A TAVIRÓZSÁK TAVA

Kovács Gábor a Korányi Kórház főigazgatója ismét jelentkezett „Gondolatok egy kép apropóján” sorozatával a „Lélegzet” IV. évfolyamának márciusi számában. Ezúttal Monet néhány képével kapcsolatban olvashatjuk értékes gondolatait.

 

Sok-sok évvel ezelőtt, amikor még háromévente lehetett csak nyugatra jutni, Angliá¬ba mehettem egy családhoz, hogy nyelvet tanuljak. Vonattal utaz¬tam, s hazafelé jövet úgy intéztem a párizsi átszállást, hogy hajnalban érkezzek oda, és csak este induljon a vonat Budapest felé. Nem kell mon-danom, hogy egy szűk nap alig elég még arra, hogy megérezzük ennek a fantasztikus városnak a hangula¬tát, nemhogy arra, hogy megismer¬jük. Persze én akkor nem tudhattam, hogy eljutok-e valaha még egyszer a művészetek fővárosába, s olyan gazdag programot állítottam össze magamnak, amin azóta is csodálko¬zom, ha visszaidézem emlékezetem¬be azt a nyári napot.

Akkor még nem Létezett a Musée d’Orsay és a Louv- re közelében, a Concorde tér egyik sarkán a Jeu de Paume, a „labdaház” épületében állították ki az impresszionisták lélegzetelállító gyűjte¬ményét. Ez is egyik megállója volt a nagy rohanásnak, amely során egy életre szerettem volna megjegyez¬ni, magamba szívni Párizs csodáit. A falak roskadoztak a gyönyörű ké¬pektől, a látogatók is szinte egymást taposták, hogy láthassák a festészet óriásainak alkotásait. A legutolsó teremben, szemben a belépővel az egész szemközti falat Claude Monet Tavirózsák című alkotása borította. Abban a teremben nem is lógott más alkotás. A vászon előtt állt néhány szék és szerencsémre az egyik üres volt. Leültem és csak bámultam a csodát, hagytam, hogy a kép magába szívjon, egy örökkévalóságnak tűnő pillanatra, vagy talán percre magával ragadjon és a távoli művész elvigyen magával a soha véget nem érő kirán¬dulásra, a színek és a fény világába. Az az élmény meghatározó lehetett abban, hogy a festészet, s ezen belül is az impresszionisták máig maguk¬kal ragadnak.

Azóta sok idő eltelt, s az impresszionisták is átköltöztek már a va¬laha volt egyik pályaudvar fogadó csarnokából kialakított Musée d’Or- say impozáns termeibe, s a Taviróz¬sák is egy másik felújított épületben, a Musée d’Orangerie-ben láthatók. Ez az épület sem képtárnak készült, a park sétányait szegélyező narancs¬fák téli otthonául szolgált. A husza¬dik század elejétől azonban már, mint képtár szolgálta a szépre vágyó látogatókat. Monet a századforduló¬tól kezdve mind több képet festett a Párizs környékén, Giverny-ben lévő kertjében lévő kis tavacskán úszó tavirózsáiról. Személyesen Georges Clemenceau miniszterelnök, a mű¬vész nagy tisztelője kérte fel Monet-t arra, hogy készítsen egy nagyméretű művet ajándékul Franciaországnak. Az Orangerie épületét speciálisan, részben erre a célra alakították úgy, hogy két nagy ovális teremben kör¬panorámaként legyen látható ez a mű. Monet a tavirózsáit festette meg csodálatos változatossággal, külön¬böző napszakokban,a színekés a fé-nyek játékát egészen egyedi módon megragadva. Nem lehet véletlen az, hogy ezeket a termeket az impresszionizmu Sixtus-kápolájaként is emlegetik.

