Ágh István: A TEST EGYÜTTÉRZÉSE

Sárga, piros infúziós csövek
kúsznak a gyógyítás leplén keresztül,
magát gerjeszti már a félelem,
angyalszerű lény néz a mennyezetről,
üres kulcslyuk tekint a semmiből,
hova az idő tűnt oly észrevétlen,
mintha az egész múlt egy pillanat
volna, melybe percnyi emlék sem férhet,
s ami a jelen lenne, sincs jelen,
ha Ő van a jövő célkeresztjében.

A kórisme világos, azt hiszi,
pedig csak rábízták a fél szavakra,
s amit fölfogni esze engedett,
attól bízott vagy gyanakodni kezdett,
s képzelődött, miért ne hinne még
kivételben, tudományban, csodában,
vagy csak hogy innen mikor szabadul,
ha mit sem sejt saját állapotáról,
bár feje felől áll már valaki,
ő meg hanyatt, az orvosokkal szemben.

Míg a sorsába képzelem magam,
egy harmadik álarcát helyezem rá,
szemtől szemben nekem az igazat
tudakolni több mint tapintatlanság,
ha telefonon beszélünk s kérdezem,
az is fontos, hova kerül a hangsúly,
egyetlen elszólás kétségbe von,
vagy sért, mintha ágya szélére ülnék,
bár még az utcát is elkerülném,
olyan sötéten lejt a napsütésben.

Az angyalszerű lényt a mennyezetre
én álmodtam, mikor a függöny rése
fejem fölé vetítette a fényt,
szobornak tűnt, de mocorgott és nézett,
s egyszerre más, egy idegen személy
nem létező jelenlététől féltem,
s a félelem idegnyűvő vonója
ráébresztett, hogy ő jár az eszemben,
s az aggodalom hozzábetegít,
olyan erős a test együttérzése