Halotti beszédek

2008. május 30-án a református egyház szertartása szerint helyezték örök nyugalomra dr. Leel-Őssy Lóránt ny.ideg-elmegyógyász főorvost, c. egyetemi tanárt, az M.T.A orvostudományok doktorát, Esztergom és Sarkad város díszpolgárát az esztergomi Belvárosi temetőben. A koporsónál elhangzott méltatásokkal emlékezünk egykori kollegánkra.
 

Tisztelt Gyászoló Család! Tisztelt Gyászoló Közösség! Tisztelt Polgármester Úr! Tisztelt Jegyző Úr! Tisztelt Igazgató Úr! Tisztelt Professzor Úr! Tisztelt Hölgyeim és Uraim!

„Viszontlátásra, – mondom, és megyek.
Robognak vonatok és életek –
Bennem, legbelül valami remeg.
Mert nem tudom,
Sohasem tudhatom:
Szoríthatom-e még
Azt a kezet, amit elengedek.”

– hangzanak így Reményik Sándor, a századfordulón élt erdélyi evangélikus költő sorai.

Tisztelt Gyászoló Közösség!

Nehéz most megszólalni. Nehéz szavakat találni. Hiszen halottunk hiánya torkot-szorító. Hiszen dr. Leel-Őssy Lóránt olyan ember volt, akiknek gazdag életét, tevékenységének sokaságát lehetetlenség pár mondatban összegezni. Olyan ember volt, akinek a belső kincsestára, lélekfénye, szellemének gazdagsága bőkezűen sugárzott. Válogatás nélkül mindnyájunkra, pazarlóan, ha úgy tetszik. Olyan ember volt, akinek a kapcsán az esztergomi lankáinkon is elidőzött római filozófus-császár, Marcus Aurelius írhatta volna: „Nem a halál az, amitől az embernek félnie kellene, hanem az, hogy soha nem kezd el élni.”. Leel-Őssy Lórántnak nem kellett az ürességtől, a tartalmatlanságtól tartania, nem kellett azért aggódnia, hogy nem kezd el élni. Élete hivatással, emberszeretettel volt telve, pillanatai szóltak szeretteinek, és szóltak annak a közegnek, annak a közösségnek, ami körbevette, táplálta őt. Emígyen Sarkadnak, emígy Esztergomnak.

Tisztelt Hölgyeim és Uraim!

Henry Scott holland kanonok a vigasztalás gyanánt született A szomszéd szoba című költeményében a következőket veti papírra.

„A halál tulajdonképpen jelentéktelen dolog…
valójában csak átmentem ide a szomszéd szobába.
Én én vagyok, te pedig te. Akármit is jelentettünk
egymásnak egymás életében, ez mit sem változott.
Nevezz csak nyugodtan a megszokott nevemen, beszélj
velem ugyanazon a könnyed hangon, melyen mindig is
beszéltél. Ne változtass a hangszíneden. Nevess
ugyanúgy, ahogy valaha együtt nevettünk a vicceken.
Imádkozz, mosolyogj, gondolj rám – emlegesd fel
A nevem nap, mint nap, ahogyan annak előtte is, de ne
árnyékolja be semmi a hangulatot, amikor szóba
kerülök. Az élet nem kapott semmiféle új jelentést.
Minden olyan, mint amilyen volt, nem szakadt meg a
folytonosság. Az, hogy nem látnak, még nem jelenti azt,
hogy nem kell rám gondolni. Várok rád, itt vagyok
a közeledben – egészen közel. Nincs semmi baj.”

Igen, a halál tulajdonképpen jelentéktelen… – ennek értelmét most nem egyszerű belátnunk, hiszen a fájdalom erős és a szív mélyére ható. De higgyék el, higgyük el, múló. És idővel be fogjuk látni, hogy az elmúláson túllép az a kapcsolat, ha úgy tetszik: szeretet, amely a távozott és köztünk, maradók között pulzál.

