"Aki nagyon szereti önmagát, azt nem szeretik mások, mert tapintatból nem akarnak a vetélytársává válni."
CSOÓRI SÁNDOR: Késő, kórházi óra
Ismét a kórház nyári éjszakája!
Holdfényes kávéskanalak a csészékben,
a csészék mellett, s háborúk emléke
a gézzel körülcsavart koponyákon.
A fülledt folyosókon
huzat rohangál összevissza.
Néha megáll, és táncolni kezd,
de gyorsan abbahagyja.
Eszébe jut talán a meghasonlott
anya haldoklása.
A kórtermek, mint nyitott koporsók
feküsznek egymás mellett.
Kihegyesedett állával egy-egy beteg
bebalzsamozott fáraó az ágyán.
Lebegő piramist álmodik teste fölé.
Hányszor álmodtam tágas eget én is
magamnak, s zenét a szívem alá,
mikor heteken át sújtottan itt feküdtem.
Oly nagyok voltak sebeim,
mint egy ponyvasátor,
amelyben fájdalmak mulatnak reggelig.
Itt fekszem most is megrongálódott testtel,
halálgyakorlaton. Felejtenem kéne a jövőt.
Balról egy légszomjas platán sóhajt nagyot,
jobbról egy üstökös húz el előttem,
siet a dolga után.