A XX. század híres önkísérletezői

Az egészségükért és életükért, a közügyekért kockára tevő kollegákban soha nem volt hiány, elég a múltból John Hunter szifiliszes, Horace Wels kéjgázos, vagy Pettenkofer professzornak a kolerás önkísérleteire utalnunk.

Közülük Hunter mester járt a legszerencsétlenebbül, mert olyan betegtől vett tripperes váladékot, aki egyúttal szifiliszben is szenvedett, így nemcsak két betegséget kapott meg egyszerre, de a kóreredet különbözőségének tisztázását is hosszú időkre akadályozta.

Pettenkofer viszont úgy hajtotta fel a vibrióktól hemzsegő levest, hogy megúszta egy kis hasmenéssel. Akadtak mártírok, mint a sárgaláz fertőzésével foglalkozó Jesse Lazear, de miként az igazi alpinistákat a hegymászástól a baleset lehetősége nem tántorítja el, úgy merészkednek új, veszélyes területekre a vállalkozó szellemű orvos-kutatók.
Évszázadunk elején W.H.R.Rivers brit ideggyógyász arra adta a fejét, hogy jobb alkarján az egyik érző ideget átvágva vizsgálja annak regenerációs folyamatát, a nagy Henry Haed közreműködésével pedig osztályozták a bőrérzés zavarait.

Mindezek persze eltörpülnek a német Werner Forsmann hátborzongató önkísérleteihez viszonyítva. Ő volt az, aki 1928-ban vékony katétert vezetett a könyökhajlati vénájába és röntgen-ernyő alatt tükörből ellenőrizve sikerült elérnie a jobboldali szívfelet. Heroikus merészsége teremtette meg a mai értelemben vett szívsebészet alapjait, így nem a Guinnes-rekordok könyvébe, hanem a jól megérdemelt Nobel-díjasok listájára került a neve.

A kardiológia területéről érdemes még megemlíteni a daytoni Orville Burke doktort, aki angina pectoris kezelésére eredményesen alkalmazta az önszuggesztiót.

Érthető, hogy a legtöbb önkísérletező a farmakológiával foglalkozók közül került ki. Már a múlt század elején sok orvos sajátmagán kísérletezett a Sertürner által előállított morfin-készítménnyel, amelyet a felfedező is kipróbált. Közülük aztán nem egynek nehéz volt leszokni, ha sikerült egyáltalán.

A svájci Albert Hofmann 1943-ban a híres Sandoz-laboratóriumban az anyarozs kivonatával foglalkozott. A lyzergsav oldatából egy kevés véletlenül a kezére csöppent, amelyet önkéntelenül is megízlelt. Az eredmény meglepő volt. Szédülés fogta el, le kellett feküdnie és rövidesen furcsa látomásai lettek. Kiderült, hogy ez a vegyület ugyanolyan hallucinogén, pszichoszomatikus tüneteket vált ki, amilyen érzékcsalódások bizonyos elmebetegségekre jellemzőek. Hasonló hatásokat a mexikói peyotl kaktusz koncentrált nedvével szintén észleltek.

Princenton lélektani intézetében Humphrey Osmond próbálta ki önmagán és önkéntes társain az LSD / lyzergsav /, a metilmeszkalin, valamint a pszilocibin Van Gogh bizarr színeire emlékeztető hallucinogén effektusát. Vizsgálta az aztékok szent növényének, az ololiuqui nevű cserjének a kivonatát, amely igen érdekes testképzavarokat idézett elő nála. Osmond kísérleteit a zürichi Burgholz gyógyintézetben W.A.Stoll professzor kontrollálta. Sötét szobában, hogy a világosság ne befolyásolja. Ennek ellenére látomásaiban a fény dominált. Körök, örvények, spirálok, felhőgomolyok jelentek meg előtte, azokat ívsorozatok, tűzijáték sziporkák, csillagszóró-szerű szikrák követték, majd mexikói maszkokat, indián-motívumokat, torzult végtagú figurákat, végül saját karjának az „elvesztését” látta, s mindezeket hangeffektusok módosították. Vagyis az érzékek kettős érzékenységét figyelhette meg. Ahogy Stoll írta:” úgy tűnt, mintha egy hosszabb életszakaszt néhány órába sűrítettem volna össze, és ez arra késztetett, hogy a kísérletet megismételjem.