Természetes, hogy ilyenkor, ilyen szomorú időben olyan mondatok, gondolatok is felötlenek bennünk, amiket a neves dalszövegíró, Adamis Anna vetett papírra.

„Valaki mondja meg, a hosszú évek
Mért tűnnek úgy, mint egy pillanat,
Valaki mondja meg, mi az, hogy elmúlt,
Valaki mondja meg, hol maradt.”

Igen, az esztendők elszaladnak, de mindaz, amit az ember igazán jelent, örökre velünk marad. Ennek vagyunk tanúi mi, ennek tanúja a papír, ennek tanúja az utódok emlékezete.

Mély tisztelettel, őszinte fájdalommal, ám csöndes megnyugvással búcsúzom Leel-Őssy Lóránttól. Tudom, hogy most már mindörökre velünk marad. A szeretteivel is, Esztergommal is. De így való: most a néma főhajtás és a sóhajok ideje van. Amiképp Márai Sándor írja: „Most pontot teszek, s mint aki vesztett csatából maradt meg hírmondónak, s elfújta mondókáját: emlékezni és hallgatni akarok.”

Németh József, Esztergom Város alpolgármestere

 Tisztelt Gyászoló Közösség!

10 hónapja sejtjük, 8 hónapja tudjuk, most mégis értetlenül állunk.

A mindennapi közelség, a pár héttel ezelőtti beszélgetés, azt a reményt keltette bennünk, hogy van még hátra, hogy még korai a búcsú, hisz azzal jöttél ki a műtőből, hogy rájöttél valamire… A köztiagy és a vékonybél, mert „az idegrendszer legfőbb jellemzője a topográfiai differenciáltság”.

Az élet most is kiszámíthatatlanul zajlott. Te, aki fiatal korodban oly sok megkülönböztetés áldozata voltál, származásod, családi indíttatásod kapcsán, életed végén is áldozat lettél. Hamarabb, mint ahogy számítottuk, de rövidebben, mint ahogy ez szokványos. Hála Istennek, hogy szenvedésmentesen.

1968-ban kerültél Esztergomba, századeleji állapotok, kitört ablakú tüdőszanatórium épülete, egy nyugdíjhatáron lévő orvos, egy ápoló, és a megyében uralkodó teljes kaotikus rendezetlenség fogadott, a helyi orvosi kar gyanakvásai mellett. Ki lehet ez? A szomszédban Sánta Kálmán…

A várost csak hírből ismerted, barátaid, harcostársaid, kollegáid nem voltak, az általad bevezetett új módszerek viszont ezt igényelték volna. Segítőtársak nem voltak, mindent egyedül kellett megoldanod, a betegellátást, a dorogi konzíliumokat és a szervezőmunkát is. Nyitott kapu elve. „Az elmebetegségek gyógyíthatók”. „Nincs kiközösítés”, ezek ismeretlen szempontok voltak errefelé. A fanyalgók legyintettek. Te töretlenül harcoltál, bizonyítottál, meggyőztél, a kétségeket oszlattál el, majd hamarosan elérted, hogy az új formát elismerés honorálja, a trend változott. Az osztály orvoslétszáma feltöltődött, a szakdolgozók magas színvonalon dolgoztak és hozzáláttál a megye neuro-pszichiátriai ellátásának megszervezéséhez.

Pár év alatt az EEG, az angiográfia, a carotis doppler, a RES-kezelés, a likvorürítéses eljárások, a betegek fizikális vizsgálata, a pszichoterápia napi gyakorlattá vált, iskolát teremtettél úgy, hogy idekerülésedkor egy kollegát hoztál magaddal. Hihetetlen munka volt, úgy idegi, mint fizikai téren, de jöttek az eredmények.

Rád köszöntek az utcán, mi örültünk, ha megszólíthattunk, felálltunk, ha bejöttél, elhallgattunk, ha megszólaltál, és jókat kuncogtunk fanyar humorodon, eredménytelenül próbálva utánozni jellegzetes kézmozdulataidat.

