A NOBEL-DÍJ TÖRTÉNETE 2.

Az amerikai Elizabet Blackburn, Carol W. Greider és Jack W. Szostak kapták megosztva az idei orvosi Nobel-díjat.

A három kutató azzal érdemelte ki az elismerést, hogy felfedezték, miként védik a kromoszómákat az úgynevezett telomerek és a telomeráz enzim. Ez alkalomból Szállási tanár úr 8 évvel ezelőtt a Nobel-díj történetét felelevenítő sorozatát ismét leközöljük.
 

A Nobel-díj 100 éves történetének második fejezete

A huszadik század ötvenes éveire nemcsak politikailag szakadt ketté Európa. Pontosabban a tudományos világ. A szovjethez tartozó blokkban államilag tiltották az önálló gondolkodást, Morgan nevét csak szitokszó gyanánt volt szabad kiejteni, az öröklődésben „természetesen” a genetikának semmi szerepe nem lehetett, mert Liszenkó szerint mindent a környezet határoz meg, Mendel pedig a micsurini szemléletben „borsótörvényes szerzetessé” degradálódott.

Míg az Elbától keletre a búza jarovizálásával, vagyis a kalászos zóna fölötti meghonosításával bíbelődtek, addig nyugaton, szabadon kezdett kibontakozni az azóta óriási ívű pályát befutó genetika. Így aztán nem csoda, ha a Nobel - díj mezején nem termett babér a keletieknek.

Az 1951. évi kitűntetést a dél - afrikai születésű amerikai Max Theiler kapta, a sárgaláz kutatásáért és szérummal történő gyógyításáért. Ez a vírus - okozta kór azóta gyakorlatilag eltűnt. Az 1952. év aranybetűkkel ragyog: S. A. Waksman előállította az első igazán hatásos Tbc - ellenes készítményt, a streptomycint. A penicillin utáni újabb csodaszert, ahogy a nemzedékem még emlékezik rá, pl. a meningitis basilaris tuberculosa kezelésében.

Hans A. Krebs neve a citromciklus tárgyalásánál a Szent-Györgyi Albertéval együtt szerepel az 1948-as kiadású fiziológiai tankönyvben, de Nobel-díjat csak 1953-ban kapott Fritz A. Lipmann társaként, aki felismerte a koenzim-A szerepét az intermedier anyagcserében.

Az 1954. év a virológusoké: az Enders – Robbins - Weller amerikai triász felfedezte. Hogy a polio - vírust különböző szöveti kultúrákon lehet tenyészteni, amely elvezetett a rettegett gyermekbénulást megelőző Salk - szérumhoz, illetve a Sabin-cseppekhez. Amerika előretörése a díjazottak névsorában is szembetűnő.

A svéd Axel Theorell az oxidációs enzimek hatásmódjának és természetének megismerése terén elért eredményekért került be a nagykönyvbe. Az 1956. esztendő több szempontból érdekes és említésre érdemes. Hosszú idő elteltével a Magyar Tudományos Akadémia újra jelölt, méghozzá ifj. Jancsó Miklós szegedi farmakológus professzort. Sokirányú eredeti meglátása és a RES vizsgálata terén elért eredményeiért bőven megérdemelte volna, de olyan riválisai akadtak, akiket méltán részesítettek előnyben.

A híres Forsmann – Cournard - Richards hármas egyrészt a heroikus önkísérlettel végzett szívkatéterezésért, másrészt a vérkeringési rendszer kóros elváltozásainak eredményes kutatásáért lett „aranyérmes”.

Svájc 1957-ben újabb kitüntetéssel gazdagodott: Daniel Bovet a biológiailag aktív anyagok kémiai szerkezete és gyógyszertani hatása között ismert fel alapvető összefüggéseket. Amikor nyugaton a nagy genetikai áttörés megtörtént, Liszenko már a saját hazájában is kegyvesztett lett. Az amerikai Beadle – Tatum - Lederberg „trojka” kimutatta, hogy bizonyos kémiai folyamatok a gének irányítása alatt mennek végbe, továbbá felismerte a baktériumok genetikai apparátusának szervező szerepét.

