"Az ember oly nagy, hogy nagysága még önnön nyomorúságának ismeretében is megnyilvánul."
Pascal
Kedves Barátaim, Esztergomi és Dorogi Munkatársak!
Karácsonyi hírlevelemben emlékezem. Veletek átélt élményekre gondolok, melyek életünket gazdagították. Köszönöm, hogy velem tartottatok a „pszichiátriai gondoskodás járatlan útjain". Ma sem tolonganak ezeken az utakon. Együtt léphettünk a betegek otthonába, és sokszor örvendeztünk, amikor látogatásainkat gyógyulás követte. Alázattal, lehajtott fővel ismertük be hibáinkat és gyászoltunk, amikor nem sikerült segíteni.
Orvosi pályám elején csodáltam, ma is értékelem a kórházi, klinikai technológiát. Sok időt fordítottam az eszközös vizsgálatok elsajátítására. A pszichés sérültekkel foglalkozva azonban szűkösnek éreztem a kórházi teret. A mesterséges környezetben a betegek hozzátartozói nélkül a problémák gyökerei és számos gyógyító erőforrás is rejtve maradt.
Közegészségügyi szemléletem kialakulásában Juhász Pál, klinikai mentorom példája, a gondozói munkakörbe való kinevezésben Mersány Géza kórházigazgató konkrét segítsége meghatározók voltak. Bizonyára számos más tényező is szerepet játszott abban, hogy második afrikai utunkról hazatérve, 1987-ben nem vonzott az osztályos munkakör, szívesen vállaltam gondozói feladatot. Meg is maradtam a gondozói munkakörben 1994-ig, amikor Afrika újra visszahívott és feleségemmel együtt mind a mai napig a szegény országokban találtunk munkát. 1987-tól 1994-ig, nagyobbrészt Esztergom és Dorog térségében végzett járóbeteg rendeléseken és beteglátogatásokon szerzett tapasztalatok, tanulságok a jelenlegi közösségi pszichiátriai munkámban, a világ távoli országaiban eligazodást, támaszt jelentenek. Nem volt könnyű a gondozóban a látogatási nap beiktatása. „Mit csinál az orvos, amikor nincs a hivatalos munkaidején?" - kérdezték bizalmatlanul. A kórházvezetésben néhányan ellenezték a szerdai napok szabad, kötetlen munkastílusát. Ma már bizonnyal a hét két vagy három napját látogatásokra fordítanám. A központosítás túlzott, az osztályokon és a rendeléseken a lelki segítés csak egy kis szeletével tudunk foglalkozni. Szerepünk a rendelőkben aszimmetrikus, mi vagyunk a vendéglátók és a betegek a vendégek. Mi diktáljuk a viselkedés szabályait, mi vagyunk hatalmi helyzetben. Hozzánk jönnek a ránk szorulók, hozzák gondjaikat, terheiket. Gyakorta azonban a rendelő nem alkalmas arra, hogy letegyék és kibontsák a hátukon hozott terheket. Fordítani kell a jelenlegi helyzeten. Ne csak a gyengén fizetett, esetenként felkészületlen látogatókat, házi gondozókat küldjük a családokhoz. Menjünk mi is; tapasztalt orvosok, nővérek, szociális szervezők, és vigyük tudásunkat és mindenekfelett gyógyító jelenlétünket a betegek otthonába. Útközben változunk, házigazda, vendéglátó szerepünket magunk mögött hagyva mi magunk leszünk a vendégek. Mi lépünk idegen földre, a betegek sokszor eltitkolt, intim világába. Ők a vendéglátók, akik engedik, hogy belépjünk az otthonukba. Itt már nem mi diktáljuk a szabályokat, hanem a vendéglátók, a betegek. Alázatra, tiszteletre, „sarunk oldására" van szükség ebben az új szerepben.
