Dr. Pátkai István karácsonyi hírlevele

Kedves Barátaim, Esztergomi és Dorogi Munkatársak!

Karácsonyi hírlevelemben emlékezem. Veletek átélt élményekre gondolok, melyek életünket gazdagították. Köszönöm, hogy velem tartottatok a „pszichiátriai gondoskodás járatlan útjain". Ma sem tolonganak ezeken az utakon. Együtt léphettünk a betegek otthonába, és sokszor örvendeztünk, amikor látogatásainkat gyógyulás követte. Alázattal, lehajtott fővel ismertük be hibáinkat és gyászoltunk, amikor nem sikerült segíteni.

Orvosi pályám elején csodáltam, ma is értékelem a kórházi, klinikai technológiát. Sok időt fordítottam az eszközös vizsgálatok elsajátítására. A pszichés sérültekkel foglalkozva azonban szűkösnek éreztem a kórházi teret. A mesterséges környezetben a betegek hozzátartozói nélkül a problémák gyökerei és számos gyógyító erőforrás is rejtve maradt.

Közegészségügyi szemléletem kialakulásában Juhász Pál, klinikai mentorom példája, a gondozói munkakörbe való kinevezésben Mersány Géza kórházigazgató konkrét segítsége meghatározók voltak. Bizonyára számos más tényező is szerepet játszott abban, hogy második afrikai utunkról hazatérve, 1987-ben nem vonzott az osztályos munkakör, szívesen vállaltam gondozói feladatot. Meg is maradtam a gondozói munkakörben 1994-ig, amikor Afrika újra visszahívott és feleségemmel együtt mind a mai napig a szegény országokban találtunk munkát. 1987-tól 1994-ig, nagyobbrészt Esztergom és Dorog térségében végzett járóbeteg rendeléseken és beteglátogatásokon szerzett tapasztalatok, tanulságok a jelenlegi közösségi pszichiátriai munkámban, a világ távoli országaiban eligazodást, támaszt jelentenek. Nem volt könnyű a gondozóban a látogatási nap beiktatása. „Mit csinál az orvos, amikor nincs a hivatalos munkaidején?" - kérdezték bizalmatlanul. A kórházvezetésben néhányan ellenezték a szerdai napok szabad, kötetlen munkastílusát. Ma már bizonnyal a hét két vagy három napját látogatásokra fordítanám. A központosítás túlzott, az osztályokon és a rendeléseken a lelki segítés csak egy kis szeletével tudunk foglalkozni. Szerepünk a rendelőkben aszimmetrikus, mi vagyunk a vendéglátók és a betegek a vendégek. Mi diktáljuk a viselkedés szabályait, mi vagyunk hatalmi helyzetben. Hozzánk jönnek a ránk szorulók, hozzák gondjaikat, terheiket. Gyakorta azonban a rendelő nem alkalmas arra, hogy letegyék és kibontsák a hátukon hozott terheket. Fordítani kell a jelenlegi helyzeten. Ne csak a gyengén fizetett, esetenként felkészületlen látogatókat, házi gondozókat küldjük a családokhoz. Menjünk mi is; tapasztalt orvosok, nővérek, szociális szervezők, és vigyük tudásunkat és mindenekfelett gyógyító jelenlétünket a betegek otthonába. Útközben változunk, házigazda, vendéglátó szerepünket magunk mögött hagyva mi magunk leszünk a vendégek. Mi lépünk idegen földre, a betegek sokszor eltitkolt, intim világába. Ők a vendéglátók, akik engedik, hogy belépjünk az otthonukba. Itt már nem mi diktáljuk a szabályokat, hanem a vendéglátók, a betegek. Alázatra, tiszteletre, „sarunk oldására" van szükség ebben az új szerepben.

