Beszélgetés dr. Lehotka Mária főorvosnővel

2009. január 1-én már nem találkozhatunk a Vaszary Kolos Kórházban dr. Lehotka Mária főorvosnővel. 46 éve lépte át először kórházunk kapuját. Az utóbbi években megromlott egészséggel, meggörbült háttal a kórház üzemorvosi feladatait látta el. Az év utolsó napján végleg kilép a kórház kapuján. 66. születésnapja alkalmából beszélgethettem vele. Ezt az interjút ismételjük meg most, amikor a kórház valamennyi dolgozója nevében megköszönjük neki ezt a 46 évet! 

Kedves Mária! Közelgő születésnapja alkalmából szeretném köszönteni! Megtudhatják az olvasók, hogy hányadik, vagy tegyük túl magunkat ezen a kérdésen?

Sajnos már tavaly óta nem kell fizetnem a tömegközlekedésért, vagyis 66 éves vagyok.

Mégis a kórházban, szakrendelése megkezdése előtt beszélgetünk. Ezzel az életkorral Ön a rangidős kórházi orvos?

Ketten vagyunk rangidősek Zámbori Jánossal. Együtt kerültünk a kórházba 1962-ben.

Idézzük fel ezt az 1962-es évet!

A mi egyetemi évfolyamunkból - több mint 400-an voltunk - 11-en jöttünk Esztergomba. Kopasz Laci és én kerültem a belgyógyászatra, Pontyos Éva a szemészetre, a sebészetre Kusinszki Péter és Horváth Jutka, Melis Laci a fertőzőre, Polonyi Dezső a röntgenbe, Nemes Tamás a gyermekosztályra, Kelemen Jancsi a dorogi belgyógyászatra. Szontagh Csaba a szegedi egyetemről jött velünk egyidőben.

Mielőtt ismerkednénk az 1962-es kórházzal, menjünk vissza az időben. Ön miért választotta az orvosegyetemet?

Budapesten születtem, a Veres Pálné Gimnáziumban érettségiztem. Az akkor még csak leánygimnázium volt. A gimnázium igazgatónője sorra járta a külvárosi iskolákat és a kitűnő rendű tanulókat összegyűjtötte. Az érettségi után egyből felvettek az egyetemre.

Volt orvos a családban?

Nem, édesapám több szakmával rendelkező munkás volt, édesanyám pedig fodrász. Annak, hogy orvos lettem, külön története van.

A háború alatt mi kimenekültünk Érdre egy kis faházba. Édesapám úgy hitte, a háborúnak hamar vége lesz, és majd visszaköltözünk. Sajnos ebben tévedett. Amikor édesapám visszajött a "malenkíj robot"-ból, csak akkor tudtunk visszaköltözni. 3 évet töltöttünk abban a faházban. Lehet, hogy ez is hozzájárult ahhoz, hogy egy sokizületi gyulladást kaptam. Akkoriban ez gyakori volt és nagy betegségnek számított, gyakran halálos kimenetellel. Én annak köszönhettem az életemet, hogy édesanyámnak még leánykorából volt egy ismerős orvosa, dr. Flesch István, - később a XIII. kerületi Tüdőgondozóban dolgozott - aki a Bókay utcai klinikán volt gyermekgyógyász.

Olyan szívvel, lélekkel ápolt, gyógyított, hogy neki köszönhetem, hogy életben maradtam. A klinikáról először mindennap, majd rendszeresen jött hozzám, injectiózott, kezelt. Amikor már jobban voltam, még a laboreredményeimet is megjegyeztem és felmondtam Flesch doktornak. Ő javasolta először, hogy orvos legyek, ő volt, akinek nem csak az életemet, hanem a pályaválasztásomat is köszönhetem. Attól kezdve elszántan orvos akartam lenni. Ez az indíttatás később is mindig előttem volt.

Az egyetemi évei alatt voltak-e hasonló meghatározó jellegű emberi-oktatói élményei?

Igen. A legbelsőbb barátságot kötöttem dr. Szabolcs Paulával, aki kardiológus volt a Gottsegen Klinikán. Ő úgy kezelt engem, mikor szigorló voltam, mintha gyakornok lettem volna. Önállóan mutathattam be az új betegeket a professzornak, adtam vénás injectiót,- akkoriban nagy divat volt a Strofantin- infundálhattam és transzfundálhattam.

Itt került először szoros kapcsolatba a belgyógyászattal?