A következő évben a spanyol Severo Ochoa és az amerikai Arthur Kornberg a ribonukleinsav biológiai szintézisének elvégzéséért lett kitüntetett. Újabb Óriási lépés a genetikában. Az ausztrál F. Macfarlane Burnet és a brit Brian Medawar a szervátültetésben később oly meghatározó szerepet játszó szerzett immuntolerancia felfedezésével írta nevét a legrangosabb díjazottak listájára.

Aztán következett a Szent-Györgyi mellett leginkább magyarnak tekinthető Békesy György, a cochleán belüli ingerlés fizikai mechanizmusának tisztázásával. De ne áltassuk magunkat, a mérvadó külföldi lexikonokban magyar származású amerikai biofizikusként szerepel, holott hallásvizsgálati eredményeit a budapesti Posta Kutatólaboratóriumában alapozta meg, az audiológus Halm Tibor közreműködésével, akiről kevés szó esik.

Majd 1962 igazi mérföldkő a modern medicina történetében. A Crick - Watson - Wilkins angol - amerikai - újzélandi triász a nukleinsavak molekulaszerkezetének és az élő anyagban az információ átvitelének felfedezésével forradalmasította a molekuláris biológiát. Varázsszó lett a DNS és a „kettős spirál”, Watson könyve a laikusok polcán is a bestseller lista élére került. Egyre nyilvánvalóbbá vált, hogy nem a laboratóriumba zárkózott magányos kutatóké a jövő.

Beszédes példa rá az ausztrál J. C. Eccles és a brit Hodgkin - Huxley kettős együttműködése az idegsejtmembrám ion-mechanizmusának tisztázása terén. A káliumionok koncentrációjától függően mikroelektródákkal mérték az idegsejtvégződés membránfeszültségének változását. Eccles The cerebellum as a neural machine című könyvének egyik társszerzője Szentágothai János professzor, mivel a medicinában már leomlottak az ideológiai korlátok.

Az angolszász hegemónia után 1964-ben német páros vehette át a díjalapító portréjával díszített aranyérmet. Konrad Bloch és Feodor Lynen kutatásai nyomán beköszöntött a „koleszterin korszak”. Egzakt módon tisztázták a zsíranyagcsere mechanizmusát és szabályozását, óriási hatást gyakorolva a klinikumra is.

A germán kettős után a F. Jacob - J. Monod - A. Lwoff hármas egy addig ismeretlen gént fedezett fel, amelynek működése más gének aktivitását szabályozza. Monod könyve A tyúk vagy a tojás avatott tollú tolmácsolásban nálunk is nagy karriert futott be.

A genetika egy időre elfedte a különben igen intenzív rákkutatást, ám 1966-ban az amerikai Peyton Rous a tumort okozó vírusok kimutatásával, honfitársa Ch. B. Huggins a prosztatarák eredményes hormonkezelésével ért a csúcsra. Másfél évtizedes késéssel, mert a Rous - féle „tyúksarcomát” már az ötvenes évek elején tanultuk. Gyakoribbá váltak a kooprodukciók: 1967-ben a svéd Ragnar Granit, az amerikai H. K. Hartline és G. Wald a látás fiziológiai és kémiai folyamatai terén végzett vizsgálataiért jutottak a jelentős összeggel járó babérhoz. Wald genetikai vizsgálatokkal tisztázta a színtévesztés öröklődő természetét. Külön érdekesség, hogy az elektroretinográfia megalkotói közül egyik sem volt szemészorvos.

