HONFOGLALÓ ŐSEINK GYÓGYÍTÓ SZOKÁSAIRÓL

20 évvel ezelőtt Szállási Árpád tanár úrnak a Kór-Lapban megjelent írását ismételjük meg, abban bízva, hogy ma is érdeklődésre számíthat a téma.
 

Az ázsiai nomád népek történetét, szokásait, egészségügyét többnyire a szomszédos nagy kultúrák írásos forrásaiból ismerjük. Ilyen a kínai, a perzsa, az ószláv és a görög, hogy csak a legfontosabbakat említsük. A hellén historikusokat külön hely illeti meg, hiszen Hérodotosz és Bíborbanszületett Konstantin írásai között több idő telt el, mint amióta a magyarok a Kárpát medencében államot alapítottak. Igaz, az ógörög történetírás egyik atyja minden lovasnomád népet szkítáknak nevez. Bölcs Leó császár fia viszont a Duna-Tisza közének új megtelepültjeivel került közvetlen kapcsolatba. Hérodotosz megfigyelései rendkívül érdekesek és szakszerűek. Leírta, hogy a szkíták természetes szaporodása azért alacsony, mert a férfiak heréje a sok lovaglástól férfikoruk delén elsorvad, a nők méhe pedig rendellenes helyzetbe kerül. /Retroflexio uteri/ Az ő korából származik az a gyönyörű aranyedény, amelynek egyik oldalán egy harcos szakszerűen fáslizza sebesült társa lábát, a másikon a fogeltávolítás legegyszerűbb módját láthatjuk.
Bíborbanszületett Konstantin hasonló megfigyeléseket nem tett, tudósításai mégis felbecsülhetetlen értékűek. Az ősi gyógymódok nyomait mégsem csak írott forrásokban kell keresnünk. Segítségünkre lehet régészet terén a paleopatológia, mert a csontok sok mindent elárulnak. Pl. Végeztek-e trepanációt? Gyógyultak-e és mennyire a helyrerakott törések? Akadt-e a csigolyákon szuvas elváltozás? A leletek szerint igen. Milyen lehetett a honfoglaló törzsek antropológiai összetétele, a normál testmérete, az átlagos életkor? Csupa olyan kérdés, amelyre a test szilárd váza évezredes távlatból is választ tud adni.
Harmadik hiteles forrásunk a szinte napjainkig megmaradt népi gyógyászat, amely a legmodernebb medicina ellenére is szinte a reneszánszát éli. Gondoljunk a csontrakó mesterekre, a gyógyító amulettek kultuszára /a magas vérnyomásnál használt "speciális" karkötő is annak számit /, és főképp a gyógyfüvesekre. ABC-sorrendben haladva "Álomhozó fű" az atropa belladonna. Az "Áldott-fű" /centauria benedicta/ őseink gyógykészletében gyomorerősítő hatással bírt. A "Boldogasszony rózsája", vagy kövirózsa /septemvirum tectorum/ kifacsart nedvét egyes vidéken még ma is fülfájásra használják. A "Boldogasszony tenyere" /tenaceum balsaamita/ gilisztahajtó hatással bírt. 
Kálmány Lajos gyűjtéseiből tudjuk, a Boldogasszony kultusz már a kereszténység felvétele előtt létezett a magyaroknál. Nevezetes és minden hazai orvostörténeti munkában megtalálható a "Csaba-íre fű" /Poterium/, amely gyengén összehúzó hatásával a sebgyógyulást segítette elő. A monda szerint Csaba vezér ennek segítségével állította talpra az elesett vitézeit, ezért óriási becsben tartották. A "Golyvarontó fű" /ranunculus ficaria/, ahogy nevéből is kitűnik, "gugás nyak" gyógyítására volt használatos. A "Hasindító fű" /euphorbia/ célját nem kell külön értelmezni. A "Hideglelést gyógyító fű" /gentiana centaurea/ lázas betegségek ellenszere volt. Az "Innyújtó fű" /gratiola officinalis/  reumatikus fájdalmaknál került alkalmazásra. A "Kelés-fű" /scabiosa arvensis / tályogot érlelő hatása még Melius Herbáriumában is ugyancsak méltatott. Akadt "Szépítő fű" /lepidium latifolium/, "Szerelem-fű" /amarathus caudatus/, kozmetikai, illetve vágyfelkeltő célból. A "Torokgyík-fű" /scrophularia nodosa/ nyilván többféle torokbaj: diftéria, mandulagyulladás, afta szuverén szere lehetett. A zárójelben felsorolt Linné-féle binominális terminológia is azt jelenti, megfigyelésük helyesnek bizonyult.
