Szünet

„Állj meg egy pillanatra, hagyd abba a munkát, és nézz körül!” /Lev Tolsztoj/

Magas dombon élek, és öregszem. Egyik nap a kertben szöszmötöltem, és elfáradtam. Elhatároztam, hogy lefekszem a fűbe, úgy pihenem ki magam, mint kisfiúkoromban.
Néhány perccel később arra ébredtem, hogy valaki fölém hajol.
Egy szomszédom, akivel soha nem beszéltem, levegő után kapkodva érdeklődött, jól vagyok-e. Két háztömbbel feljebb lakik a dombon, kinézett az ablakon, és amikor meglátott a földön heverve azt hitte, hogy szélütés ért, vagy infarctust kaptam, és lélekszakadva rohant le a dombról, hogy megnézze, mi történt.
Kínos helyzet volt, ugyanakkor megható is. Amikor tisztázódott, hogy nincs semmi bajom, nagyot sóhajtott, és lefeküdt mellém a fűbe. Egy ideig mindketten hallgattunk, aztán így Szólt: - Köszönöm, amiért úgy döntött, hogy itt hever egy kicsit a fűben. Az ég olyan csodálatos, nem is tudom, mikor néztem fel utoljára.