A NOBEL-DÍJ TÖRTÉNETE 1.

Az amerikai Elizabet Blackburn, Carol W. Greider és Jack W. Szostak kapták megosztva az idei orvosi Nobel-díjat.
A három kutató azzal érdemelte ki az elismerést, hogy felfedezték, miként védik a kromoszómákat az úgynevezett telomerek és a telomeráz enzim. Ez alkalomból Szállási tanár úr 8 évvel ezelőtt a Nobel-díj történetét felelevenítő sorozatát ismét leközöljük.

Nobel-díj 100 éves történetének első fele

A dinamitról és díjáról híres svéd vegyész 1895-ben végrendeletet írt, amelynek értelmében óriási vagyonát egy alapítványra hagyta, hogy annak kamataiból öt kategóriában az év legjobbnak ítélt reál- és humántudományi és irodalmi teljesítményét jelentős összeggel jutalmazzák.

Bennünket elsősorban az orvosi, kémiai és fizikai díjazottak érdekelnek, mert a reál-kategóriák között nem ritkák az átfedések. Így pl. a fizikus Röntgen sugarai nélkül ma is elképzelhetetlen a mindennapi medicina, a csodálatos orvos Albert Schweitzer viszont Nobel-békedíjat kapott. A skandináv kémikus egy évvel élte túl írásbeli végakaratát, hazájának kormánya 1900-ban emelte törvényerőre, ugyanakkor megbízta a Svéd Tudományos Akadémiát a bíráló bizottsági feladatok ellátásával. Uniós kapcsolatuk alapján Norvégia is szavazati joggal bírt.

A különböző országok szakmai testületei teszik meg az évi jelölést, bár ez egyszemélyes is lehet, a végső döntést hozó szakfórum viszont „a választék” egyre bővültével egyáltalán nincs könnyű helyzetben. Az első díjakat 100 esztendővel ezelőtt osztották ki, amikor a tudományos világot még gyakorlatilag Nyugat Európa jelentette. Az ünnepélyes aktusra december 10-én, az alapító halálának évfordulóján kerül sor, díszes oklevél, Nobel arcképét ábrázoló aranyérem, az aktuális összegű csekkfüzet átadásával. A stockholmi ceremónián megjelennek: a király és családja, a kormány tagjai a diplomáciai testületek meghívott képviselői, az alapítvány névtelen ügyintézői és még sokan mások, utána reprezentatív bankett, Nobel érdemeit méltató pohárköszöntők, végül a kitüntetettek ismertetik eredményeiket. Már a kezdet kezdetén óriási presztízse volt a díjnak, a szaklapok és a bulvárújságok mindig címoldalon hozták és hozzák a világraszóló eseményt, amelynek koreográfiáján még a TV megjelenése sem változtatott.

Az első díj-év éppen a medicina területén hozott korszakos eredményeket. A német Emil von Behring szérumterápiája mellett Konrád Röntgen a diagnosztikában „világított meg” új utakat. A diftéria nem volt többé a gyermekek első számú közellensége, a törött csontokat a továbbiakban nem találomra illeszttették össze, illetve szemmel ellenőrizhették az idegentestek eltávolítását.
A második évben a brit Ronald Ross doktornak a malária-fertőzés bonyolult mechanizmusát tisztázó eredménye részesült jutalomban. A dán Finsen fényterápiája ma már inkább orvostörténeti érdekesség, de a maga korában, pl. a bőrtuberkulózis kezelésénél igen intenzíven alkalmazták.
A következő díjazott az orosz Pavlov a híres kutyakísérleteiért és nem az átideológizált nervizmus miatt. Tehát a svédek kelet felé is „nyitottak” voltak. Az 1905. év egy hatalmas életmű megkoronázása: Robert Koch kitüntetése. Itt a személy adott rangot a díjnak és nem fordítva. A Berlin-London-Szentpétervár háromszöget 1906-ban a latin világ felé bővült: az olasz Camillo Golgi és a spanyol Ramon y Cajal.
Az idegrendszer finomabb szerkezetének szemléletes bemutatásáért kapta a legnagyobb elismerést, majd a francia Laveran a malária-plasmodiumok felfedezése után húsz esztendővel csatlakozott a körükhöz.