Szaktekintéllyé lettél Esztergomban, mert itt írtál mintegy 15 könyvet - köztük Sarkad és a Leel-Őssyekről szólót is – innen voltál 8 külföldi társaságnak tagja, személyedben becsülheti a Vaszary Kolos Kórház első, címzetes, egyetemi tanárát, az orvostudomány doktorát, és 14 szakmai társaság és egyetem hasznosíthatta aktivitásodat, ötleteidet, betegellátásból eredő tapasztalataidat.

Mi köszönhetjük Neked a tudást, a példaképet, a jellemet, az inspirációt, a lelkesedést, a „tétlenség semmi elvet” is.

40 éve kötődsz a városhoz, ahol nem lettél vagyonos, ahol szerény életvitelt folytattál – példás családi környezetben. Idős korban tanultad meg a számítógép használatát, de azon az utolsó 40 év történetét már nem tudtad befejezni. A mű félbemaradt, de azt mindenki tudja, hogy akit a debreceni egyetemről eltanácsoltak „nem alkalmas az ifjúság nevelésére”, az egy Londonban dolgozó neuropatológus professzort, és több mint 8 főorvost nevelt ki.

A kórház köszöni neked az 1986-ban átadott, új neurológiai és pszichiátriai kórházi tömböt, az új módszerek bevezetését, meghonosítását, az iskolateremtő működést, a neuropatológia területén végzett kiemelkedő tudományos tevékenységet, melyet 1997-ben a Magyar Tudományos Akadémia elnöke levélben is nyugtázott. Köszönjük a nemzeti stroke program előkészítésében játszott szerepedet, az ország 2. stroke centrumának kialakítását, és a pszichiátriai rehabilitáció alapjainak lerakását. Köszönjük, hogy kiterjedt nemzetközi kapcsolataid révén öregbítetted Esztergom hírnevét, megismertetted külfölddel kórházunkat és köszönjük, egyben büszkék is vagyunk a 250 tudományos előadásodra, a 170 egyharmadában külföldi lapokban megjelent dolgozataidra, a könyveidre, monográfiáidra, a Vaszary Emlékgyűrűre, a Komárom-Esztergom megyéért szakmai díjra, a Batthyány-Strattmann díjra. Büszkék vagyunk rá, mert itt szerezted ezeket, passzív résztvevőként. A város díszpolgára lettél.

Az emlékek még frissek. Teljes életet éltél.

„A halottakat halottá kell tenni, akkor rátalálnak halotti formájukban az újfajta jelenlétre.”

Kedves Professzor Úr!

A hála az a lélek virága, mi ebből a virágból sokat leszakítunk, és jelképesen idetesszük azokat. Bár tudod, a köztiagy és a vékonybél...

Gábor!

Csak ne fájjon!

Professzor Úr!

Neked nem fájt, de nekünk nagyon…

Dr. Pák Gábor, a Vaszary Kolos Kórház Esztergom, orvosigazgatója

Gyászában megrendült család!

Végtisztességet tevő gyülekezet!

Kedves Lóri bácsi!

Tegnap még a reménység, a napsütés, majd felhők gyülekeztek és velük együtt a város utcáin futott a szörnyű hír, telefonok százain, egészen Sarkad városáig, s mindannyiunk szívéig. Szívünk nem tudván mit kezdeni a szörnyű hírrel, hirtelen átkapcsolta agyunkhoz, az agyhoz, melyet Te egy életen át kutattál. Agyunk pedig nem fogadta el az elfogadhatatlant, visszaküldte szívünkhöz. És a szív ilyen párharcában jöttünk rá a szörnyű hír lényegére, hogy valami ősi legyen, egyszerre csak a ne legyent mondta ki.