Meg kell mondanom, hogy én imádtam a szülészetet és a sebészetet is. Mindkét területen nagyon sokat dolgoztam és jelentős tapasztalatokra tettem szert. Az egyetemi évek alatt rendszeresen bejártam a klinikára és minden alkalmat megragadtam, hogy tanulhassak. A Tétényi úti kórházban voltam szigorló, de addigra már olyan gyakorlatra tettem szert, hogy főnökeimmel Lengyel Józseffel és Podronyai Lászlóval együtt operáltunk.

Sokat dolgoztam, és már akkor kezdtem érezni, hogy valami nem stimmel a gerincemmel, egyre többször éreztem a fájdalmat. Szabolcs Paula mondta ki először számomra, hogy bármennyire is szeretem a sebészetet és a nőgyógyászatot, az nem nekem való. Átgondoltam és beláttam, hogy más pályát kell választanom.

Miért pont Esztergomba jött, ismerte már előzőleg is ezt a várost?

Nem, de ismertem Naszlady Attilát és Holló Jánost, a Gottsegen Klinikán és tudtam, hogy ők korábban Esztergomban dolgoztak. Tőlük kérdezgettem a városról és a kórházról. Ők el voltak ragadtatva, hogy itt milyen csodálatos a légkör. Mesélték például, hogy akkoriban a kórházban még disznóhizlalás is volt, és közös disznóvágásokra is sor került. Egy szó, mint száz, áradoztak Esztergomról.

Egyedüli gyerek voltam és nagyon nehezen váltam meg a fővárostól. Tudtam viszont, hogy lakásproblémámon Pesten nem tudok változtatni. Egy pesti állást azért megpályáztam, de beadtam a jelentkezésemet Balatonfüredre és Esztergomba is. Esztergomot kaptam meg.

A belgyógyászaton Rajner János főorvos lett a főnököm, aki nagy szeretettel fogadott. Igyekeztem ezt munkával meghálálni.

Hogyan állt fel a belgyógyászat orvosi kara 1962-ben?

A földszinten Boga Mariann, én és a szegedi egyetemről jött Szontágh Csaba, az emeleten Tábori Lajos, Kopasz Laci és egy Molnár nevű kollega dolgozott. A főnővér Kiss Józsefné, Vilma nővér volt a földszinten, az emeleten pedig Vidáné, Rózsika irányította a nővéreket.

Meg kell mondjam, hogy a nővérektől sokat tanultam. Itt más volt minden, mint a klinikákon. Emlékszem, életemben először itt mostam gyomrot.

A kórházban laktam, először Horváth Jutkával a bel emeleten, majd a volt szülészet emeletén, ahol szobaszomszédom Havasi Laci és Zámbori János volt. Igaza volt Naszlady Attilláéknak, nagyon jó, kollegális volt a hangulat a kórházban.

Itt szerezte meg a szakvizsgát is?

Igen, de ennek is külön története van. A szakvizsga előtt kötelező volt a fertőzős gyakorlat. Seres Zsuzsa vezetett végig, és többek között megmutatta egy kanyarós gyermek Koplik foltját. Akkor láttam először ilyet.

Két hét múlva magas lázam lett és köhögtem. Megvizsgált a főnököm is, aki akkor már Lélek István volt. Tüdőgyulladásnak tartotta betegségem. Nemsokára megjöttek a kiütéseim és kiderült: kanyaróm van. Súlyos szövődmények léptek fel, mentő hozott a kórházba. Betegségem miatt a szakvizsgám is halasztódott, és csak 1967. őszén tudtam vizsgázni.

Milyen volt a kapcsolata az új főnökével, Lélek Istvánnal?

Akkor még nagyon jó. Egy házban laktunk a városban. Sőt a kandidátusi disszertációjának elkészítésében is aktívan vettem részt. Állatműtők voltak a kórházban és etettem speciális étrenddel a kakasokat, és én vágtam le őket. Ott voltam a disszertáció megvédésénél is.

Milyen volt a viszonya a kórház más főorvosaival?

Egy kivétellel nagyon jó. Kocsis Istvánnal viszont nem tudtam kijönni. Juhász Laci volt az adjunctus a sebészeten. Egyik nap ő, másnap főnöke Kocsis István volt a szuperes. Szerencsétlenségemre csaknem mindig Kocsis főorvossal hozott össze a sors. Ahogy mondtam, volt némi sebészeti előéletem. Késhegyre menő vitáim voltak Kocsis főorvossal, aki nehezen viselte el, hogy legtöbbször nekem volt igazam. Nem észérvekkel, hanem a tekintély védésével, agresszíven vitatkozott, én viszont mindig a beteg érdekét tettem első helyre.

Később Kocsis főorvos fegyelmi tárgyalására 30-40 centiméter vastag kórlap mennyiséggel kellett, mint koronatanúnak elmennem. El is marasztalták őt. Én nem akartam bántani, nem pályáztam a helyére, de a magam igazát és a betegek érdekeit védtem.