Az 1908. évi díjazás több szempontból érdekes. A Mecsnyikov-Ehrlich kettős az immunitás terén végzett munkájáért lett kitüntetett, holott az utóbbi nevéhez elsősorban Hata neve és vele a Salvarsan fáradtságos előállítása asszociálódik.
A svájci Theodor Kocher az első sebész Nobel-díjas, a pajzsmirigy élettana, kórtana és sebészete terén elért eredményei révén. Albrecht Kossel a sejtmag kémiai szerkezetének első szakértője, a németek száma tovább bővült véle. Alvar Gullstrand az első svéd kitüntetett, az általa konstruált réslámpa új korszakot nyitott a szemészeti diagnosztikában.
A francia Alexis Carrel pályafutását szülőhazájában kezdte, majd New York-ban folytatta, így lett az érvarratok, véredények, valamint a szervátültetés terén végzett munkásságával az első amerikai Nobel-díjas. Gondolati gazdagságát az Ismeretlen ember című, sok nyelvre lefordított könyve bizonyítja. A másik gall: Ch. Richet Párizsban maradt és az anafilaxiára vonatkozó kutatási eredményei hozták meg neki a dicsőséget. Az 1914. évi kitüntetettről már többször szóltunk. Robert Bárány a neve eredete ellenére soha nem vallotta magát magyarnak, sőt tiltakozott is ellene. A vestibularis készülék kórtanára vonatkozó vizsgálatai kétségtelenül Hőgyes Endre eredményeire támaszkodnak, a kalorikus reakció fül-diagnosztikai jelentőségét azonban Ő ismerte fel.

Az 1915-1918 közötti háborús években szünetelt a díjazás, a semleges svéd-ország a vöröskeresztes szolgálat terén végzett felbecsülhetetlen értékű munkát, pl. Robert Bárány kiszabadításával az 1919. év ismét egy óriási életmű betetőzése, amikor a belga Bordet professzort a szerológiai vizsgálatok területén elért eredményeit díjazták.

A dán A. Krogh nevéhez a zárt rendszerű készülék kapcsolódik elsősorban, de a legrangosabb díjat a kapillárisok működését szabályozó rendszer felfedezéséért kapta. Majd 1921-ben ismét nem találtak kitüntetésre méltó teljesítményt, de a következő esztendőben már az angol A.V. Hill az izom hő keletkezési mechanizmusának, német kollégája (három évvel korábban még ellenségek): Otto Meyerhof pedig az oxigén fogyasztás és az izom-tejsav-anyagcsere kapcsolatának tisztázásával szolgálta meg a reá esett választást.
Amikor az insulin felfedezése kerül szóba, általában a Banting-Best kutató kettős neve „ugrik be”, holott Banting mellett hivatalosan Macleod professzor a másik kitüntetett. Az összegből a még medikus Best is kapott, s ezzel Kanada szintén belépett a Nobel-díjasok klubjába. A hasnyálmirigy hormonja elhárította a cukorbetegek feje fölül az akut életveszélyt, de nem kevésbé jelentős a következő év eredménye a holland Einthoven nevéhez fűződő elektrocardiogramm mechanizmusának tisztázása. Ritka orvosi instrumentum futott be ilyen fényes karriert.

Az 1926-os díjazott dán Fibiger Spiropterás rákelmélete szintén orvostörténeti kuriózum. Julius von Wagner-Jauregg bécsi ideggyógyász professzor a hűdéses elmezavart sikeresen kezelte malária beoltásával, ő a lázterápia letéteményese.
Jelentős a tuniszi francia Ch. Nicolle azon felismerése, hogy a kiütéses tífuszt a ruhatetvek terjesztik. Majd 1929-ben beköszöntött a vitamin korszak: a holland Eijkman és a brit Hopkins a B-vitamin csoport élet- és kórtani szerepét világították meg. A Svéd Akadémia egyikük kitüntetésénél sem „siette el” a dolgot, de ez még inkább vonatkozik a bécsi Landsteiner esetére, aki már 1901-ben felfedezte a vércsoportokat, a Nobel-díjat viszont 1930-ban kapta meg, már amerikai állampolgárként.
A német Otto Warburg a légzőfermentek oxigénátvivő szerepét zseniális kísérletekkel igazolta, két angol: Ch. Sherrington és E.D.Adrian az idegsejtek működése terén tett alapvető felismeréseket. Az első „született amerikai” Nobel-díjas Thomas Morgen a kromoszómák öröklődésbeli szerepére mutatott rá. A következő évben (1934) a Whipple-Minot-Murphy USA-beli hármas tette kökinccsé a vérszegénység májterápiáját. Jeney Endre már korábban leírta, de sajnos csak magyar nyelven.
A német Hans Spemann az embrionális fejlődésben észlelt szervező hatás felfedezéséért kapta az 1935. évi kitüntetést, a következő esztendeit a brit Henry Dale és az osztrák Otto Leowi az idegimpulzusok kémiai átvivőjének kimutatásáért.

