Gondolatok az Airbus óriásgép fedélzetén, valahol a Himalája felett

Átmeneti Időszak, 2005.
Húsz év afrikai szolgálat után délkelet – ázsiai utakon

Korábbi hírleveleimben az Afrikától való elszakadásról és a tájfun meg a cunámi kihívásairól írtam. Most pedig jelenlegi helyzetünkről adok hírt. Elhagytuk a legmegviseltebb kontinenst, mely kisebb-nagyobb megszakításokkal húsz éven át volt otthonunk. Átmeneti időszak a mostani, mintha a senki földjén lennénk. Már nem vagyunk otthon Afrikában, a nyári szabadság viszont rövid volt ahhoz, hogy a megváltozott magyar élethez alkalmazkodjunk, és még nem érezzük magunkat otthon Délkelet-Ázsiában sem, mely új fejezetet tartogat életünk forgatókönyvében.

Ebben a stabilitás nélküli időszakban úgy érzem magam, mint Odüsszeusz, amikor húsz éves tengeri tévelygés után Ithaka partjain landolt. Nyugtalanság, zavartság van bennem. A Ferihegyen, az én kis Ithakámon körülnézek és kérdezem: "Hova kerültem? Mi keresnivalóm van itt?". Azt érzékelem, hogy sokat változott a magyar és az európai élet az utóbbi években. Szebb, színesebb lett a szürke Budapest, új épületek, új funkciók foglalták el a régen ismert, romantikus helyeket.

Vajon megvan-e még a Matróz Csárda, vagy a Kikelet? A csevabcsicsa és a szürkebarát íze, zamata ma is a régi? Úgy látszik, hogy mások lettek az ismerőseim, barátaim, még a rokonaim is. Ismerős arcok, de az arcok mögött mintha más emberek rejtőznének. Nem utolsó sorban én is más lettem. Lelkiekben, szakmai tapasztalatokban talán gazdagodtam, de fizikai állóképességem nem a régi már, küzdöm az átmeneti időszak nehézségeivel.

Sokáig irigyeltem a régi utazókat, akik heteket, hónapokat töltöttek a hajón, mire elérték állomáshelyüket, és a hazatérésük szintén sok időt vett igénybe. Ez egy jó lecke volt, mely megtanította az embereket az alkalmazkodásra. Az együtt utazók megosztották tapasztalataikat, enyhítették honvágyukat, vagy a hazatérés előtti szorongásukat.

Nincs már mód arra, hogy visszatérjek a múltba, de szívesen ismerkedek a jet-élménnyel. A repülés számomra mindig egy ünnep, új tapasztalás. A nagy távolságokra általában estefelé indulnak a gépek. Esetenként trópusi felhőszakadásban érünk a reptérre. Villámok csapkodnak körülöttünk, áradás hömpölyög az utakon, rosszak a látási viszonyok, csattognak az ablaktörlők az üvegen. A reptéren már felszabadulást érzek. A kedves kiszolgáló személyzet, a légikisasszonyok bája Illyés Gyula versére emlékeztetve engem is kiemel a mindennapok zajából. Mindig az ablak mellé kérem a jegyet és elbűvölnek a távolodó városok, melyek, mint a gyémántból készült ékszerek, csillognak a földön. A gép percek alatt felemel, és új szögből látom a felhőket, a viharokat is. Játékos fehér alakzatok, tornyok, felhő-hegyek, hófehér mezők vesznek körül. Hol vannak már a földi vonzások, gondok és viharok? Itt a magasban béke van, itt erejét veszti a tájfun, nincs cunámi, nincs árvíz, nem érezhető a földrengés sem. A magasban Istenre hagyatkozva elfogódottságot, alázatot érzek.

Több mint kétszázan száguldunk együtt a légi országúton. Honnan jönnek, hova tartanak útitársaim? Milyen egyéni utakat jártak, mielőtt erre a nagy égi pályára kerültek, és amikor leszállunk, merre tartanak, mi a céljuk, milyen küldetésük van? Csak a felszín, amit megvallunk egymásnak, útlevélben, vízumokban, alkalmi ismeretségekben - a lényeg láthatatlan, bár a biztonsági berendezések röntgenszemei sok mindent megmutatnak. A nemes küldetés vagy a romboló indulat alig látszik rajtunk. Útitársaimmal hosszú órákat töltünk együtt, tízezer méter magasságban. Nyugtalanító, egymás irányában érzett gyanakvásunkat a bizalom fokozatosan feloldja. Remélem, hogy nemes ügyek miatt utaznak!

Elgondolkodom saját indítékaimon, küldetésemen. Honnan jöttem? Merre tartok? A leszállás után, amikor továbbmegyek, mi lesz a dolgom? Van érdemleges célom, mely szükségessé teszi az utazást? Sodródom majd a tömeggel, elveszek a felületes kapcsolatok áradásában vagy útjaimon mélyebb ismeretséget köthetek az emberekkel?

Azt hiszem, hogy a mobilitás és a kommunikáció nagy forgalmában figyelnünk kell az útjelző táblákra, a kulturális normákra. Ahhoz azonban, hogy értelme legyen a találkozásainknak, hogy egymást igazán megérintsük, rejtett, lelki utakon kell járnunk. Ráhangolódunk az előbb említett útjelző táblákat és kulturális normákat meghaladó célokra, és szeretnénk, ha haszna lenne életünknek.

Több mint tízórás repülés után gépünk üzemanyagot vesz fel és leszálláshoz készülődve egy kínai nagyváros felett körözünk a nagy forgalom miatt - tehát még van egy kis időm elmélkedésre. Az Airbus fedélzetén az új feladatomra hangolódva így bízatom magam: „Engedd el a fészket, a kellemes otthont, a biztonságos házat. A tájat, a városképet, a megszokott utcákat. Engedd el az embereket is, legalábbis engedd el velük mindazt, ami bennük nem állandó, viszály, harag, félreértés, stb. Békében menj. Ne nézz hátra, koncentrálj az új feladatra. Adj hálát az állandó dolgokért, amiket magaddal viszel. Adj hálát a végtelen kegyelemért, hogy elfogadták segítségedet, hogy eszköz lehetsz a gyógyító, segítő, vigasztaló küldetésben. Vállald az új feladatot, indulj a pszichiátria járatlan útjain. Adj hálát, hogy felkészülhettél új feladataidra. Hogy barátokat szereztél a távoli országokban, hogy újra megtapasztalhatod messzi népek vendégszeretetét.”

Hírlevelemet egy kedvenc angol idézetemmel zárom:

"By His own hand and faithfulness
He steers me toward a ’distant shore’
And the wind that billows in the
Sails is grace and nothing more."

Szakszerűtlen fordításomban magyarul így hangzik:
„Védő oltalmában, hűségben, hajóm repült, távoli partokig szállt.
Vitorlámat Isten kegyelme feszítette minden viharon át”

Vagy másként:
„Nyílt a tenger, távol a part, oly messze még a cél.
Valaki szól: ’ébredj, indulj most éppen jó a szél’ „
– J. Mohr.

Pátkai István
Manila, Fülöp Szigetek
2005

Tekintsék meg galériánkat!