Claude Monet 1840-ben született Párizsban, szülei nem voltak ugyan szegények, de szerény körülmények között éltek. Néhány évvel később a család anyagi helyzete romlott, s el kellett hagyniuk a fővárost. A tenger¬partra, Le Havre-ba költöztek. Clau¬de sokszor még az iskola helyett is a tengerparti dűnék között kóborolt, figyelte az örökké változó nyughatat¬lan tenger ragyogó fényeit. Iskoláit nem fejezte be, mert még az érett¬ségi vizsgája előtt elhatározta, hogy festeni akar és visszament Párizsba, hogy festészetet tanuljon. Ott hama¬rosan megismerkedett és barátságot kötött Renoir-al, Sisley-el, Pisar- ro-val, akikkel később az impresszi¬onista mozgalom magját alkották. Az impresszionizmus név is Monet-hoz köthető. Egy későbbi, 1874 évi kiállítás kapcsán Monet egyik képének a címe - Imp¬resszió, a felkelő nap - nyo¬mán használta lekicsinylő szándékkal egy kritikus az „impresszionizmus” kifeje¬zést. Ezt a tituLust a művé¬szek büszkén elfogadták, s ettől kezdve ezzel is kü¬lönböztették meg magukat impresszionistáknak tart¬va. Közös jellemzőjük volt, hogy többnyire a szabadban festettek, igyekeztek meg-ragadni a pillanatot, s ezt a fények, a színek pillanatnyi játékának a rögzítésével, megfestésével is kifejezték.

Felfedezték, hogy amit a szem ér¬zékelsz a színek által keltett vizuális hatások és a fényviszonyok változá¬sai nyomán alakul érzetté. Monet-t a fény festőjének is nevezik. A napszakonként, évszakonként változó fények arra sarkallták, hogy többször is megfesse ugyanazt a témát, gon¬doljunk csak a roueni katedrálisról, vagy a szénaboglyákról festett képe¬ire. Monet idősebb korában, anyagi helyzetének fokozatos javulásával megengedhette magának, hogy meg¬vegyen Párizshoz közel Giverny-ben egy kisebb birtokot. Ez
kényelmes otthont biztosított időközben te¬rebélyesedő családjának, s ő maga is úgy alakíthatta a környezetét, hogy ez számára egyszerre legyen inspirá¬ló és megnyugtató is egyben. Hogy ez mennyire sikerült, arról tanúskod¬jék az egyik kortárs. Korabeli újságíró látogatója jegyezte meg, hogy „kép¬zeljék el a paletta minden színét, a fanfár valamennyi hangját: ez Monet kertje”.

Maga alá rendelte a természetet, mindenféle szokványos és egzotikus növényekkel ültette tele, de idővel, az évek múltán a kert egyre inkább a halványkék lilaakácok és bíbor íri¬szek, a tubarózsák, a csillogó taviró¬zsák otthona lett. A festő ekkor is a fény változatos reflexióinak tekintet¬te a színes virágokat. A kis tó a tavirózsákkal nem csak kedvelt témája volt, de a nyugalom birodalma,a me¬ditáció helye is. Egészen beleveszett a tavirózsák és a tavat szegélyező fűzfák tóba hajló ágai, az íriszek vi¬lágába. A világot, az eget is a tóban látható reflexióként festette meg. Maga is visszatükrözött tájképeknek nevezte ezeket a képeit. Ebből a kis világból indultak el azok a tavirózsák is, amelyek az Orangerie hatalmas vásznait borítják. Monet azt akar¬ta, hogy a tavirózsák bemutatásával a kör alakú teremben létrejöjjön a végtelen illúziója, a néző megpihen¬hessen, meditálhasson.

A sors úgy hozta, hogy az első villámlátogatást követően még né¬hányszor eljuthattam Párizsba, s hosszasan végigjárhattam világhíres múzeumait, csodálhattam a Louvre, a d’Orsay, az Orangerie, s számos más képtár gyűjteményeit. Egyik alkalom¬mal, talán éppen az Orangerie-ben tett Látogatást követően, eldöntöt¬tem, hogy magam is elzarándokolok Giverny-be, hogy meglássam a kis ta¬vat a tavirózsákkal. Kíváncsi lettem, hogy megérint-e a hely szelleme, át- érzem-e mindazt, ami számos zseni¬ális alkotást eredményezett. Vonattal mentem, leszálltam egy jelenték¬telen állomáson, s gyalog indultam el az úton. Középszerű településen sétáltam végig, míg eljutottam a ma is megkülönböztetett tiszteletnek örvendő kis birtokig. Az emeletes házban Láthatók a család használati eszközei, bútorai. Néhány kép is lóg a falakon a festőtől. Mégsem ezek a tárgyak idézik fel Monet szellemét. A háztól ösvény indul színes kerti virá¬gok között egy facsoport felé. A fák árnyékában terül el a kis tó úgy, aho¬gyan ezt a festmények alapján elkép¬zelhettük. Az ég kékjét és a napfény aranyát tükröző fodrozódó vízfelület, rajta kis hajókként lebegnek a taviró¬zsák zöld Levelei, s a lila, rózsaszín és fehér virágok. Átellenben beszűkül a tó és a jól ismert kis piros japán híd vezet át rajta. Minden olyan, hogy ha elvonatkoztatunk a hangoktól, a fel fellebbenő szellőtől, akkor beleme¬rülhetünk magunk is a festmények¬be. Leültem egy padra és hagytam, hogy teljes valómban, fizikai, szelle¬mi és lelki érintkezés jöhessen létre, része legyek én is a tavirózsák időtől elvonatkoztatott világának. Ugyanaz a nyugalom fogott el, ami oly sok év¬vel azelőtt a Jeu de Paume termében, amikor először találkoztam a taviró¬zsákkal.

