"Az embert azért áldotta meg Isten képzelõerõvel, hogy lássa, milyen lehetne, és azért áldotta meg humorérzékkel, hogy el tudja viselni, amilyen."
Váci Mihály: Kések között
Kések között halok meg én,
a műtőasztalon,
szeret, csókol, becéz a fém,
altat a borzalom.
Rágcsál a nikkel műszerek
szorgos termeszraja,
csőrébe vesz a csipeszek
gyors kolibri-hada.
Arcomra lágy géz sűrűjén
át látványos nővér permetez
hűs hibernált - s számolom én
a részeg másodperceket.
Örvényeket, spirálokat
látok, - síkos csavarmenet
emel, hánytató poklokat
nyitnak fel gyors szerpentinek.
A sok tű ropogva keres
bőröm alatt utat
szememre nyitja kék eres
virágait az ájulat.
Mellemre tűznek halk-piros
sebet - szelíd medáliát, -
átbuggyannak rajta a gyors
vérömlés-tüzű dáliák.
A bordáim most metszi el
a sebész: - õ is belenyög -
a felhőnyi jéghegy úszik el
tengerbe fúlt szívem fölött.
Hallok egy sírást, távolit;
havas puszták fagyott
üveglapján farkas vonít,
s tudom: - csak én vagyok.
Az orvosok érdektelen,
okos, aggódó, hűs szeme
benéz - át a sok üregen -
szívem retteneteire:
mint Galvani rézsodronyán
áramütött békaizom,
vergődik vállalt ritmusán
szánalmasan és csupaszon.
És élek én! Félelmetes
erő biztatja a szívem!
Vallassa kín, halál, cseles
erőszak, - azt vallja: - Igen!