Hasonlókat vetett papírra Csáth Géza is az Ópium című novellájában, szintén önkísérleti alapon: „a gyönyör eltünteti a körvonalakat és az értelmetlenségeket. Kihelyez bennünket a tér béklyóiból és az idő zakatoló másodperc óráját megállítva langyos hullámokon, emel bennünket a lét magasságaiba…így ötezer esztendő gyönyöre sűríthető egy napba. Okosan gazdálkodva, tíz évig eltartó ópiumfogyasztás húszmillió évet tesz ki…” A bizarr képek költőiebbek, de hasonlóak a svájci pszichiáter kollegáéhoz. A hallucinogén anyagokkal való kísérletezés inkább az érdekességek, semmint az életveszélyesség kategóriájába tartozik.
Nem így az Utah állambeli Smith doktoré, aki önmagán tapasztalta meg a curare légzésbénító hatását. Az indián nyílméreg nagyobb hasműtéteknél, valamint merevgörcsök oldására kitűnően alkalmazható, tehát az önkísérlete nem volt öncélú és főleg nem veszélytelen. Csak oxigénes belélegeztetéssel sikerült kivédeni.

Itt kell még megemlítenünk a svájci Jaques Pontot nevét, aki kígyómarás elleni védőoltás előállítása közben keresztes viperákkal maratta meg magát. Az akciót túlélte, de óriási elszántság kellett a vállalkozáshoz. Pontot doktor ugyanis a trópusi országoknak szánta a szérumot. Kisebb kockázattal nagyobb pénzt kereshetett volna az akkor fellendülő helvét gyógyszergyártásban.

A víz és a levegő hősei szintén nem maradhatnak ki a sorból. Az orvosok már régen felfigyeltek arra a rendhagyó jelenségre, hogy a hajótöröttek jelentős része akkor is elpusztul, ha elegendő ivóvíz és élelem van a mentőcsónakban. Sőt! A kimentés után is többen búcsút mondtak az életnek. Érdekes, hogy egy francia sebész, név szerint Alain Bombard vetette fel a lélektani ok lehetőségét. Az egészet a reménytelenség, az életösztön megszűnésének számlájára írta.

Elméletének helyes voltát önkéntes „hajótöröttként” igyekezte bebizonyítani. Ezért egy 5 méter hosszú és 2,2 m széles felfújható gumicsónakon 65 napot hánykódott a tengeren úgy, hogy sem élelmet, sem ivóvizet nem vitt magával. Tengeri planktonnal, pecával fogott nyers hallal táplálkozott, naponta 8 dl. tengervizet ivott meg. Azt is bebizonyította, hogy a szervezet ennyi sós vizet még képes feldolgozni. Tehát 65 nap után kötött ki a Kanári-szigeteken, Las Palmas kies öblében. Gyötrelmes útja alatt 27 kg-ot fogyott, két hétig véres hasmenése volt, vérnyomása vészesen lecsökkent, bőre pikkelyesre száradt, látászavarai keletkeztek, izomereje alig maradt, körmeit kihullatta, de kibírta. Az akaraterejével.