Vajon találkozhatunk-e zaklatott napjaink során a mi saját tavirózsá¬inkkal, a relaxáló nyugalommal, ami testünknek, lelkűnknek megújulást jelent? Képesek leszünk-e megállíta¬ni Legalább néha az őrült rohanást? Rohanunk a munkahelyünkön, mert várnak ránk a betegeink a váróban, a folyosókon, a kórtermekben, s roha¬nunk otthon is, hogy mindenre jus¬son idő. Nem vesszük észre, hogy ha néha lassítunk, akkor furcsa módon nem kevesebb, hanem több időnk marad, mert nyugodtabban, nagyobb figyelmet fordíthatunk egymásra. Nem csupán egy pillanatra érintjük meg azokat, akiket szeretünk, nem csak rutin mozdulattal simogatjuk meg a párunk, a gyerekünk, az uno¬kánk arcát, de bele is nézünk a sze¬mükbe, s elmosolyodhatunk közben. A nyugodt pillantás, a biztató mo¬soly és a kéz simogató mozdulata csodákra képes. Az ember ettől is más, több, mint az élővilág bárme¬lyik teremtménye. Amit zaklatottan, hajszolva az eredményt sokadszor sem érünk el, azt lehet, hogy egyet¬len nyugodt odafigyelő, biztató mo¬sollyal és pillantással elérhetjük a másik embernél. Lehet, hogy jobban és gyorsabban megértik a szándé¬kunkat, mintha újra és újra elhadar¬nánk, amit akarunk, vagy jegyzeteket, cédulákat írnánk. A meg nem értés, a hajszoltság pedig arroganciát, türel¬metlenséget szül. Kialakul egy ördö¬gi kör, egyre kevesebb lesz az esélye annak, hogy valóban megértsük egymást. A társ, a gyerek frusztrált- tá válik, de mi magunk is hatása alá kerülünk ennek a folyamatos elége¬detlenségnek.
Elégedetlenek leszünk a környeze¬tünkkel,a körülményeinkkel és végső soron saját magunkkal is. Elveszítjük érzelmi kötődéseinket, önbizalmun¬kat és egyre mélyebbre csúszunk egy nehezen visszafordítható szür-keségbe, egykedvűségbe. Hányszor halljuk, hogy nincs időm erre, vagy arra a nagy rohanásban. Kell, hogy legyen idő arra, ami a legfontosabb! Kell, hogy Legyen időnk szeretni! Kell, hogy Legyen idő odafigyelni a másikra! Arra az emberre, aki mellet¬tünk él, de arra is, akivel napközben, a munkánk során találkozunk! Talán a betegeknek is kevesebbszer és ha-tékonyabban tudnánk a tudomására hozni a legfontosabb üzeneteinket, ha adnánk időt a megértésre. Bennük is kevesebb lenne a frusztráltság, és talán az ezzel sokszor együtt járó arrogancia. Az időt is végérvénye¬sen elveszítjük azzal, ha elveszítjük a nyugalmasa toleranciát. Üljünk le minden nap a magunk tavirózsái elé és engedjük el magunkat! Adjuk meg az esélyét, hogy tökéletlen lelkünk és értelmünk feltöltődhessen, és ezt a pillanatot osszuk meg másokkal!

Források:
Bianci B., Mannini L, MazzantiA.:
Az impresszionizmustól a szecesszióig,
Corvina, Budapest (2008.)
Heinrich C.: Claude Monet,
Taschen/Vincze Kiadó (2006.)