Megtudtuk, hogy nincs többé Lóri bácsi, nincs többé Sarkad város díszpolgára. Mit lelkünk eddig félve sejtett, előttünk áll a nagy titok: hogy csak az hal meg, ami nem lett, és az él örökké, ami volt. Ígyhát él közöttünk, ami volt. Látjuk, tudjuk. Ott voltál a Sarkadról elszármazottak baráti találkozóján, és amikor elhangzott a:

„Föl-földobott kő, földedre hullva,
Kicsi országom, újra meg újra
Hazajön a fiad.”

- akkor mindig egyenes tartásod kicsit meggörbült, szemüveged elhomályosult, hiszen felidézted gyermekkorod sarkadi napjait, éveit.

Emlékszem arra is, amikor végigbeszéltük könyvedet a „Bihar Sarkad és a Leel-Őssyek”-et, amelyben megénekelted kedves családodat, magadat, történelmünket, városunkat.

Milyen víg kedéllyel mondtad el, hogy gyermekkorod egyik legnagyobb élményei a Sarkad mellett kúszó Fekete-Kőrös homokjában való mezítlábas séták voltak. Ebből a homokból hoztam most Neked egy keveset. Nem gyász, hanem nemzeti színű szalaggal kötve át a csomagot. Port a pornak.

A hazáról, a házról, a családról, nemzetről senki nem tudott olyan szépen, átéléssel beszélni, mint ezt Te tetted.

Emlékszem mennyire megrendültél, amikor átvetted a Sarkad Város Díszpolgára címet. Rád jellemző szerénységgel mondtad, hogy nagy megtiszteltetés neked. Mi már akkor is tudtuk, hogy nekünk voltál megtiszteltetés.

Kedves Lóri bácsi!

Emlékszem rá, hogy megmutattad a mi református templomunkban azt a padot, azt a helyet, ahol édesapád imádságát hallgattad. Azon nevelkedtél és ebben nevelted családodat

Vasárnap, mi sarkadiak, azokban a padokban fogunk ülni és a sarkadi Nagytemplom orgonáján felzúg a Hadd menjek Istenem mindig feléd református ének, és rokonzúgásba fog vele a sarkadi kilenctornyú templom nagyharangja. E harangszó réteken, mezőkön, az Alföldön át megérkezik majd ide Esztergomba hozzád. Örök hídként összekötve bennünket.

És ha holnap sírodnál megállva egy ifjú ember megkérdezné ki voltál, mi tudjuk mi lenne a Te válaszod: ne kérdezd mi voltam, voltam az ami.

Egy hang voltál az Isten énekéből, melynek kár lett volna el nem hangzania.

Köszönjük, hogy elhangzottál!

Isten Veled!

Tóth Imre, Sarkad Város polgármestere

Tisztelt Gyászoló Közösség!

Neuropatológiai kutatásait, mint externista végezte, végig szoros kapcsolatban a Debreceni Klinikával. Kezdetben Sánta Kálmán, később Juhász Pál professzorokkal. 1970-ben kandidátusi, 2000-ben MTA doktori fokozatot szerzett. Dolgozatainak, előadásainak, könyveinek számbavétele és értékelése nem a búcsúzó feladata. A szakorvos képzésben a hazai neuropatológia szervezésében az agyér betegek ellátásának szervezésében jelentős szerepet vállalt. 1968-tól nyugdíjba vonulásáig vezette az esztergomi ideg-elme osztályt, szervezte a megyei betegellátást. Korszerű diagnosztikai módszereket vezetett be. Magáénak érezte a népegészségügy problémáit, így alkotó támogatója volt a nemzeti stroke programnak. 8 évig a neurológiai szakkollégium tagja volt. 14 hazai és számos nemzetközi tudományos társaság tagjaként, jelentős közéleti munkát fejtett ki. 1986-tól a HIETE, 1992-től a DOTE címzetes egyetemi tanára volt. Számos kitüntetést és szakmai megbecsülését igazolta vissza, így a Schaffer, a Sánta és a Hippokratész emlékére, valamint a Batthyány-Strattmann díj, Esztergom és Sarkad díszpolgára volt. Széleskörű érdeklődését olyan nem szakmai jellegű munkák tanúsítják, mint a Bihar Sarkad és a Leel-Őssyek, a Baltazár Dezső, a Püspök, vagy a Balassi Bálint Társaság története c. munkái. E gazdag tudományos élet áttekintése lehetetlen a gyász óráiban. Akik ismerték, akiket megtisztelt barátságával, azoknak különösen fájdalmas Lóri elvesztése. Jó humora, kiegyensúlyozottsága, bölcsessége, barátai számára kapaszkodót jelentettek a napi harcokban. Szemérmes volt betegségében, az utolsó hetek szenvedéseivel nem terhelte barátait. Utolsó telefonbeszélgetésünk alkalmával a Lipót, ezen belül a neuropatológiai labor sorsáról érdeklődött. Élete példa számunkra, példa arra, hogy a tehetséges, kreatív orvoskutató megannyi nehézség ellenére is sikeres tud lenni, ha van belső tartása, morális elkötelezettsége. Engedjék meg, hogy Weöres Sándor egy rövid versét idézzem búcsúzásul  /A föld eredete /:

