A Rákóczi-felkelés egészségügye

Éppen háromszáz esztendeje annak, hogy 1703. tavaszán zászlót bontott az akkor 27 éves II. Rákóczi Ferenc a magyar függetlenség kikényszerítésére. Furcsán ellentmondásos előzményei voltak ennek a sorsdöntő lépésnek. Amikor 1686-ban az esztergomi és a budai vár falairól lekerültek a félholdas-lófarkas lobogók. Az iszlám fölötti győzelmét ünnepelte a keresztény nyugati világ, szinte ugyanakkor tűzette ki Zrínyi Ilona a munkácsi vár tornyára a szabadságharcot bejelentő tűzpiros drapériát.

Mellette tartózkodott a 12 éves „Ferkó” is, akinek gyermeki lelkébe nagyon belevésődtek ezek a hősi emlékek. Tehát amíg az ország nyugati fele együtt örvendezett a Habsburgokkal, addig a keleti része felkelt ellene. Persze a helyzet akkor sem volt ilyen egyszerű. Magyarország északkeleti csücske, az akkori „viharsarok” lett az elbocsátott végvári vitézek, a Balassi Bálint megénekelte harcosok és hozzájuk csapódó bujdosó szegénylegények gyűjtőhelye, a hegyaljai talpasok Lengyelhonig tartó országútja, ahol a környékbeli főnemesek is /főleg Bercsényi és Bezerédi / vesztesként élték át a törökhódoltság alóli felszabadulást.

Tudjuk, hogy 1703. kora tavaszán felkavaró hír érkezett a még mindig erős szultáni birodalomból: elhunyt a „kuruckirály” Thököly Imre neje és a Bécsben fogva tartott II. Rákóczi Ferenc édesanyja, az egykori várvédő Zrínyi Ilona. A fiatal főúrnak dönteni kellett, nős lévén már kolostorba nem vonulhat, munkácsi emlékei nem engedik, hogy arisztokrata úrfiak gondtalan életét élje /nem is tehette, elvégre fogoly volt/, így a Rákóczi-Zrínyi hősökhöz híven a legnehezebb utat választotta. Fogságából megszökött és meg sem állt a rokonszenvüket mindig biztosító Lengyelországig.

Itt érte az Esze Tamás vezette hegyaljai felkelés híre, amelynek hallatára átkelt a Kárpátokon. Súlyos döntését megkönnyítette, hogy a saját hazáján belül is a saját birtokára érkezett, ahol elképesztő nyomort látott és a sanyargatott nép valóban benne látta lehetséges felszabadítóját. Pünkösdre Tarpa, Vári és Beregszász piacán Esze Tamás és Kiss Albert irányításával elkezdték Rákóczi zászlaja alá a toborzást és elkezdődött a nyolc évig tartó függetlenségi háború /szinte a semmiből/, amely nem is kedvezőtlen békekötéssel ért végett.
Az eredménye 85 ezer fős katonai veszteség, majd a két utolsó év pestisjárványai következtében négyszáztízezer halott. Mit tehetett akkor az egészségügy, vetődik fel utólag a kérdés. Nem sokat, de hadisebészetben nem is keveset. A kontinensen például szolgáló francia reguláris hadseregnek akkor már jól szervezett orvosi ellátása volt. Ezt követték az osztrákok is. Elvégre a főparancsnok Savoyai Jenő francia földről jött. Tudjuk, hogy az Esztergom és Buda felszabadítására érkező szövetségesek milyen tábori egészségügyi ellátásban részesültek.
Az Esztergomi Prímási Levéltár őriz egy 1692-ből származó német nyelvű 14 oldalas szervezési-működési dokumentumot, amelyet egy Dubourg nevű szerző készített. Ebből kiderül, hogy már létezett eü. hadbiztos, igazgató, orvos, sebész, sebész-segéd, gyógyszerész, gyógyfüves, gondnok, betegápoló nővér. Hozzájuk tartoznak szakácsok, hentesek, mosónők és lelkészek és írnokok, illetve kerékgyártóktól ácsokig és kovácsokig mindenféle mesteremberek, tehát egy 20. századi kisebb kórház teljes személyállománya. Voltak szállítószekerek, könnyű kocsik, sátrak és felállítható fabarakkok. A leltár ismerős. A Dubourg-féle utalásokból ítélve Takáts László orvos-hadtörténész szerint ennek alapján szervezték meg és készítették el a világ legelső vízen mozgó tábori kórházát, amely feltehetően az esztergomi Duna szakaszon is végigsiklott párszor.