A betegek otthonába és a tágabb közösségbe lépve még inkább szükség van arra, hogy csapatban dolgozzunk, hogy a látogatások élményeit feldolgozzuk, hogy hiteles segítséget nyújtsunk ne csak mint egyének, hanem mint munkacsoportok. Az esztergomi gondozóban nagyszerű emberekkel dolgozhattam együtt. Erősítettük, növesztettük egymást. Később, amikor a kollégák velem együtt elhagyták a kórházat, csaknem mindannyian vezető munkakörökben helyezkedtek el, és a gondozói munka hasznos volt számukra. Janig Péter vállalása a súlyos betegek lelki szolgálatában mindegyikőnk előtt példa. Návrádi Kálmánné, Szűcs Görgyné, Dr. Némethy Józsefné családsegítőkben és megújuló szociális otthonban tették teljesebbé, bontották ki a gondozónkban kezdett munkát. Ferenczy Rudolfné Bajóton talált teret és munkatársakat karitatív hivatásához. Hidász Zoltán a Leányvári Hivatásgondozóban egy úttörő kezdeményezést valósított meg. Nem részletezem a közösségi támaszrendszer erősítésén végzett munkánkat. Az év elején, februárban írtam erről.
Levelem elején élményeket említettem, élményeket, melyeket együtt éltünk át, melyek nem elsősorban velünk, hanem a betegekkel kapcsolatosak. A mi történetünk is fontos, de mégiscsak másodlagos, az igazi sztori a betegek története. A betegek nevét és ahol a titoktartás miatt fontos, ott a foglalkozást és a helyet is megváltoztattam. Angela, üldöztetéses téveszméit az Esztergom környéki elhagyott dombokra vitte magával. A tél volt nehéz, amikor tákolmányain átfújt a szél, és meg is fázott, meg fagysérülések érték lábait, arcát. Hidász Zoltán barátommal látogattuk és próbáltuk a túlélésben segíteni. Kórházi felvételről hallani sem akart, persze a kórház sem volt oda azért, hogy Angelának alternatív szállást biztosítson. Tiszteltük jogait és nem erőszakoltuk a felvételét. Utcai szeretetszolgálatot biztosítottunk számára egy sajátos környezetben, kint a fagyos határban. Amikor a nap felbukkant a hegyek mögött, ő is előbújt a rejtekhelyéről. Milyen jókat beszélgettünk! Angela mindig szívesen látott bennünket. Kis vadóc, űzött asszony! Zoltán, te tudod, hogy mi lett vele? Horváth bácsi, a nyergesujfalui postagalamb-szakértő. Apró feleségével kis nyugdíjból éltek csendesen. Egy nap Horváth bácsi gutaütést kapott. Az agyi keringési zavar után féloldali bénulás és zavart érzékelés és gondolkodás maradt vissza. Olyannyira, hogy a délutáni szieszta idején félálomban úgy vélte, hogy a szomszéd gyerekek csúfolják, molesztálják a falon keresztül. Repült is a kő a szomszédba. „Majd elhallgattok ti haszontalan kölykök", kiáltotta át. A hangok azonban nem hallgattak el. Kiváló körzeti orvos kolléga kérdezte, hogy mit tegyen. „Rendeljek mentőt és szállíttassuk a Dobozi utcába? A gyerekek nem mernek az udvarra menni." Tapasztó Pista vagy Kati jöttek velem a látogatásra. Nagyrészt a galambokról szóltunk. Kiegészítettük szív és keringési szereket kis adag haloperidollal. A szomszédokkal is beszéltünk, hogy semmiképpen se csúfolják az idős beteg embert. Többször meglátogattuk és nem volt több kődobálás, a hangok sem zavartak többé, vagy talán helyet adtak a híres postagalambok turbékolásának.
Szalay Úr, kiváló esztergomi kőfaragó. Bántó, fenyegető leveleket írt a városban tiszteletben álló embereknek. Az alpolgármesterrel beszéltük meg a problémát. Aztán megismertem Szalay Urat, lányát és talán még mást is a családból. Sikerült kórházi beutalás, jogi intézkedések nélkül megoldani a krízist. A kórházi erőszakos beutalás súlyos traumát jelentett volna a betegnek és a családjának is. A misztikus apokaliptikus gondolatokhoz semmiféle veszélyes magatartás nem társult, talán a levelek is szelídültek a rendszeres gondozói találkozások után.
