Álmaink és a valóság

Ez az írás 2004-ben jelent meg a Kór-Lapban. Advent okán közöljük le újra, köszönetet mondva Pátkai István főorvos úrnak az alábbi, és valamennyi eddigi írásáért!

A város felett a hegyekben, az erdő szélén három fácska a jövőről álmodik.

Az egyik az égre tekint a ragyogó csillagos éjszakán és így szól, - „Meglátjátok, belőlem kincses dobozt készítenek az emberek. Arannyal, ezüsttel és csillogó drágakövekkel töltenek tele és kívül meg szépséges faragásokkal díszítenek.”

Elbűvölve a hajnali fényben csillogó kis patak játékos csobogásától, társához hajolva szól a másik, - „Én a kis patakkal elérek egészen az óceánig. Belőlem vitorláshajó lesz és királyok meg királynők utaznak velem a világ távoli vidékeire. Erős leszek és a viharban is biztonsággal siklok majd a tengeren.”

A legkisebb fa a völgyben levő városra néz, látja a megfáradt és szomorú embereket és így álmodik, - „Engem nem fognak kivágni. Én leszek az erdő legegyenesebb, leghatalmasabb fája! Mindenki messziről látni fog. Égbe nyúlnak az én ágaim és az emberek Istenre gondolnak majd, megbékélnek, vidámak lesznek, amikor felnéznek rám.”
Évek telnek és nagyra nőnek a kis fák. Imádkoznak, hogy álmaik valóra váljanak. Egyszer aztán megjelennek a favágók.

„Egyenes szép szál fa. Jó pénzt adnak érte az ácsok.” - szól az egyik, és máris hozzákezd az első fa kivágásához. Öröm tölti el a fát. „Az ács majd kincsesdobozt készít belőlem,” - gondolja.

A másik favágó bajusza alatt dörmögi, - „Te meg jó leszel majd a hajógyárban.” És máris suhint fejszéjével a második fa törzsére. Elégedetten rezdül meg a fa minden ütésre, mert már arra gondol, hogy a hajógyárban vitorlást készítenek belőle.

A harmadik fa szorongva tekint a favágókra és reményét veszti, amikor őt is vágni kezdik.
„Álmaim szertefoszlottak, az emberek nem néznek fel rám soha többé,” – gondolja. A favágó letöröli izzadságot a homlokáról, és csak ennyit mond, - „Majd meglátom, hogy mire lesz jó, legfeljebb tűzifa lesz belőle, kivágjuk ezt is.”

Másnap az emberek szekerekkel jönnek a kivágott fákért és elviszik őket.

Amelyik az ácsok műhelyébe ér abból marhaetető jászolt készítenek majd szénát tesznek bele. „Nos, igazán nem erről álmodtam, széna meg istálló, és hol vannak a szépséges faragások?’ – elégedetlenkedik az első fa.

Kis halászcsónakot faragnak a második fából és a tó partján szegény halászoknak adják el. „Ez hát a megvalósult álom, micsoda megaláztatás, halszagú kis ladik lett belőlem, és a királyok, meg a végtelen tenger?” – gondolja rezignáltan a második fa.

A harmadik fát gerendákra aprítva az udvar szélére dobálják a favágó és megint csak annyit mond, hogy majd jó lesz valamire. Erőtlenül, elhagyatva érzi magát a harmadik fa.

Évek múlva a fák lemondanak ifjúkori álmaikról, reménytelenül, megalázva, elhagyatva nyugodnak bele a sorsukba.

És akkor, egy férfi meg egy asszony lép az istállóba. Az asszony fiút szül, pólyába takarja majd a jászolba fekteti. „Csinos kis bölcsőt készíthettem volna fiunk számára”, - szól a férfi. „Sohse aggódj lelkem, ez a jászol a legcsodálatosabb bölcső” – mondja mosolyogva az asszony. Az első fát boldogság tölti el, azonnal tudja, hogy álmai beteljesültek, tudja, hogy értéket tettek belé, a világ legdrágább, legértékesebb kincsét.

Aztán évek múlva a szegény halászcsónakba férfiak lépnek. Egyikük fáradt és elaludt. Hirtelen vihar támad és a csónak eresztékei recsegni-ropogni kezdenek. A tengerről, karcsú vitorlás sorsról álmodó fa elveszettnek érzi magát, úgy látszik, hogy nem tud biztonságot adni az utasoknak. Akkor felébresztik az alvó embert, aki csak annyit mond, hogy – „Békesség!” A vihar azonnal elcsendesül. A második fa, akiből a csónak készült tudja már, hogy a királyok Királyát ringatja a lecsendesült tavon.

Végül egy pénteki napon eljönnek a harmadik fáért, keresztet ácsolnak belőle és a keresztet egy Ember veszi a vállára. Az Embert nagy tömeg lökdösi az utcán, gyalázzák, csúfolják, majd a hegy tetején keresztre szegezik. A fa megalázottságot, reménytelenséget, fájdalmas kínokat él át. Felállítják a keresztet a hegyen és azon messziről, mindenki látja az Embert. Vasárnap reggel, amikor a nap felkel és megrendül a föld a harmadik fa már tudja, hogy hivatása beteljesült, hogy Isten hordozta őt és ő meg Istent tartotta a hegyen és hogy felnéznek Rá az emberek.

Tanulságos történet, - biztató, bátorító, reményt keltő. Amikor az életünkben a dolgok nem úgy alakulnak, ahogy legszebb álmainkban megterveztük, Istenben bízva akkor is tudjuk, hogy értelme lehet az életünknek. Mindegyik fának teljesült az álma, nem egészen úgy, ahogy elképzelték, hanem minden elképzelésüket felülmúlva adott jelentést Isten az életüknek.

Fordította: Pátkai István

A népi történetet e-mail-en küldte valaki ismeretlenül. Angolul feljegyezte Angela Elwell Hunt és a Stories for the Heart címmel, a Questar kiadó gondozásában, 1996-ban, Alice Gray gyűjteményében is megjelent angol nyelven.

Forrás: Kór-Lap
2004. február