KÖSZÖNET A SZÜLETÉSNAPI JÓKÍVÁNSÁGOKÉRT

“Pole sana na safari”- Isten óvjon az úton - Ma is ismerősen cseng a fülembe. Szuahéli - swahili, kiswahili nyelven Kongótól az Indiai Óceán partjáig így kö-szönnek el az útra indulóktól. “Pole! Pole!” -mondják szeretettel, empátiával. Tartalmilag így fordíthatjuk: “Vigyázz magadra!” “Isten óvjon az úton!” “Kár, hogy veszélyes útra indulsz, légy körültekintő!”

Kollégáim azt mondják, hogy ez a köszöntés olyan, mintha örökre mondanánk búcsút az utazónak.  Nyilván azért is, mert olyan veszélyesek az afrikai utak, olyan sok a beleset.
Hetvenöt év, alázattal, hálával tölt el. Kegyelmi kor, hiszen születéskor várható élettartam számunkra, magyar férfiak számára 71 év. Földi zarándokutam vége felé tapasztalataim átadására gondolok, szeretnék kicsomagolni, szeretném át-adni családomnak, barátaimnak mindazt, amit összegyűjtöttem a hosszú úton. A nyugtalan keresésre, kalandos kezdetekre, életutam különböző helyszíneire emlékezem. Mindennek volt értelme, különösen a csalódások, krízisek voltak fontosak. Jólesik a múltba tekintés, Babits-sal szólva (1).

"Múlt nélkül nincs jövő
És mennél gazdagabb a múltad
Annál több fonálon
Kapaszkodhatsz a jövőbe.”

Számba veszem az áldásokat, azonosítom életem kegyelmi momentumait, me-lyeknél a Teremtő óvó jelenlétét különösen éreztem. Volt iránytűm ott is ahol az út felismerhetetlen volt, ahol befújta a Szaharai homok, ahol a végtelen ten-gerek viharaiban, a cunámik és tájfunok áradatában, vagy a politikai erőszak elnyeléssel fenyegető káoszában - Isten volt az “ismeretlen fuvarosom”.

Alázattal készülődöm, indulok, ha kell a keskeny, végső úton. Hivatásom a gondoskodás, lelki segítés megújuló értelmet nyer. A segítő kapcsolatokban jelenlétem a másokhoz vezető út, a magányosság, elszigetelődés ellenszere (2). Erre az útra már nem viszek nagy hátizsákot, nem is bírnám el, nem férne át a keskeny hegyi ösvényeken. Megkönnyebbülve, az élet terheit lerakva értékeket, erényeket szeretnék a poggyászomba tenni.

A családban és a baráti körben nem emlegetik a koromat, Afrika - utazónak tartanak. Azt kérdezik, hogy “Mikor mész vissza? Meddig maradsz?” Meg kell barátkozni ezzel az identitással, “Mi vagyunk, akik elmegyünk, akik úton va-gyunk”. Több mint negyven évvel ezelőtt így volt és ma is így van ez.

Emlékezem az úti előkészületekre, mindig a hazatérés reményével. Volt a felké-szülésekben valami a felfedezőknél megismert szabadság, az ismeretlennel, az újjal való ismerkedés izgalma, az újrakezdés öröme. Közeli barátainkat, lelki és szakmai mentoraimat az utazások előtt sorra látogattam. Az elköszönéskor fel- fel villant az a lehetőség, hogy, ha nem találok hazajönni, ha végtelen hosszú lesz az út - Istenre bíztam családomat. Sajnálkoztam, hogy nem voltak hosszú hajóutak, mint régen a felfedezők korában, nem ismerkedhettem az útitársak-kal. A jet - korszakban 6-7 óra vagy 1-2 nap alatt már egy a miénktől teljesen különböző földrajzi és kulturális környezetben találtam magam.