Kortársa és kartársa, a német Hannes Lindemann ugyanazon kikötőből, ahova Bombard érkezett, indult el 1956 október 20-án nyugat irányába. Nem felfújható gumi, hanem a benszülöttek által használt és vitorlákkal felszerelt kajakon. Impregnált ruhában, kellő mennyiségű-minőségű élelemmel és ivóvízzel ellátva. A kivájt úszó fadarab sokszor dobálódott felborulva a házmagasságú hullámok között, de nem süllyedt el. Elszánt utasa egy vékony gumikötéllel volt hozzáerősítve. Csendes időben normális helyzetbe fordította, belőle a vizet kimerte. Legfontosabb kellékeit idejében rögzítette. Főleg konzervet, narancsot és fokhagymát fogyasztott, esővizet nyert az alumínium edényekbe, halat fogott, a kajak oldalára tapadt apró rákokkal pótolta eledelét. Amikor ínyvérzést észlelet, vitamintablettákat szedett, térdsérülését preventíve penicillin injekciókkal kezelte. Mérhetetlenül jobban volt felszerelve, mint pár évvel korábban a francia társa. Igaz, hosszabb útra is indult. Hetvenkét napos gyötrelem után eljutott az Atlanti Óceánon át a Nagy Natillákhoz tartozó Haiti szigetére. Ő is azt akarta bebizonyítani, hogy vészhelyzetekből csakis erős elszántsággal lehet élve kikerülni!

Ma már olyan vitorlásokat szerkesztenek, amelyekkel sportszerűen lehet a Földet megkerülni. Bombard és Lindemann doktor kísérlete kockázatos volt. Ez utóbbi többször találkozott segítséget felkínáló óceánjárókkal, de egyszer sem vette azokat igénybe. A cápaveszélyt szintén megúszta. Ő is elvesztette testsúlyának harmadát, a végén már látomások gyötörték, alvás helyet csak bóbiskolt.

A hajótörés ma sem zárható ki, így a két doktor élettani és pszichikai tapasztalatai, önveszélyes kísérletük révén nagyban hozzájárultak az esetleges katasztrófák felkészítéséhez.

A levegő korai hősei közé tartozott David G. Simons doktor, aki 1957-ben egy speciális léggömb segítségével 30 kilométer magasságba emelkedett. Kis légnyomású kamrában ülve légüres tér vette körül. Még nem érte el a súlytalanság zónáját, sem a kozmikus sugárzásveszélyes övezetét.

Ő volt az első, aki látcsövével a Glóbust valóban gömbalakúnak, a Napot, a Holdat és a csillagokat egyszerre látta. Közben lejegyezte pulzusszámát, lélegzését, anyagcseréjét, elemezte pszichés állapotát. Másfél nap után sikerrel ereszkedett le a magasból, s el lehet képzelni, mekkora szolgálatot tett ezzel a kezdődő űrkutatásnak.

Miként John Stapp doktor, aki rakétával meghajtott szánkóra szíjaztatta magát, majd hirtelen megállították a mozgást. Teste 46 g-nyi negatív gyorsulást viselt el, ami azt jelenti, hogy testsúlya egy pillanatig 3500 kg volt. Szeme bevérzett, arca eltorzult, de kibírta.

A híres Mayo-klinika élettani intézetében három orvos: Wood, Lambert és Code olyan hat méter magas hordozókarú centrifugába ültek, amelyben a kísérlet állatok szívrepedést kaptak. Az emberek azt is túlélték.

Az űrhajózás kezdetén hasonló kísérletek nyilván a Szovjetunióban is voltak, azokról azonban nem olvashattunk.

Az emberi hiúság hatalmas hajtóerő. Mégis, ha veszélyes önkísérletről van szó, semmivel sem csökkenti a vállalt áldozat értékét.

Elismerést érdemelnek azoktól szintén, akik kevésbé látványosan, a napi kötelességüket teljesítő kollégáktól, ebben a lelkesedő és gyanakvó lékkörben.
Az orvosi munka mindig kockázatos volt, részben ez adta meg szépségét.

Minden gyógyító „önkísérletező” is egyben, tehát magunkat becsüljük meg az említettek tiszteletével.

Szállási Árpád dr.

Forrás: Kór-Lap
1996. június