A mi nagy dátumunk 1937., Szegedről Szent-Györgyi Albert a biológiai oxidációs folyamatok terén a fumársav katalitikus szerepére, valamint a C-vitamin kémiai azonosítására vonatkozó eredményeiért érdemelte ki a mindmáig egyetlen hazai Nobel-díjat.

A belga C.J.Heymans a béke utolsó évének kitüntetését a sinus és az aorta mechanizmusának a légzés szabályozásában betöltött szerepe kimutatásáért kapta. A német G.Domagk a prontozil előállításával a kemoterápiás korszakot nyitotta meg. Az 1940-1942. közötti háborús években nem osztottak ki díjakat, az 1943. esztendei sem korszakos jelentőségű.
A dán Henrik Dam az első nem orvos, aki a K-vitamin felfedezéséért, az amerikai E.A.Doisy viszont orvosként a kémiai tisztázásáért kapott kitüntetést. A második világháború utolsó évének díját két amerikai: J.Earlanger és H.Gasser érdemelte ki az idegrostok differenciálműködésének tisztázásáért. Sir A.Fleming és két társa: az ausztrál orvos H.W.Florey és az orosz emigráns londoni E.B.Chain kémikus a penicillinnel, a század egyik leghatásosabb gyógyszerével ajándékozta meg a világot. Ezzel az ötödik kontinens szintén bekerült a Nobe-díjasok körébe.
USA vezető helye világossá vált, már 1946-ban H.J.Muller a röntgensugárral kiváltott mutációkat mutatott ki, az Újvilágba került cseh Cori-házaspár a glikogén katalitikus átalakulásának, az argentin B.A.Houssay pedig a hipofízis elülső lebenyének az anyagcserében betöltött szerepe tisztázásáért lett kitüntetett.Az utóbbi az első dél-amerikai Nobel-díjas orvostudós. Az 1948. évi jelképes koszorú ismét vegyész nyakába került: a svájci Paul Müller a DDT felfedezéséért kapta. Ma már alig használják, de korabeli szerepét az ízeltlábúak elleni küzdelemben aligha lehet vitatni.

A kanton-államok tudományos fejlődésében meglátszottak a békeévek, 1949-ben W.R.Hess a köztiagy funkcionális organizációjának szervező szerepéért, a portugál Egas Moniz professzor a prefrontális leukotómia terápiás bevezetéséért részesült díjazásban. Ez utóbbit szerencsére a korszerű pszichofarmakonok már kiszorították, jelentőségét soha nem lehetett pl. a penicillinéhez mérni. Az első félszázad utolsó éve 1950. ekkor az amerikai E.C.Kendall kémikust, a honfitárs Ph.Sh.Hench orvost, valamint a lengyel születésű svájci Tadeus Reichstein vegyészt a mellékvesekéreg-hormonok szerkezetének és biológiai hatásainak tisztázásáért részesítették a legmagasabb elismerésben.

Illusztris listát lehetne összeállítani a méltatlanul mellőzöttekről.

Elég csak az agysebészetben Cushing, Penfield és Olivecrona, illetve a belgyógyászatban Sir William Osler személyére utalunk. Ennek ellenére valamennyien „tankönyvi adatok”. A svéd Nobel-díj Bizottság páratlan pártatlanságára jellemző, hogy sem az angolszászokat, sem a skandinávokat nem részesítették előnyben. Az előző felsorolás a bizonyíték rá. Pedig H.Cushing jobban rászolgált, mint pl. Moniz. Nincs tehát okunk keseregni az elmaradt aranyérmek miatt.

A Nobel-díj ösztönző szerepe vitathatatlan, tekintélye töretlen, de nem kizárólagos és hiba lenne, pl. a japán medicina fejlettségét a kitüntetettek számán mérni. A tudomány nem sport, amit stopperrel és centikkel lehet mérni, továbbá akadtak vitatható döntések. Mégis ez jóval belül van a megengedhető hibahatáron és soha nem volt szándékos. Tisztelet illeti hát Nobel emlékét és végakaratának végrehajtóit, akik az orvos történelem elit fejezetét egy évszázada önzetlenül és elfogulatlanul írják.

Szállási Árpád dr.
2001. november