A 19. századi Mexikó egy magyar orvos szemével

Ez év szeptember 8-18. között Mexikó fővárosában kerül megrendezésre a 41. Nemzetközi Orvostörténeti Kongresszus. Az Újvilágban ez még „csak” a harmadik. Az elsőt Kanadában rendezték meg 1976-ban, a másodikat 2000-ben az Egyesült Államokbeli Galveston városában. Ez érthető, hiszen Észak-Amerikának az orvostörténete még igen fiatal, viszont annál eredményesebb. Manapság a fejlődés tempóját onnan diktálják.

Szállási Árpád dr. mindhárom kongresszuson részt vett, mindannyiszor rokonai anyagi segítségével, és mindig előadást is tartott. Most is fog. Történelmi tény, hogy az osztrák-magyar kiegyezés, vagyis 1867. körül a mexikói császári trónra Ferenc József öccse, az igen rokonszenves Habsburg Miksa került, erős francia expedíciós sereg segítségével. Magyarországról is toboroztak egy önkéntes légiót, melynek vezetője Pawlowszky Ede százados, orvosuk Szenger Ede doktor volt. A mexikói köztársaságiak, élén Suarez elnökkel és hathatós amerikai segítséggel Miksát a trónjától megfosztották, majd kivégezték.

Ennek a szomorú eseménynek volt szemtanúja a két magyar. Mindketten könyvet írtak róla. Meg kell adni, hogy a mexikóiak az egyszerű katonákat nem bántották, Szenger Edét pedig magas orvosi beosztással kínálták meg, amit el is fogadott. Jó évtizedig maradt az aztékok földjén, közegészségügyi munkásságáról és orvosi megfigyeléseiről a Mexico felvidéke élet és kórtani tekintetben című, 1877-ben megjelent könyvében számolt be. A könyv ma is izgalmas olvasmány. A katonai parancsnok munkájának címe Miksa császár mexikói szerencsétlen expeditiójának leírása, amely kétszer is kiadásra került.

Előadást tart ifj. Szállási Árpád is, a Mexikóból származó paprika magyarországi „pályafutásáról”. Belőle készül a nagy mennyiségű C-vitamin és a fájdalomcsillapító kenőcs capsaicin, az egyik Szent-Györgyi Albert, a másik Jancsó Miklós nevéhez fűződik Tehát ennek a kongresszusnak bőven, vannak magyar vonatkozásai. Szállási Árpád egyetemi magán tanár eddig 20 ilyen kongresszuson vett részt, illetve tartott előadást, mindig magyar témájúakat. Nem kis részben ennek köszönhető az ismertsége és a szakmai elismertsége.

Mexikó

Hazánk vándorfia a források szerint szemtanúja volt annak a nevezetes történelmi eseménynek, amely a mexikóiak szemében köztársasági korforduló, az európaiak szempontjából elsősorban egy híres festményről ismeretes. Ez Maximillian mexikói császárnak, a Habsburg Ferenc József testvéröccsének, a tengerentúli trónra szánt uralkodónak az 1867-ben történt kivégzése, amelyet a híres francia Edourd Manet festő örökített meg. Manet nem látta a kivégzést, de előtte már járt az aztékok földjén. Egy másik francia festő, a „vámos” Rousseau viszont csak a katonák elbeszéléséből ismerhette, de nála a képzelet és a valóság gyakran keveredett.

Jelen volt viszont egy magyar katonaorvos, Szenger Ede, aki 10 éves távollét után itthon könyvet írt, amelynek címe: „Mexico felvidéke élet és kórtani tekintetben”. Ez nem csak izgalmas útleírás, hanem a magyar nyelvű orvosi geográfia korai jelentkezése. A drámai percek megörökítését ő a történészekre és a művészetre bízta. Manet mestert a kompozícióra egyrészt Goya híres festménye, másrészt a III. Napóleon iránt érzett ellenszenve inspirálta.

