1996. szeptember
- A hozzászóláshoz belépés szükséges