Az egészségügy sürgős beavatkozásra vár

Az eddigi forrásokat az inflációval megemelten kellene visszaadni

Az emberek közötti szolidaritás hiánya

Sokszor járok konzíliumra a fővárosba, vidéken az úgynevezett súlyponti kórházakba súlyos koponyasérültekhez, agyvérzettekhez. Megdöbbentők a tapasztalatok. Oly mértékű pusztítást okozott az elmúlt két év a súlyos betegek ellátásában, a hazai egészségügyben, amely valóban csak a katasztrófa ellátás szabályai szerint fogadható el. Vagy csupán akkor, ha egy rendkívül fejletlen országról van szó.

Az egyik súlyponti kórház osztályvezető főorvosa panaszkodott arról, hogy egyszerűen nem tudott egy súlyos beteget elhelyezni az intenzív osztályra, mert folyamatosan nincs hely. A kórház nem tudja a problémát saját erejével megoldani. Kérdeztem tőle, hogy miért nem teszi szóvá nyilvánosan? Azt mondta, azért, mert azonnal kirúgnák. A napokban hallgattam a Nap TV reggeli adásában Hankiss Elemér tanár urat, akit nyolcvanadik születésnapja alkalmából köszöntöttek. Az általam is nagyra becsült szociológus, közgondolkodó arról beszélt, hogy bár minden nagyon rossz, de egyvalami jobb, mint a Kádár-rendszerben volt, éspedig az, hogy mindent el ellehet mondani, vagy meg lehet írni, igaz, nincsen semmi hatása. Tehát legalább a gondolkodás és a közlés nincs gúzsba kötve.

Valóban, s általában ez igaz, de pont az egészségüggyel kapcsolatban nem. Illetve addig ott is igaz, amíg csak statisztikákról, számokról beszélünk, elvész az emberi személy, az egyén kiszolgáltatottsága, a beteg tragédiája. De ha konkrét esetet ír le egy kórházi alkalmazott, akkor az állásával játszik. Megtapasztaltam ezt a saját bőrömön.

Az orvosok, a nővérek egy része emberfeletti erőfeszítéssel próbál úrrá lenni azon a helyzeten, amelyet a 2006 őszén megindított, aztán a 2007 tavaszán kiteljesedő forráskivonások, kórházbezárások okoztak. Sajnos ez csak egy rész. A másik része az egészségügyi dolgozóknak úgy került be, vagy maradt ott a mélyen alulfinanszírozott egészségügyben, hogy máshol nem tudott elhelyezkedni. Sajnos sokaknak elfogy a türelme az alulfizetett, megfeszített munka közben. Ennek eredménye a feljelentéshalmaz, amelyet el kell szenvedniük az orvosoknak. Egy türelmetlen beszólás, hosszabb várakozás, bosszút gerjeszt a hozzátartozókban, különösen, ha betegük állapota romlik. S így van ez, akkor is, ha erről az orvos vagy a nővér nem tehet. Nem tudnak más ellen fordulni, csak az ellátó orvos ellen. Feljelentések halmaza, egymás ellen forduló személyzet-beteg kapcsolat.

Különösen szomorú, hogy mindez három orvos-politikus (Dr. Kóka, dr. Molnár, dr. Horváth) kétéves működésének gyümölcse. Enyhítő körülményük, hogy ők is csak végrehajtók voltak. Kormánykoalíciós döntés volt az utóbbi évek egészségügyi forráskivonása. Mit kellene tenni? Minél hamarabb visszaállítani legalább a 2005-ös, majd a 2002-es állapotokat – és elindulni felfelé. Nem azon kellene vitatkozni, hogy részösszegeket melyik szakmai ágazat kap vissza, hanem az eddigi kivonásokat az inflációval megemelten azonnal vissza kellene adni az egészségügy egészének.

Képes lesz-e erre az új egészségügyi miniszter? Imádkozzunk érte, a betegek nevében is! Addig is maradnak a kármentés kényszerei. Mert a kórházi osztályok szinte kizárólag az alapítványaik segítségével tudnak ma hiányt pótolni. Fejlődésről rég nincsen szó. Így próbálják menteni főleg a súlyos betegeket, ahogy Schindler mentette a halálra váró zsidókat a nácik elől. Az alapítványoknak egy nagy hiányosságuk van. Nehezen tudják megoldani a közvetlen humán erőforrás finanszírozását. Tehát könnyebben tudok rábírni egy gazdag embert egy több millió forintot érő gép megvételének támogatására, mint egyetlen fillér közvetlen kifizetésére egy ápolónőnek.

Pedig itt van a fő baj a magyar egészségügyben. A géppark zömében húsz-negyven éves, az épületek ötven-száz esztendősek, de valahogy működnek. Ami teljesen lepusztult, az a humán erőforrás, minden tekintetben. Kimutatott tény, hogy a rengeteg elvándorló orvos negyven százaléka tudományosan minősített. Az elvándorló nővérek többsége is a jókból kerül ki. Csak a különös hivatástudattal rendelkezők maradnak itthon. Az adminisztrátorok tekintetében is óriási hiány. A normák nem ehhez az iszonyatosan felduzzasztott adminisztrációhoz vannak szabva, amit képtelenség elvégezni, mert embert, számítógépet nem kapnak eleget az osztályok. A felduzzasztott, nyugati szinten megkövetelt adminisztráció a betegellátás rovására megy, ami lassan a legelmaradottabb országok szintjére süllyed, különösen a legsúlyosabb, legkiszolgáltatottabb betegek tekintetében. A társadalom jelentős része még mindig nem ismerte fel, hogy vesztébe rohan ezzel az alulfinanszírozott egészségüggyel. Még mindig volt pár százezer ember, aki a jelenlegi kormányzatot támogatta a népszavazáson, és milliós nagyságrendben nem mentek el szavazni. Hogyan lehetséges ez?

A válasz nem a politikában vagy a kampányokban keresendő. Kétségtelen, sokat tudna tenni a kormányzati politika, ha akarna. A gondok igazi gyökere azonban sokkal mélyebben van. Miért hiányzik a szolidaritás az emberekből? Miért hiányzik az erkölcs? Miért van hiszékenység? A nemzet kollektív emlékezete állítólag három hónap. Fél év alatt egy finanszírozott médiakampány, egy kis adakozás az eddig elvett több százmilliárdból (nyugdíjasoknak, egészségügynek) elfeledteti az értelmetlenül, idő előtt elhalt betegek ezreinek a számát.
 

A szerző idegsebész
Dr. Csókay András
Forrás MN
2008. május 14.