Majd 1968-ban az amerikai R. W. Holley és M. W. Nirenberg közé egy pakisztáni, Har Khorana is „beékelődött”. Ő az első ázsiai kitüntetett a medicinában. Együtt tisztázták a genetikai kódnak a fehérjeszintézisben betöltött szerepét. Nirenberg szellemes matematikai modellt dolgozott ki megfejtésére, amely „az élet kódja” nevet kapta.

Folytatódott a kollaborációs versenyfutás, 1969-ben a német Max Delbrück, az amerikai A. D. Hershey és az olasz Salvador Luria tisztázta a vírusok reprodukciós ciklusában a genetikai anyagok szerepét. Bizonyítást nyert, hogy az egysejtűtől az emberig az életműködést ugyanaz a mechanizmus irányítja. Az 1970. évi hármas ma is élő tagja az amerikai J. Axelrod, svéd társa Ulf von Euler és németországi eredetű angol Bernard Katz az idegingerület - vezetés mechanizmusával kapcsolatos kutatásokért és a transzmitter anyagok felfedezéséért részesült a legrangosabb elismerésben.

Euler nevéhez kötődik a prosztaglandin, Katz kimutatta, hogy az ideg- és izom között az acetil - kolin a közvetítő anyag, amely az idegvégződésekből választódik ki. Ez új távlatokat nyitott a neurofarmakonok kutatásában.

Békésy György után tíz esztendővel újra egy főt koszorúztak a Winnetuo fehér barátjára emlékeztető Sutherland személyében. A hormonhatás mechanizmusának tisztázásakor beigazolódott Monod mondása: „ami igaz a baktériumokra, az igaz az elefántokra is”.

Az amerikai G. Edelman - R. Porter duó az antitestek szerkezetének vizsgálatában jeleskedett. Az immunglobulinok konstrukcióinak feltárásával ők a molekuláris immunológia megalapítói.

Az etológia szintén elismerést nyert: Karl von Frisch és Konrad Lorenz, valamint a holland Nikolas Tinberger az egyéni és szociális magatartásformák szerveződése és kiváltása terén elért eredményeikért kaptak 1973-ban Nobel - díjat. Lorenz híres kísérletei ellen még a legelszántabb állatvédők sem tiltakozhattak, könyveinek sikere a Watsonéval vetekszik. Frisch a méhek irány- és távolságjelző táncára, Tinbergen az állatok automatikus cselekedeteire hívta fel a tudományos világ figyelmét.

A belga de Duve, a belga születésű amerikai A. Claude, valamint a román eredetű amerikai G. Palade a sejt strukturális és funkcionális szerveződésével kapcsolatos kutatásaiért kapott 1974-ben kitűntetést. de Duve munkacsoportja mutatta ki, hogy az un. raktározási betegségek oka a lizoszomális enzimek csökkent aktivitása. Claude szerint a mitokondriumok a sejtek „erőművei”.

Az 1975. év díjazottjai: az USA-ban dolgozó olasz Renato Dulbecco, az amerikai David Baltimore és honfitársa H. M. Temin, a daganatkeltő vírusok és a sejtek genetikai anyagának kölcsönhatásával kapcsolatos felfedezésekért. Szerintük a daganatos transzformáció kulcslépése a transzformáló gének aktiválódása, amelyet többek között a vírusfertőzés is előidézhet. Ezzel újra előtérbe került a vírusok daganatkeltő szerepe.

A harmadik 25 esztendőre jellemző, hogy elsőbbséget kapott a csoportmunka, erősen eltolódott a genetika irányába, valamint a klinikusok gyakorlatilag kimaradtak belőle. Lendületet nyert az idegkutatás és az etológia, kulcsszó a molekuláris biológia.

Ma már valószínűleg nagyobb a díjazásban nem részesülő, arra különben érdemesek száma. Változatlanul dominál a nyugati félteke, de már a Távol - kelet is részt igényel magának.

A globalizáció révén remélhetőleg a mi kis hátrányos régiónk szintén felzárkózik a jövő esélyesei közé.

Szállási Árpád dr.

2002. december