Sztálin és az orvosok

Éppen ötven esztendővel ezelőtt hagyta itt a szörnyvilágot, amelynek legfőbb előidézője ő maga volt. Hitlertől már nyolc évvel korábban megszabadult az emberiség. Joszif Visszarionovics Dzsugasvili, ismertebb nevén Sztálin jelentéktelen és kirúgott kispapból lett a történelem egyik rettegett élet-halál ura, részletes politikai ámokfutását nem feladatunk újra értelmezni.

Kevéssé ismert viszont az orvosokhoz való ellenséges viszonya. Ebben is annyira egyéni és eltérő volt, mint a hatalom kiszámíthatatlan gyakorlásában. Napóleontól és Hitlertől eltérően egyáltalán nem bízott az orvosokban, sőt számos lelkiismeretes és kiváló gyógyászati szakember vére tapad a kezéhez, közvetett módon. Csak a halál akadályozta meg abban, hogy nem lett az orvos történelemben a koncepciós perek főhóhéra.

A kis termetű, törékeny alkatú Sztálin aránylag nem sokat betegeskedett. Csökevényes bal keze valószínűleg születési hiba (Erb-tipusú bénulás?), a himlő helyeit haláláig őrizte, illegális korszakában átesett a Tbc-n, voltak funkcionális emésztési panaszai, öreg korában magas vérnyomástól szenvedett, bár önmagát igyekezett mindig rendkívül egészségesnek és a kaukázusiakhoz hasonlóan hosszú életűnek elhitetni.

A halálát kórbonctanilag igazolt agyvérzés okozta, a kezelés milyenségét azonban máig titok fedi, mert a visszaemlékezések szerint rosszulléte után egész éjszakán át feküdt egyedül a földön, akut orvosi ellátás nélkül. Bár ha életben marad, bénultan aligha irányíthatta volna a Szovjet birodalom államterrorista gépezetét. Mint mindenben, a medicina területén is csalhatatlan ítélkezőnek képzelte magát.

Ellentmondást nem tűrő utasítására történt az orosz, illetve a szovjet feltaláló elsőbbség minden áron való kimutatására, az „élenjáró szovjet tudomány” tragikomikus kihangsúlyozása. E sorok írója az ötvenes évek elején az egyetemen saját maga tapasztalhatta. Így „állított elő élő fehérjét” Bosjan és Lepesinszkaja, magyarázta meg a rák pathomechanizmusát Csecsulin és Pisina lett a Cushing-kór Icenko-Cushing betegség, a lágyéksérvműtét Kimbarovszkij nevével összekötött. A sor bizarr folytatásáról a korabeli könyvekben és jegyzetekben bárki meggyőződhetik.

Ezért lehetett a sebészetből olyan kollokviumi kérdés, hogy soroljon fel híres szovjet sebészeket. Akikről pl. az idős és jó humorú Loessl János professzor szintén nem tudott. A talpraesett medikus aztán felsorolta az akkor éppen Budapesten játszó Moszkvai Dinamo focicsapat csatársorát (Tatusin, Bobrov, Gyementyev, Iljin), mindkettejük megelégedésére. „Nagyon jó kedves fiam” (mondta a vizsgáztató) ”ezek még én sem ismerem!” A válaszadó ma is él, a DOTE nyugdíjas gyógyszerész professzora.

Ugyanakkor valódi orosz kiválóságokat, mint a nőgyógyász Sznyegirjev professzor (1847-1916), agyonhallgatták. A kortárs Vavilov tanárt, a modern növényi genetika atyját szabályosan likvidálták. Jellemző, hogy a nevét az illetékes magyar lexikon, tíz évvel Sztálin halála után, meg sem említi. A szókimondó Haynal Imre professzor dührohamot kapott, ha valaki előtte Bogomolce és Bikov nevét emlegette, de mindenkor elismeréssel szólt az érelmeszesedést kutató Anicskov patológusról. Akit szakmailag nyugaton is elismertek.

Az első belgyógyász, aki Sztálin környezetében felbukkan, Dimitrij Pletnyev professzor. „Proletár káderi származása” miatt nevezték ki 1927-ben a Kreml újonnan berendezett klinikájára. Bármilyen kiváló kardiológus volt, a jövőbe ő sem láthatott. Nem tudott Hitler szovjet ellenfelének a jól leplezett antiszemitizmusáról, így kerülhetett klinikájára szakmailag képzett, de származás szempontjából gyanús Kazakov, Levin, Weisbrid és Mosenberg doktor. Pletnyev ezért a „figyelmetlenségért” 1941-ben életével fizetett, az utóbbiak pedig egy konstruált cionista összeesküvés áldozatai lettek volna, ha a mindenható halál közbe nem szól.