Hogyan került el a belgyógyászatról?

Tíz évig dolgoztam a belgyógyászaton. Időközben a Dobozi úti Tüdőosztályt átszervezték. Amikor ez kiderült, az osztályról mindenki pánikszerűen a fővárosba menekült. Teleki főorvos egyedül maradt. Az igazgatóság úgy döntött, hogy a belgyógyászatról látjuk el 3 hónapos váltásokkal a feladatot. 1968 elején kerültem oda, és mivel terhes lettem a 2. gyerekemmel, a kollegák azt mondták, maradjak is ott. Így lettem kezdő orvosa Lell-Őssy főorvosnak is, amikor megkezdte neurológiai működését. Szülésem után aztán visszakerültem a belgyógyászatra. 1972-ben különböztem össze Lélek főorvos úrral, amit én ma is az ő hypertóniájával és indulatos reakciójával magyarázok. Nem akarom részletezni a dolgokat, de ennyi év után is úgy érzem, a főorvos úrnak nem volt igaza. Szerintem, ha akkor alszik egyet a hirtelen elhatározására, minden másképp alakult volna. Ő azonban hangos, indulatos volt velem szembe és fegyelmit kért az igazgatótól, aki akkor Zsembery főorvos volt.

Korábban ezt a tisztséget Lélek István töltötte be.

Igen. Az ő helyét vette át Zsembery főorvos, aki már ez előtt is szerette volna megszervezni Esztergomban is a sávfőorvosságot, és rám gondolt. Én azonban nem fogadtam el az ajánlatát. Időközben meghalt Oravecz Pista bácsi, aki a dorogi sávfőorvos volt. Az igazgató úr Lélek István kirohanása után hivatott és újra megismételte ajánlatát. Kiegészítette azzal az információval is, hogy a belgyógyászaton dolgozó Lőrincz Máriának nem volt státusza és belső helyettesítésekből fizették. Ha elvállalom a sávfőorvosságot, az ő státusz problémája is megoldódik. Sokat gondolkodtam, és végül igent mondtam.

Természetesen a fegyelmiből semmi se lett.

Tudomásom szerint nem sokáig dolgozott Dorogon?

Egy évig voltam Dorogon sávfőorvos. A gyermekeim kicsik voltak még, és a férjemnek is egész napi elfoglaltságot jelentett a munkája. Ezért visszakértem magam Esztergomba. Itt viszont akkor csak üzemorvosi állás volt, azt fogadtam el.

Mely üzemek tartoztak magához?

A Medicor és a Látszerészeti Eszközök Gyára. Az utóbbi később önállósult és az üzemek megszűntéig a Medicor és a Csempegyár üzemorvosa voltam.

Gyakorlatilag 1995. december 31-ig voltam üzemorvos. Rákényszerültem arra is, hogy vállalkozó legyek. Az önkormányzat üzemorvosa lettem Bató főorvos főnöksége alatt. Ez 1996. január 1-től tavalyig tartott, amikor megszűnt az Alapellátó Intézmény és én visszakerültem a kórházhoz. A 40 éves jubileumi jutalmamat már újra kórházi dolgozóként vehettem át.

Milyen a kapcsolata az egykori 1962-es csapat tagjaival?

Zámbori Jancsival ma is nagyon jó a kapcsolatom, Seres Jenő "szia Mari haver vagy" - szokta mondani - most is így vagyok vele. Nemes Tamás az ANTSZ-es munkája során 1-1 alaklommal ellentétbe került velem, de komoly konfliktusunk nem volt. Kopasz Laci Szőnybe került, azóta nyugdíjas lett, rég nem találkoztunk. Az akkori főorvosok pedig már mind meghaltak.

Gyermekei folytatják édesanyjuk munkáját?

Próbáltam mind a két fiamat az egészségügy felé terelni, de amikor kicsik voltak már akkor azt mondták, nem lesznek orvosok, mert édesanya, te olyan sokat vagy a munkád miatt távol tőlünk, hogy ezt mi nem akarjuk.

Nagyobbik fiam elektromérnök lett, a kisebbik logisztikus, Dorogon lakik és 3 kisunokám van.

Egy abszolút banális kérdést hagy tegyek fel végezetül! Ha újra kezdhetné az életét, mit csinálna másként?

Azt hiszem, mindent így csinálnék, orvos lennék, otthagynám Pestet. Talán a belgyógyászathoz jobban ragaszkodnék, de nem biztos. Sok minden szólt amellett, hogy menjek, hogy váltsak.

Köszönöm a beszélgetést!

Osvai László dr.
2003.