A föld, ahol az élet terem,
a mindent nyelő sírverem,
a síkság, hegy, tenger, folyó:
öröknek látszik és múló.

Mit eltemet a feledés
egy gyík-kúszás, egy szárnyverés,
egy rezdület, mely elpörög:
múlónak látszik és örök

Világűr és mennyboltozat,
sok forgó égi kapcsolat,
a milliárdnyi tűzgolyó:
öröknek látszik és múló.

Mert ami egyszer végbement,
azon nem másít semmi rend,
se Isten, se az ördögök:
múlónak látszik és örök.

Búcsúzunk Leel-Őssy professzortól, életműve része a magyar ideg-és elmegyógyászatnak, a neuropathológiának, ígérjük, emlékedet megőrizzük.

Dr. Nagy Zoltán, a Magyar Stroke Társaság elnöke

Kedves Gyászoló Család, Kedves Gyászoló Gyülekezet!

Nem szeretném felsorolni Leel-Őssy Lóránt érdemeit, a neuropathológia továbbfejlődése, közzététele, munkássága során kifejtett, hisz órákig tartana, csak néhány mozzanatot emelnék ki abból az időből, amikor együttműködtünk.

Az 1996-os évben alakult meg a neuropathológiai társaság, mint önálló társaság, hisz addig a magyar ideg-elme társaság egy szekciójaként működött. A kongresszusok szervezésében mindig külön csoportokat alkottunk, előadásokat tartottunk. Társaságunk megalakulásakor ő lett az elnök. De nem csak elnöke, hanem motorja is volt. Öt világkongresszust szerveztünk segítségével, azonban hírlapot alapított, melyet megküldött a tagoknak. Ez az ő kezdeményezése, és munkája volt. Reggeltől estig dolgozott, én még ilyen munkabírású embert nem láttam. Miskolcon kelet és észak-magyarország szakorvosai részére tanfolyamot szervezett. Reggeltől estig tanított, a tanfolyam elvégzése során mindenki lelkesedett a neuropathológiáért. Különösen hálás vagyok neki, hogy megírta a Magyar Neuropathológia történetét. Ez angolul is megjelent, és emelte hírünket a világban. Megjelentette a Magyar Neuropathológia tankönyvét is, két éve, ami Környei könyve után a második magyar nagyon használható tankönyv, azok részére, akik neuropathológiát tanulnak. A kongresszusok szervezésében sok nehéz időszakunk volt, sokszor kerültünk bajba, ilyenkor Lóri optimizmusa, lendülete, aktivitása vitte tovább az időt. A magyar neuropathológusok nevében azt tudom csak mondani: Lóri nagyon fog hiányozni a jövőben.

Dr. Majtényi Katalin, a Magyar Neuropathologiai Társaság elnöke

Tisztelt Gyászolók!