A betegek otthonába és a tágabb közösségbe lépve még inkább szükség van arra, hogy csapatban dolgozzunk, hogy a látogatások élményeit feldolgozzuk, hogy hiteles segítséget nyújtsunk ne csak mint egyének, hanem mint munkacsoportok. Az esztergomi gondozóban nagyszerű emberekkel dolgozhattam együtt. Erősítettük, növesztettük egymást. Később, amikor a kollégák velem együtt elhagyták a kórházat, csaknem mindannyian vezető munkakörökben helyezkedtek el, és a gondozói munka hasznos volt számukra. Janig Péter vállalása a súlyos betegek lelki szolgálatában mindegyikőnk előtt példa. Návrádi Kálmánné, Szűcs Görgyné, Dr. Némethy Józsefné családsegítőkben és megújuló szociális otthonban tették teljesebbé, bontották ki a gondozónkban kezdett munkát. Ferenczy Rudolfné Bajóton talált teret és munkatársakat karitatív hivatásához. Hidász Zoltán a Leányvári Hivatásgondozóban egy úttörő kezdeményezést valósított meg. Nem részletezem a közösségi támaszrendszer erősítésén végzett munkánkat. Az év elején, februárban írtam erről.

Levelem elején élményeket említettem, élményeket, melyeket együtt éltünk át, melyek nem elsősorban velünk, hanem a betegekkel kapcsolatosak. A mi történetünk is fontos, de mégiscsak másodlagos, az igazi sztori a betegek története. A betegek nevét és ahol a titoktartás miatt fontos, ott a foglalkozást és a helyet is megváltoztattam. Angela, üldöztetéses téveszméit az Esztergom környéki elhagyott dombokra vitte magával. A tél volt nehéz, amikor tákolmányain átfújt a szél, és meg is fázott, meg fagysérülések érték lábait, arcát. Hidász Zoltán barátommal látogattuk és próbáltuk a túlélésben segíteni. Kórházi felvételről hallani sem akart, persze a kórház sem volt oda azért, hogy Angelának alternatív szállást biztosítson. Tiszteltük jogait és nem erőszakoltuk a felvételét. Utcai szeretetszolgálatot biztosítottunk számára egy sajátos környezetben, kint a fagyos határban. Amikor a nap felbukkant a hegyek mögött, ő is előbújt a rejtekhelyéről. Milyen jókat beszélgettünk! Angela mindig szívesen látott bennünket. Kis vadóc, űzött asszony! Zoltán, te tudod, hogy mi lett vele? Horváth bácsi, a nyergesujfalui postagalamb-szakértő. Apró feleségével kis nyugdíjból éltek csendesen. Egy nap Horváth bácsi gutaütést kapott. Az agyi keringési zavar után féloldali bénulás és zavart érzékelés és gondolkodás maradt vissza. Olyannyira, hogy a délutáni szieszta idején félálomban úgy vélte, hogy a szomszéd gyerekek csúfolják, molesztálják a falon keresztül. Repült is a kő a szomszédba. „Majd elhallgattok ti haszontalan kölykök", kiáltotta át. A hangok azonban nem hallgattak el. Kiváló körzeti orvos kolléga kérdezte, hogy mit tegyen. „Rendeljek mentőt és szállíttassuk a Dobozi utcába? A gyerekek nem mernek az udvarra menni." Tapasztó Pista vagy Kati jöttek velem a látogatásra. Nagyrészt a galambokról szóltunk. Kiegészítettük szív és keringési szereket kis adag haloperidollal. A szomszédokkal is beszéltünk, hogy semmiképpen se csúfolják az idős beteg embert. Többször meglátogattuk és nem volt több kődobálás, a hangok sem zavartak többé, vagy talán helyet adtak a híres postagalambok turbékolásának.

Szalay Úr, kiváló esztergomi kőfaragó. Bántó, fenyegető leveleket írt a városban tiszteletben álló embereknek. Az alpolgármesterrel beszéltük meg a problémát. Aztán megismertem Szalay Urat, lányát és talán még mást is a családból. Sikerült kórházi beutalás, jogi intézkedések nélkül megoldani a krízist. A kórházi erőszakos beutalás súlyos traumát jelentett volna a betegnek és a családjának is. A misztikus apokaliptikus gondolatokhoz semmiféle veszélyes magatartás nem társult, talán a levelek is szelídültek a rendszeres gondozói találkozások után.