Egyáltalán nem meglepő a névsor végén a sok "Vérállató fű". Ilyenek: a pásztortáska /Thlaspi bursa past./, a galamb-gerely /geranium columb./, valamint a sanguisorba officinalis. Őseink füves pusztákon éltek. Nyilván megfigyelték az évszakokkal együtti flóra-változást, és ahogy a sok egyformának látszó közt az egyes állatokat, úgy a növényeket is megkülönböztették egymástól. Mint minden természeti nép, a mienk is hitt a láthatatlan lények erejében. Rontók, boszorkányok, kísértetek, hegyi, vízi, erdei ártó szellemek testi és lelki bajokat egyaránt okozhattak. Ellenük a sámán védekezett. Szinte a legutóbbi időkig ismerték a szemmelverést, amelyre különösen az összenőtt szemöldökű személyek voltak alkalmasak. Régi népköltészetünkben a védekező ráolvasás ritmusait megtalálhatjuk. A varázslást végzőknek testben-lélekben tisztának kellett lenni. Bizonyos rítusok végzése előtt meg kellett mosakodnia, tiszta ruhát venni. Ahogy Berde Károly professzor írja "A magyar nép dermatológiája" című klasszikus munkájában: "nincs az a liturgikus művelet, ami szigorúbban volna előírva, mint a varázsló gyógyítás műveletei. Az anyag és a tárgy, amit a varázsló munkája közben használ, csak mintegy vehiculuma, hordozója és közvetítője a gyógyító erőnek, de nem bárhogyan beszerezve, vagy bárhogyan alkalmazva. Mindennek módja, szabálya, előirt feltételei vannak". A népi értelemben vett gyógyító tudomány évezredek óta szájhagyományként szállt nemzedékről nemzedékre. Arra is vigyáztak, hogy egyazon családban maradjon. Akadtak persze született tehetségek, vagy születésüknél fogva megjelöltek, pl.: a család hetedik gyermeke, a burokban született, vagy aki hat ujjal /táltos jelnek tartották még a csecsemő Ady Endrénél is/,illetve foggal jött a világra.
A sámán, illetve táltos után a bába, majd a kovács következett, aki foglalkozása révén lett az egészségügyben illetékes. A bába elsősorban a szülés, a gyermekágy és a gyermekbajok körüli teendőket látta el, míg a kovács inkább "traumatológiával" foglalkozott. Az is nyilvánvaló, hogy nemcsak egyik ember a másiktól, hanem egyik törzsbeli a másikétól sokat sajátíthatott el. Őseink gyógyító szokásairól köteteket írtak össze. Részben annak bizonyítására, mit jelentett egy nép életében az életösztön és a tapasztalat. A régi javasember mesterien tudta megnyerni páciense bizalmát. A múlt népi gyógyásza maga is hitt abban, amit csinált. 
A maiakról ezt nem mernénk állítani. A kereszténység felvétele után az ősi hiedelemvilág vallási elemekkel színeződött. Kialakult egy folklorisztikus érdekességű etnomedicinális hagyomány-rendszer, amelyet sem lebecsülni, sem túl értékelni nem szükséges. Önmagában is érdemes a millecentenáris megemlékezésre. 
1996. szeptember