Knáb Gabriellával látogattuk azokat, akiknél az önkormányzatok kötelező alkoholelvonó kezelést indítványoztak. Lepusztult otthonaikban mindig szót értettünk a súlyos állapotban levő szenvedélybetegekkel, és látogatásaink után soha nem került sor kötelező alkoholelvonó kezelésre, meg lehetett szüntetni az államigazgatási eljárást. A személyes találkozások után elfogadták az önkéntes kezelést, és időnként talán lassítottuk a pusztító betegség előrehaladását. Az egyénben előhívható és a közösségben még feltárható erőforrások fontos hordozója a család. Törékeny és sérült családoknál jártunk. A betegségben már kimerültek az anyagi tartalékok, szégyen és esetenként bűnösségérzés súlyosbította a helyzetet. A látogatások nyomán remény ébredt. Gyakran feltűnt egy szomszéd jóakaró, egy barát, egy régi rokon, vagy sikerült a kibontakozó támaszrendszerrel összekötni a társtalan magányos embereket. Tapasztóék, Erzsi, Sasvári Kati és társaik, Buza Domonkos tanfolyamain képzett laikus segítők egyre láthatóbbak voltak és erősítették a szakadozó „szociális hálót". Számos hibát is elkövettem, elnézéseim, diagnosztikus tévedéseim előttem vannak. A látogatásunknál és a rendelőben sem mindig voltunk eléggé éberek! Marika jut eszembe, aki révült, pszichotikus állapotban hagyta el a gondozónkat és napok múlva vonat elé vetette magát. Nem gondoskodtunk körültekintően arról, hogy valaki minden percben vele legyen, pedig lelki közössége erre lehetőséget adott volna. A későn felismert baleset utáni vérömleny, mely drága keresztapám, gyermekkori és serdülőkori példaképem életébe került. Amikor meglátogattam hetekkel az autóbaleset után a látszólag súlyosabb állapotban levő gerinc-sérült feleségére fordítottam figyelmet, elhanyagoltam a keresztapámnál jelentkező szédülést és fejfájást. Amikor már kómába csúszott, jól tudtam, hogy miről van szó, de már késő volt. Rohantunk azonnal egy kis vidéki kórházba, ahol a kétoldali vérömleny megoldásához nem voltunk felkészülve. Budapestre kellett volna szállítani. Kapkodva, egyik szakmai hibát a másik után követtem el. Igen, a látogatások a szakember számára nem jelentenek valamiféle laza szociális szereplést. Roppantul észnél kell lennünk! „Serendipiti"-re van szükség. Így hívják a kis apró jelek bölcs értelmezésének készségét az orvosi diagnosztikában. Karácsony közeledtével, szeretettel köszöntelek benneteket! Megváltónk, akinek a születését most ünnepeljük, szívesen járt a „pszichiátria kevésbé kitaposott útjain". Megkereste és gyógyította a megszállott, zavart és epilepsziás betegeket. Szeretete és igazsága igazított és óvott bennünket a sárisápi, dorogi és esztergomi utakon, és most is velünk van. Arra indít, hogy merjünk közel menni a testileg és lelkileg visszataszító esetleg veszélyes betegekhez. Keressük őket az elhagyatott vidékeken, hogy gyengeségükben, elesettségükben szakértő segítséget adjunk. Fogadjuk be őket a társadalomba, egyházi vagy baráti csoportjainkba, ahonnan már elűztük őket. Nem utolsó sorban képviseljük jogaikat, igazságukat. Különösen csodálatos, hogy ebben a munkában a betegek lesznek a legnagyszerűbb munkatársak, ők a sebzett gyógyítók. Kedvenc karácsonyi énekemmel zárom. „Fel nagy örömre ma született… Nem ragyogó fény közt nyugoszik Bársonyos ágya nincs neki itt Csak ez a szalma koldusi hely Rá meleget a marha lehel…"
István, Gizella nevében is.