Knáb Gabriellával látogattuk azokat, akiknél az önkormányzatok kötelező alkoholelvonó kezelést indítványoztak. Lepusztult otthonaikban mindig szót értettünk a súlyos állapotban levő szenvedélybetegekkel, és látogatásaink után soha nem került sor kötelező alkoholelvonó kezelésre, meg lehetett szüntetni az államigazgatási eljárást. A személyes találkozások után elfogadták az önkéntes kezelést, és időnként talán lassítottuk a pusztító betegség előrehaladását. Az egyénben előhívható és a közösségben még feltárható erőforrások fontos hordozója a család. Törékeny és sérült családoknál jártunk. A betegségben már kimerültek az anyagi tartalékok, szégyen és esetenként bűnösségérzés súlyosbította a helyzetet. A látogatások nyomán remény ébredt. Gyakran feltűnt egy szomszéd jóakaró, egy barát, egy régi rokon, vagy sikerült a kibontakozó támaszrendszerrel összekötni a társtalan magányos embereket. Tapasztóék, Erzsi, Sasvári Kati és társaik, Buza Domonkos tanfolyamain képzett laikus segítők egyre láthatóbbak voltak és erősítették a szakadozó „szociális hálót". Számos hibát is elkövettem, elnézéseim, diagnosztikus tévedéseim előttem vannak. A látogatásunknál és a rendelőben sem mindig voltunk eléggé éberek! Marika jut eszembe, aki révült, pszichotikus állapotban hagyta el a gondozónkat és napok múlva vonat elé vetette magát. Nem gondoskodtunk körültekintően arról, hogy valaki minden percben vele legyen, pedig lelki közössége erre lehetőséget adott volna. A későn felismert baleset utáni vérömleny, mely drága keresztapám, gyermekkori és serdülőkori példaképem életébe került. Amikor meglátogattam hetekkel az autóbaleset után a látszólag súlyosabb állapotban levő gerinc-sérült feleségére fordítottam figyelmet, elhanyagoltam a keresztapámnál jelentkező szédülést és fejfájást. Amikor már kómába csúszott, jól tudtam, hogy miről van szó, de már késő volt. Rohantunk azonnal egy kis vidéki kórházba, ahol a kétoldali vérömleny megoldásához nem voltunk felkészülve. Budapestre kellett volna szállítani. Kapkodva, egyik szakmai hibát a másik után követtem el. Igen, a látogatások a szakember számára nem jelentenek valamiféle laza szociális szereplést. Roppantul észnél kell lennünk! „Serendipiti"-re van szükség. Így hívják a kis apró jelek bölcs értelmezésének készségét az orvosi diagnosztikában. Karácsony közeledtével, szeretettel köszöntelek benneteket! Megváltónk, akinek a születését most ünnepeljük, szívesen járt a „pszichiátria kevésbé kitaposott útjain". Megkereste és gyógyította a megszállott, zavart és epilepsziás betegeket. Szeretete és igazsága igazított és óvott bennünket a sárisápi, dorogi és esztergomi utakon, és most is velünk van. Arra indít, hogy merjünk közel menni a testileg és lelkileg visszataszító esetleg veszélyes betegekhez. Keressük őket az elhagyatott vidékeken, hogy gyengeségükben, elesettségükben szakértő segítséget adjunk. Fogadjuk be őket a társadalomba, egyházi vagy baráti csoportjainkba, ahonnan már elűztük őket. Nem utolsó sorban képviseljük jogaikat, igazságukat. Különösen csodálatos, hogy ebben a munkában a betegek lesznek a legnagyszerűbb munkatársak, ők a sebzett gyógyítók. Kedvenc karácsonyi énekemmel zárom. „Fel nagy örömre ma született… Nem ragyogó fény közt nyugoszik Bársonyos ágya nincs neki itt Csak ez a szalma koldusi hely Rá meleget a marha lehel…"

István, Gizella nevében is.