A történeti háttérhez tudni kell, hogy Maximillian, ez a szelíd, kultúrapártoló, a bátyja abszolutizmusát nem helyeslő, de mégis trónra szánt ember volt. Az a rendhagyó Habsburg, akit a franciák kivételesen nem gyűlöltek. Sőt III. Napóleon őt a latinokhoz tartozónak tartott, mert a felesége belga hercegnő volt. Ezért segítette Mexikó trónjára 1864-ben. Mellé és fölé rendelte Bazaine tábornokot, egy erős expedíciós hadsereggel. Maximillian fivére is küldött önkéntes osztrákokat, akik közt magyarok is akadtak. Így került oda katonaorvosként Szenger Ede doktor. Éppen jókor, mert Bazaine serege az állandó gerillaharcok és járványok/ sárgaláz, malária, tífusz/ következtében igen meggyengült. A belgákkal egyesült osztrák légionisták Vera Cruz városától a nyugatra fekvő főváros felé az utat lóháton és öszvérfogatokon folytatták. Viszontagságos körülmények közt érkeztek meg a Vera Cruz és a Mexico között félúton lévő Puebla városába, Maximillian császár híveinek egyik fő helyére.

Szenger tovább ment a fővárosba az orvosi diplomáját honosíttatni, mert ez csak a Párizsban végezettekre nem volt kötelező. Megismerkedett a belgyógyász Jimenez professzorral, akit oly szeretettel és tisztelettel emlegetett mindig. Mikor visszatér Puebla városába, ő lett az osztrák katonakórház vezető főorvosa. Az események könyörtelenül követték egymást, s 1866. végképp eldöntötte a tengeren túlra vetődött Habsburg sorsát.

Az északi nagy szomszéd, az Egyesült Államok a Monroe elvre hivatkozva nyújtott segítséget, amely a francia csapatokat a kivonulásra kényszerítette. Ezzel megnőtt a mexikói republikánusok harci kedve, a többi már csak idő és lőszer kérdése volt. Juarez elnök hívei Escobedo tábornok vezetésével délről támadtak, Maxillian pedig észak felé húzódott. Katonáit hadrendbe szedve erőltetett menetben kapaszkodtak a kegyetlen emelkedőkön északnyugat felé, végül Mexicó és San Luis Potosi városok közötti Quereto hegyi erődítményeibe fészkelték be magukat. Az európai seregnek sem győzelmi esélye, sem harci kedve, de reménykedtek a Habsburg Ferenc József császár segítségében.

Maximillian rosszul számolt, Lopez nevű tisztje kiszolgáltatta őket a köztársaságiaknak. Ezzel sok felesleges vérontást előzött meg. Juarez elnök minden európai közbenjárás ellenére 1867. június 19-én Miramon és és Meja tábornokai között puskacsövek elé állíttatta Maximilliant és a sortűz eldördült. Az egész világ felfigyelt rá. A sajtó tele volt vele, Edouard Manet pedig megfestette.

Szenger doktornak nem esett bántódása, de nem maradt ezen vidéken. Az északabbra fekvő San Luis Potosi városban telepedett le magánorvosként, amely a Ganges deltáján elterülő Calcutta várossal van azonos szélességi fokon. A fennsík miatt azonban jóval hűvösebb az éghajlata. Nyolc esztendeig volt a város orvosa, a Sociedad Médica Potosina egyik alapító tagja, a Gualdalupei rend lovagja. Majd elfogta a honvágy és 10 év után hazatért Budapestre.

Minden vagyona néhány láda feljegyzés volt, amelyek közül a legsúlyosabb a rakodásnál a vízbe csúszott, így hét esztendei feljegyzései hasznavehetetlen péppé áztak.
Eredeti szándéka volt egy orvosi geográfiai könyvet írni e távoli egzotikus tájról, amely végül 1877-ben jelent meg: „Mexico felvidéke élet és kórtani tekintetben „ címmel. Izgalmas és olvasmányos útleírás, Nem ő a főszereplő, hanem a kopár fennsík, és annak nehéz körülmények között élő népe. Ahol kevés a víz és ritka az oxigén. Nem szívesen közölt statisztikai adatokat és bizonytalan a diagnózisok helyességében, mert Mexicoban boncolni akkor még nem volt szokás, a halottkémlést sem orvos végezte, tehát sokszor „parasztdiagnózisokra” támaszkodott. A saját tapasztalatait gyakran szembesíti a Mexicóban 1803-ban megfordult A. Humboldt útleírásaival, de a nagy német természetbúvár nem töltött évtizedet a kopár fennsíkon. Az orvosi statisztika művelésére egyedül Ignacio Gama nevű barátját sikerült rávenni, aki 1872-ben összeállította San Luis Potosi morbiditási és mortalitási kimutatásait.