Egy évtizeddel később a császári csapatokat hasonlókkal láthatták el. A „rongyos dolmányú” kuruc portyázók sajnos ilyennel nem rendelkeztek. Amikor Rákóczi a napkirály segítségét kérte, és aki azt meg is ígérte, küldött egy hadisebészt is. A fejedelmi napló sajnos, a nevét nem említi. A szegény seregnek előbb p-betűs ellátmányokra: pénzre, puskára, posztóra és paripákra és a puskapor-gyártás megszervezésére volt szüksége. Nagy gondot jelentett az élelmiszer-ellátás. Szerencsére hal, vad, ridegtartású vágómarha akadt elég, bor úgyszintén, ha okosan adagolták. A Fejedelem e téren nem ismert irgalmat, könnyen kiverette a telihordók fenekét.

Az ősztől tavaszig nehezen járható ország állandóan változó hadszíntérré vált, ha szántottak és vetettek, senki nem tudta előre, hogy ki fogja learatni, ezért a földek nagyrészt parlagon maradtak. A marhaigára a hadiszállításoknak, a lovakra a portyázóknak volt szüksége. A jobbágyok beálltak katonának, semhogy bizonytalan jövedelmű cselédmunkát végezzenek. Utólag nézve isteni csoda, miből futotta itt nyolc esztendeig! Persze Bercsényi Miklós ungi és Károlyi Sándor szatmári birtokán viszonylagos nyugalomban és jól gazdálkodtak, különösen Károlyiné Barkóczy Krisztina /Barkóczy herczegprímás rokona/ hozzáértésével, aki a hadtáp mellett a menekült erdélyi diákokról és orvos-tanáraikról, Pápai Páriz Ferencről és Vizaknai Bereck Györgyről is gondoskodott.

Már 1703. tavaszán Rákóczi környezetébe került egy német orvos, név szerint Lang Ambrus János, aki előtte Selmechányán fejtett ki áldásos tevékenységet és érte magyar nemességet kapott. A környezet kezdetben gyanakvással kísérte, de mint kiderült, hűsége és becsületessége csak a Mikes Kelemenéhez hasonlítható. Ő is követte Urát a száműzetésbe, miként a csodálatos tollú székely íródeák. Ez a magyarrá vált derék német orvos többet érdemelne az utókortól. Weszprémi biográphiájából tudjuk, hogy ő rendelte és hozatta rendszeresen Danzig és Krakkó városából a gyógyszereket, gyakran megfordult a táborokban, felhívta a figyelmet a tisztaságra, az emberi és állati tetemek minél előbbi elföldelésre, különösen meleg időben.

Rákóczi önéletírásából értesülünk arról, hogy 1704. tavaszán a Szeged alatti táborozásnál súlyos lázbetegségbe feltehetően maláriába esett. Ugyanez történt meg itt később Széchenyi Istvánnal is. A francia sebész éppen Temesváron tartózkodott, így közelben „csak” Lang doktor tartózkodott és nem akarták a fejedelemhez engedni. Ahogy olvasható: „megérkeztekor, akik körülöttem szoktak lenni, mindnyájan kértek: ne venném be a gyógyszerét, mert attól tartanak, hogy méreg. Minthogy azonban az a méreg, mely belsőmben dúlt, elég volt arra, hogy megöljön: elég lelkierővel bírtam a bizonyos rossz helyett a bizonytalant választani, mely annyival inkább bizonytalan vala, miután ezen lutheránus orvos rég megtelepedett az országban s már a háború előtt jól ismertem. Minthogy nagyon gyakorlott orvos volt, előbb kigyógyított, mint „reménylém”! Valóban már 1701. előtt kezelte Őt a Selmecbányához közeli Vihnyei fürdőben, csúzos bántalmaival.

A fejedelmemmel olyan bizalmi kapcsolatba került, hogy annak nejét 1707-ben ő kísérte Berlinbe diplomáciai megbízással, majd meghívta az éppen ott dolgozó Mányoki Ádám arcképfestőt, hogy jöjjön a fejedelmi udvarba. Lang doktor azon kevesek egyike volt, akiben Rákóczi soha nem csalódott. A franciaországi emigráció idején a napkirálynak nevezett XIV. Lajos betegágyához is meghívták konzíliumban, kétségtelenül szaktekintélynek számított. Majd Rodostó következett, de végnapjait érezve 1725-ben szeretett volna szülőhazájába hazakerülni. Útközben érte a halál, 10 évvel korábban, mint szeretett főurát.