Most a pályám vége felé nem könnyű szembenézni azzal, hogy vége a nagy utazásoknak, - ennyi volt - Ugandában, Nigériában, Ruandában és a cunámi sújtotta országokban hosszabb megbízatások, több mint harminc országban rövidebb missziós, humanitárius munka, néhány turista út. Már nem küldenek a katasztrófákhoz, de amikor Piliscsaba felett repülőgépek húznak el, amikor a menekülttáborokba indulnak a segítő szolgálatok lelkes fiataljai, vagy éppen élményeink összegezésén dolgozom, akkor van egy kis nosztalgiám. “Hej! ha én is, én is köztetek mehetnék, Szép magyar vitézek, aranyos leventék! Ilyenforma Toldi Miklós gondolatja, Mely sovárgó lelkét mélyen szántogatja.”

Aztán hirtelen újra kinyílik a távol, az ember a jövőbe tekint, intencionális, transzcendens szelleme szárnyal tovább és reménységgel készül a legnagyobb útra, a Teremtőjével való találkozásra. Foglalkoztat a hit, felfedezem és szeret-ném vállalni az “abszolutumra való támaszkodás rejtett vágyát” (3). Már nem cipelek sok csomagot, már könnyű a terhem. Egy pillantás a menetrendre, - jaj, csak le ne maradjak a járatról!

Az afrikai történet érzékelteti a földi életünkön túlmutató reménységünket (4)

Az uralkodó birodalmát erős hadsereg védte, lojális rendőrei vigyázták a belső rendet és fényűző palotájában szolgák hada kereste kegyeit. Udvari bolondjáról úgy hírlett, hogy ő volt a világ leghíresebb bohóca. Kedvelte a király a hóbor-tos, vicces figurát és egy arany pálcával ajándékozta meg. „Legyen tiéd ez a pálca mindaddig, amíg egy náladnál bolondabb embert nem találsz.” - mondta a király.
Teltek múltak az évek, eltelt az idő a király felett, és amikor a halálát érezte összehívta birodalma vezetőit. A hadsereg generálisai, rendőr parancsnokok, a kincstárnok mind a fő emberek a palotába siettek, hogy hallják uralkodójuk szavait.
„Úgy látom, hogy mindnyájan eljöttetek. Elbúcsúzom tőletek. Tudjátok meg, hogy hosszú útra indulok, messze, és számomra ismeretlen országba vezet az utam és erről az útról soha nem fogok visszatérni”.
„Más ismeretlen ország, hát ez igazán vicces.” - szakította félbe a király beszé-dét az udvari bolond. „Hogy lehet, hogy nem ismered ezt a más országot? Iga-zán nem gondoltál arra, hogy mielőtt a hosszú útra indulsz, kémeket küldesz, akik felderítik az ismeretlen földet. A napkeleti bölcsekkel és a vénekkel is kon-zultálni kellett volna. Távoli hadjárataidnál előőrsöket küldtél magad előtt és a felderítők készítettek fel minden eshetőségre. Uram királyom, igazán nem ké-szültél fel az útra?” – kérdezte elképedve az udvari bolond.
„Néha gondoltam a hosszú útra, de elfoglaltak a birodalom ügyei és mindig el-odáztam a felkészülést. Így most tanácstalanul indulok az ismeretlen felé.” – válaszolt elkomorulva az agg és beteg király.
„Jó uram, ha tényleg így állnak a dolgok, akkor az aranypálca téged illet. Mert nálamnál biztosan bolondabb, a világ legbolondabb embere az, aki élete leg-hosszabb, végtelenül hosszú útjára felkészülés nélkül indul.” – köszönt el szo-morú királyától az udvari bolond (2).

1.    Babits Mihály - idézet -
2.    H. J. M. Nouwen és W. J. Gaffney, Időskor, Az élet beteljesedése, Ursus Libris, 2008, Budapest.
3.    Tringer, L. Fél évszázad a lelki betegek szolgálatában, Semmelweis Kiadó, Budapest, 2014, 197. oldal.
4.    Pátkai, I. Ekor-lap 2009. július 13. Esztergom Vaszary Kolos Kórház, Webújság.