A félelem bére a magyar egészségügyben

Csókay András „Ha Isten velünk, ki ellenünk?” című kötetéből idézünk fel egy rövid részletet, abból az alkalomból, hogy a szerző nagysikerű esti beszélgetésen vett részt az esztergomi Helischer József Városi Könyvtárban 2007. január 21-én

Egy tömegszerencsétlenség esetén a helyszínre érkező mentőegységnek a katasztrófamedicina szabályai szerint azzal a sebesülttel, aki biztos meghal (például derékban kettévágott testtel), nem kell foglalkoznia.
A következő csoportba a súlyos, életveszélyes sérültek tartoznak, akik ugyan a halál felé tartanak, de esetleg még megmenthetőek (például légúti idegentest, nyakiütőér-vérzés).
A következő csoportba azok tartoznak, akiket az akut életveszély nem fenyeget, de ellátás nélkül rövidesen életveszélybe kerülhetnek (például amputált végtag).
A következő csoportba a súlyos sérültek tartoznak, akik ugyan maradandó károsodást szenvednek az első ellátás hiánya esetén, de a kórházat valószínűleg élve elérik, akkor is, ha az első ellátás nem történik meg (például nyílt végtagtörések).
Végül a könnyebben sérültek, akik első ellátás hiányában ugyan maradandó károsodást szenvedhetnek, de meghalni biztos nem fognak (például zárt végtagtörés).
Ebből is látszik, milyen fontos feladata van a kiérkező kárhelyparancsnoknak, aki a sérültek osztályozását, ellátását irányítja. Rajta múlik a végeredmény, vagyis: hány halott lesz.
A magyar egészségügy a jelenlegi kormány politikája miatt oda jutott, hogy a katasztrófamedicina ellátási szabályai kezdenek érvényesülni a mindennapi orvosi gyakorlatban. Sajnos, a kárhelyparancsnok, maga az egészségügyi miniszter, nem a legfontosabb feladatát végzi: aki mentőt akar hívni, azzal veszekszik, hogy elég, amennyi van, sőt még vissza is küldi a meglévő egységeket (még elvon az egészségügytől!), így szépen sorban halnak meg az esetleg menthetők, és a súlyos ellátás hiányában életveszélybe kerülők is. A maradandó károsodások számának növekedéséről ne is beszéljünk!
Mit jelent ez a mindennapi orvosi gyakorlatban?
Súlyos betegeknél is nő a várakozási idő a csökkenő, elégtelen kapacitás miatt, minden kórházi osztály harcban áll a kórházak gazdasági vezetésével a csökkenő gyógyszerkeret miatt, ami szintén a súlyos betegek ellátását nehezíti.
A közelmúltban hozott pénzügyi megszorítások az eddigi megszorításokat is felülmúlják.
Közben a miniszter azt a képtelenséget hangoztatja, hogy a szervezettséggel van a fő baj. Biztos van baj vele, de az tény, hogy az ország mindig kevesebb GDP-%-ot fordít az egészségügyre, mint a fejlettebb országok, holott mi alacsonyabbról indultunk. A beteg emberek tiltakozni nem tudnak, ők csak tűrik a viszonyokat. A média egy része az orvosok lejáratásával foglalkozik, általánosít a 2-5%-nyi becstelen, hálapénzt kikényszerítő orvos viselkedése alapján.
A politikai cél nyilvánvaló, orvos és beteg közé éket verni még jobban: így alakul ki a félelem légköre, amelyben aztán a jelenleg hatalmon lévő egészségügyi kormányzat lubickolhat, senki se mer szólni. Ostoba és embertelen magatartás.
Ha egy orvos felemeli a szavát, azt az osztályvezető főorvos csitítja le, féltve a saját pozícióját.
Ha az osztályvezető felemeli a szavát, azt az igazgató fenyegeti meg: hamar talál olyant, aki nem emeli fel a szavát.
Ha egy kórházi igazgató emeli fel a szavát, azt a minisztérium vagy az önkormányzati felettes szerv fenyegeti meg: könnyen talál olyant, akinek elég a csökkentett gyógyszerkeret, szívesen letolja a felülről jövő restrikciós intézkedéseket a kórházi személyzet torkán, véghezviszi a létszámleépítést, stb.
Pozícióért hallgatás az ár.
Ahogy azt megszoktuk a szocialista diktatúra idején. Ez a félelem bére.
Így egyre tolódik lefelé a probléma, végül óriásit csattan a betegen, aki adott esetben belehal. Ez nem látványosan következik be, csak „ez nem volt”, „az nem volt” a megfelelő időben és helyen a kezeléshez, a sok kicsi összeadódott, a végén a beteg szervezete kimerült. Senki nem hibás, és mindenki széttárja a kezét és felfelé mutogat. Ördögi kör. Csak egy ponton kell megszakítani, egy láncszemnek kellene elszakadnia, mielőtt a betegen csattan az ostor.
Van jó példa előttünk, akiből erőt meríthetünk.
Albert Schweitzer, Batthyányi-Strattman László, Teréz anya, a maiak közül pedig Papp Lajos.
Fittyet hánytak a környezetükben hatalmaskodók véleményére. Meg merték tenni a betegekért azt, amit kell, még akkor is, ha ezzel magukat kockáztatták, mert akire felnéztek, az is megtette. Vállalta a kereszthalált, példát mutatva nekünk, és erőt adott, hogy bátrak legyünk élni, gondolkodni, létezni.
Ne féljetek, orvosok, nővérek, egészségügyi dolgozók, osztályvezetők és kórházigazgatók a betegekért hangosan tiltakozni!
Ne tűrjük, hogy betegeinket a jelenlegi politika hátrányos helyzetbe hozza!
A magyar beteg is van olyan fontos, mint más beteg, legyen az ír, cseh vagy olasz.