Az egykori munkatársak, tanítványok nevében jöttem el búcsúzni Leel-Őssy Lóránt Professzor Úrtól. Teszem mindezt annak okán, hogy pályám kezdetén, öt éven át, Leel-Őssy Professzor Úr munkatársa lehettem, amikor is az általa vezetett osztályon, fiatal orvosjelöltként dolgoztam. Nem csak az elmúlt hétben, amikor már csak múlt időben gondolhattam az egykori mesterre, de már évek óta tűnődöm azon, vajon mi az oka annak, hogy kapcsolatunk rendszeres, bensőséges maradt, annak ellenére, hogy már harminc éve nem dolgozom Esztergomban, és lassan már huszonöt éve annak is, hogy külföldre kerültem. Harminc év távlatából rövid az öt, Esztergomban töltött év, de milyen meghatározó!

Leel-Őssy Professzor Úr személyiségét felidézendő, az őt jellemző kulcsszavakon kezdtem el gondolkozni, mivel azok alkalmasak arra, hogy körülöttük élményeink, emlékeink, gondolataink, gondolatsorokba kristályosodjanak ki. Az első kulcsszavak közül, melyek eszembe jutottak róla, a szakma feltétel nélküli szeretetét, a munka, munkát végző kollega megbecsülését jelentették.

Tanúként őrzöm a betegekkel való szüntelen, aprólékos, törődés emlékét, és emlékszem a havonkénti miskolci neuropathológiai kirándulásokra is. Ott Leel-Őssy professzor közeli barátja, Török Pál főorvos operálta a betegeket, agy és gerincvelő daganatok miatt. A műtéti anyag feldolgozása nem szenvedhetett késedelmet, hisz betegek sora várta, a terápiájuk mikéntjét, és a további sorsukat meghatározó szövettani diagnózis megszületését.

Már inkább a közelmúlt élményeként őrzöm, hosszú beszélgetéseink emlékét, melyek során közös szakmánk, a neuropahtológia szépségét, fiatalos lelkesedéssel sorolta, nem kis keserűséggel beszélt a szakmai megannyi jelenlegi, magyarországi nehézségeiről, kríziséről is.

További kulcsszavak az önzetlen segítés, az ismeretek átadása, bátorítás. Ennek alátámasztása egy élményem, már a budapesti János Kórházi, klinikai idegorvosi működésem idejéből: egy fiatalasszony gyors lefolyású, tragikus kimenetelű betegségéről volt szó, melynek szomorú tanulsága, tudományos közlése látszott érdemesnek. Azonnal Leel-Őssy Professzor Urat hívtam, mivel mint neuropathológus palánta még nem tudhattam az esetet önállóan feldolgozni. Ő a lehető legtermészetesebb módon ajánlotta fel segítségét, és idejét nem sajnálva felutazott a János Kórházba, hogy az irányítása mellett kezdhessem meg az eset feldolgozását. Közlemény megírásához nélkülözhetetlenek voltak javaslatai, tanácsai. Számtalan hasonló emlékem van, most mégis arról szeretnék beszélni, hogy mi volt az a kivételes ajándék, amit egy fiatal orvos, Leel-Őssy Professzortól útravalóként kapott. Személyes példamutatás arra vonatkozóan, hogy hogyan lehet és kell a legnehezebb körülmények között lemondások árán, helytállni az élet minden területén úgy, hogy közben fontosnak tartott szakmai, általános magatartásbeli, morális értékein nem csak ne szenvedjenek csorbát, hanem azok még a következő generációra is átmentődjenek. Igazságérzet, tolerancia, befogadás, és a másság elfogadásának egyre ritkábban fellelhető készsége is jól jellemezte Leel-Őssy professzort. Ilyen kivételes tulajdonságokkal felvértezve emelkedik ki ő környezetéből, és válik mások által is megbecsült tanítómesterré.

Azért állok itt most, hogy végső búcsút vegyek tőle. Lóri bátyám. Nyugodjál békében.

dr. Révész Tamás, London

Tekintsék meg galériánkat!