Az 1704. évi Szeged melletti maláriát is Lang doktor kúrálta, nyilván a katonáival együtt. Ahogy olvasható, kutak híján a Tiszából ittak, poshadt és büdös, de halban oly gazdag vizet, hogy minden vödörnyi merítésnél került valami a dézsába. Só, hal és tűz volt, tehát nem éheztek. Majd ősszel a malária kiújult már a Szatmár megyei Nagykárolyban, ahol solyvai /Bereg megye/ ásványvízzel élt. Pápai Páriz 1701. évi lőcsei kiadású Parx corporis orvosi könyv lapjain se szeri se száma a harmad és negyednapos hideglelelés, azaz a malária orvosságainak. Különösen kedvelték a tamariscusfa héjának borban való főzését. Nálunk még a kinakéreg kedvező hatását nem ismerték, de érdekes analógia, hogy fakéreg, főzettel próbálkoztak. Használtak árpát, gesztenyét, bodzát, ürmöt, sáfrányt, mindig borba áztatva. Egy biztos: a bor akadályozta a legyengült szervezet enterális felülfertőződését és roboráló hatással bír, ez esetben nagyon jól jön.
A gyógynövények közül pl. a fűzfakéreg főzete lázcsillapító effektussal rendelkezik. Pápai Páriz a kortárs szerzőktől a népi gyógyászati szerekig mindet felsorol, feltehetően a Fejedelem hasonló kúrában részesült. Rákóczi 1705-ben Besztercebányán és Gyöngyösön a sebesült katonák kezelésére hadikórházat létesített, az ápolási költséget úgymond a „lópénzből” fedezték.

Ki kell még emelnünk Moller Károly Ottó felvidéki főfizikus, majd kuruc tábor főorvos, a „magyar Hippokratesz” nevét, sorsát azonban nem határozta meg annyira a szabadságharc, mint a Lang Ambrus Jánosét. Nem került önkéntes száműzetésbe, de bizony itthon is nagy szükség volt rá. „Orvoselőkészítő” tanfolyamokat szervezett, majd kiküldte őket német egyetemekre, mivel a nagyszombati universitás még nem rendelkezett orvosi fakultással. Rengeteget köszönhet neki a magyar orvostörténelem. Nem tudni, hány orvos volt összesen a kuruc-csapatoknál, gyaníthatóan nem sok. A már említett besztercedányai és gyöngyösi mellett Villányi Szaniszló szerint 1710. körül Esztergomban szintén létezett egy kórház a pestis-betegeknek.

Sajnos, ekkorra már Bercsényi brigadéros szavaival „Bottyán már a másik szemét is lehunyta örökre”, a járványok egyre erősebben grasszáltak. Az esztergomi pestis emlékét őrzi a Széchenyi-téri Szentháromság-szobor. A pestis nemcsak a szegények betegsége volt, abban halt meg I. József császár is. A patkányok és egyéb rágcsálók elszaporodását a rendszertelen hadi körülmények nyilván nagyban elősegítették.

Azt nem tudjuk pontosan, hogy a közel félmilliós emberveszteség csak a pestis, vagy pl. a has- és kiütéses tífusz /akkor Morbus Hungaricus/, a himlő, a vérhas, a malária és egyéb fertőző betegségek számlájára írható-e? Feltehetőleg igen, ám a lényegen ez nem változtat. A sebesülések nagyrészt a szúrt és vágott, kisebb mértékben a lőtt sérülések tették ki.

Mai értelemben vett tömegmészárlások akkor nem léteztek, azt inkább a járványok végezték el. Egy-egy ütközetnek akkor inkább „hadijáték” jellege volt, a szerényebb mértékű veszteséget nem az elvérzések, hanem a felülfertőzések és a tetanus okozták. A harc sportos és férfias és lovagias jellegét bizonyította a parancsnokok párbaja, amelyet a két tábor katonái „végigszurkoltak” és kevesebb indulatot váltott ki belőlük, mint egy mai futbalrangadó. Bottyán és Ocskay párbajának például barátság lett a vége. Vagyis a technika fejlődött, de az emberi jellem inkább elvadult.

A Rákóczi-felkelés katonaorvosi történetét annak idején megírta Takáts László dr., de sajnos máig kiadatlan és csak a Dubourg-féle közleményére támaszkodhattunk. Hiába számított akkor „haladó hagyománynak”. Ma már lassan csak „halódó hagyományaink lesznek.”

Ezért emlékezünk és tisztelgünk Lang Ambrus János, Moller Károly Ottó és a többi névtelen kolléga emléke előtt.

A „Pro Deo et libertate” feliratú zászló kibontásának háromszázadik évfordulóján.

Szállási Árpád dr.
Kór-Lap, 2003. április