Szenger doktor meglepő módon ismerte Darwin műveit. A mexicoi indianus alkat megítélésében hivatkozik az „Origin of species „ 1871.évi kiadására, amely szerint „A létért való küzdelem a test szerkezetében és ösztöneiben célszerű módosításokat létrehozni és megörökíteni törekszik”. A kecsua indiánoknál Darwin megfigyelte, hogy: „they have acquired chests and lungs of extraordinery dimensions.” Mindezeket Szenger a mexicoi fennsíkon is észlelte. Igen erős mellkasúak a terhet a fejükön vagy a nyakszirtjükön viszik. Nem viselnek légzésgátló hevedereket, légzésük az oxigénszegénység ellenére sem szaporább. Mexicó levegőjét összehasonlítja az európai iparvárosokéval, mindkettő oxigénszegény, a mexicói legalább tiszta. Legalábbis 1871-ben.

Az indián helyett jobban szereti használni az „ősamerikai” kifejezést. Közegészségügyi helyzetüket Szenger szerint a vízhiány nagyban befolyásolja. Megállapítja, hogy a jövő a meszticeké, mert csak az fajösszeolvasztás hozhat belső békét erre az osztrák-magyar monarchiánál háromszor nagyobb országra. A legterjedelmesebb fejezet a tbc-vel és a gyermekek scrofulosisával foglalkozik. San Luis Potosi város orvosi egyletében 1875. március 10-én előadást tartott e népbetegségről. Konstatálta, hogy kevesebb van belőle, mint Európában, mert ott a kaszárnyaféle nagy és a gyárak zsúfoltsága melegágya ennek a betegségnek.

A francia Jourdanet doktor, francia katonaorvos szerint a mexicói levegő jót tenne az európai tüdőbetegeknek, de ez akkor még kivihetetlen volt. Az artézi kutak fúrása reménykeltő. A saját gyakorlatából ítélve sokkal gyakoribb a brocho-,mint a lobaris pneumonia. A variolisaciót még városban is csak csendőrség segítségével tudták úgy-ahogy elvégezni. Az 1874-ben lezajlott skarlatjárványról Szenger dr. számolt be a „La scarlatina en San Luis Potosi” címmel a mexicói La fraternidad című lapban. Egyéb fertőző betegségek: Vera Cruz kikötője körül a sárgaláz, Orizaba vidékén a vérhas és a májtályog, az egyenlítőhöz közelebb a malária, a fővárosban a hastífusz. Meglepően sok volt a májtályog, amelyet Jimenez doktor intercostális direkt szúrcsapolással végzett sikeresen. Ő a 19.századi mexicoi orvosok egyik büszkesége .Maláriában a tertiana típusa leggyakoribb, a negyednapos igen ritka. A fővárosban, noha Velencéhez hasonlóan cölöpökre épült, ritka a malária. Szenger szerint, mert a Texcoco-tó vize sós, amelyben a szúnyoglárvák nem tenyésznek.

A nemi betegség gyakori, Jimenez professzor szerint persze Európából importálva. Sexuális életében a mexicoi kevésbé képmutató, mint az európai. A nép szapora, Szenger szavaival: „az asszonyok minduntalan viselősek és nem valami ritkaság látni oly indián asszonyt, ki hátán cipel egy nagyobb gyermeket, mi közben egy másik a mellén csügg, s a has már is újra domború. Ilyen asszony mondta nékem egyszer midőn azon tanácsot adám neki, hogy magát egy kevéssé kímélje: az uraknak mindenféle élvezetök és örömök vannak, de nekünk szegény embereknek ez az egyetlen mulatságunk”.

Humboldt 1803. évi kimutatása szerint Mexicó népessége közel hatmillió volt. 1874-ben ötven százalékkal több. A korabeli kimutatások szerint Mexicó városában évenként ezer emberből 39 hal meg, míg Budapesten 42. Londonban és Párizsban ezeknek a fele. Szenger szerint a jövőképesnek ítélt mexicói mesztic a mentalitásában spanyol. A rendkívül érdekes könyv stílusáról külön lehetne írni. Ahogy a mexicoi alkonyt, Vera Cruz ezüstös kupoláit, az őslakosokat leírja, szinte már költői. Tíz éves távollét után egy könyvvel gazdagította orvosi irodalmunkat. A szerző további sorsáról annyit, hogy 1904-ben halt meg. Nem tudni, látta-e Manet remekművét, tudott-e Ferenc József császár az öccse kivégzésének magyar szemtanújáról.

Maximillian és Manet neve mellett Szenger neve természetesen ismeretlen. Könyve mégis fontos kordokumentum, amit ma is érdemes elolvasni.

Szállási Árpád dr.