Sztálin bizalmát bírta viszont az a Krasnyuskin professzor, aki a politikai foglyokon kísérletezett. Ennek finomítottabb változata lett a Brezsnyev-korszakban az ellenzék pszichikai „kezelése”. Egyébként a megfiatalításnak sajátságos orosz hagyományai voltak. A Párizsba emigrált Voronov pl. emberbe emberszabású majom heréjét ültette, fiatalítás céljából és főleg sikertelenül.

Bogomolec akadémikus „életmeghosszabbító elixirjeit” máig homály fedi, de az atyuska hitt benne. Idejében halt meg, titkait a sírba vitte, ha voltak neki egyáltalán.

Az orvosi kapcsolatok utolsó rémfejezete a második világháború utáni évekre tehető. Első áldozat az elismert agyfiziológus Lina Stern, aki a külföldi levelezésen bukott le. Majd 1952 őszén az addig névtelen kis radiológus nő Lidia Timasuk, feltehetően Berija ügynöke, jelentett fel a Pletnyev örökébe lépett V. Vinogradov professzort. A leleplező gépezet beindult, egy csapásra kiderítették, hogy a zseniális orosz írót, Maxim Gorkijt (akit jóval korábban a titkosszolgálat mérgezett meg) az orvosok szándékosan félrekezelték.

Ugyan úgy Zsdanov utódjelöltet, aki valójában szívbeteg volt, tovább Scserbakov és Kujbisev elvtársakat, vagyis a gyanús körülmények között elhunytakat. Fő felelős lett a Vinogradov-klinika, ahol zsidó származású orvosok (Kogan, Feldman, Grinstein, Etinger), de lojális szovjet állampolgárok dolgoztak.

Köztudott volt a nyugati baloldali értelmiség szovjet rokonszenve, meglepően még Hitler bukása után is, így normális felfogással aligha lehetett hinni a cionista összeesküvés megalapozottságában.

Ezek a szakemberek bizonyára még az ellenséget is hippokráteszi szellemben gyógyították volna, az ítélkezést a bíróságra bízva. A lojális állampolgárok különben is tisztában voltak a körülményekkel. A készülő koncepciós pernek Sztálin halála vetett véget, anélkül, hogy a nevezett orvosokat a közelébe engedték volna.

Hruscsov és mások emlékirataiból az derül ki, hogy az akkori vezető négyes fogat: Malenkov, Hruscsov, Bulganyin és Berija létérdeke lehetett, hogy az agyvérzésen átesett ázsiai despota többé ne térjen magához. Ha felépül, valószínűleg mindnyájan a nagy süllyesztőbe kerültek volna.

Külön tragédia V. Behtyerev professzor, a világhírű neurológus esete, aki 1927-ben meglátogatta az egyszemélyi hatalmát kiépítő Sztálint. Utána tudóshoz illően közölte Mhuhin dr. asszisztensével, hogy „a főtitkár egyértelműen paranoiában szenved és veszélyes ember áll a birodalom élén.” A vezér ezt „véletlenül” megtudta és rövidesen egyik szálloda szobájában hirtelen elhunyt. Lehet, de nem valószínű a véletlen egybeesés!

Behtyerev akkori diagnózisát Licsko pszichiáter professzor 1988-ban megerősítette.

Nezumayr tanár szerint paranoid személyiség struktúrája volt. Nem véletlenül tekintette példaképének Rettegett Iván cárt, Eizenstein alkotását rendszeresen megnézte, őt pedig kancsukás vörös cárnak titulálták, nem csak az ellenségei.

A hiányzó karizmatikus adottságait kaukázusi ravaszsággal helyettesítette és bámulatosan hamar kiismerte ellenfeleinek sebezhető pontjait. Tudta, hogy eredményes addig lehet, míg a háttérből egyedül irányít. Ebben a színjátszó és megtévesztő találékonyságban rejlik a zsenialitása. Mert a zsarnokok között is akadnak kivételes lángelmék, átlagos képességgel ezt nem tudta volna végig csinálni.

Külön szerencséje volt, hogy az új internacionalista világszemlélet akkor nem a nemzeti, hanem az osztálybeli származást vette figyelembe. Egy pravoszláv országban a kis grúz aligha lehetett volna mindenható cár atyuska.

Az orosz orvostudomány fejlődésére (Bosjan, Lepesinszkája, Liszenko) legalább annyira károsan hatott, mint a gazdaságira. Hátrányos következményeit máig szenvedik.

Még nem ismerjük a Sztálin-patográfia teljes orosz változását, eredeti dokumentumokkal ellátva, ha vannak egyáltalán.

Reméljük, erre sem kell sokáig várni!

Szállási Árpád dr.
2003. augusztus