ERŐ A GYENGESÉGBEN II.

Az afrikai évek alatt átélt találkozások, örömök és megpróbáltatások életünket gazdagabbá tették. Ifjúkori kalandvágytól fűtött vállalkozásunk az ugandai polgárháborús káoszban, az észak – nigériai homokviharokban, a szegények és elesettek között végzett munkában küldetéssé erősödött.

George William Sebagala a batikfestő

Jegyzeteimet rendezgetve a nehézségek elviselésében támaszt nyújtó erőforrásaimról szeretnék számot adni. Azért teszem ezt, hogy az afrikai emberektől kapott értékeket veletek megosszam. Ha megértjük embertársaink örömét, ha átérezzük szenvedésüket, akkor a közösen hordozott teher könnyebb, az együtt megélt öröm teljesebbé válik.
Útjainkon bőven volt részünk kalandos, esetenként kockázatos helyzetekben, de nem az egzotikum bemutatása a célom. Mindig és mindenütt az ember a legcsodálatosabb. Barátaimról, betegeimről írok. Ünnep volt számomra minden találkozás. A Szahara alatti forró szélben gyorsan apadó erőforrásaimat ezek a találkozások segítettek feltölteni. Idi Amin zsarnoksága idején barátaim mutattak utat, bizalommal követtem őket és ők is megbíztak bennem, hogy mi emberek ne veszítsük el egymást, és útjainkon célhoz érjünk.
Gyertek hát velem Afrikába! Járjuk be együtt a trópusi tájakat, mártózzunk meg a távoli kultúrákban, hogy ne legyen számunkra idegen semmi, ami emberi.
A mozgássérült embert, Vilit, ugandai nevén George Williams Sebagalát, az ugandai ganda néphez tartozó batikfestőt mutatom be.
Kevesen ismerik az afrikai művészeket. A bizonytalan gazdasági és politikai helyzet nem kedvez a kiállításoknak. A néhány napra Afrikába látogatók ízlését, a könnyű “turistaművészet”, valamiféle giccs kielégíti. Sok fafaragó csupán a gazdag európai és amerikai utazók igényei szerint dolgozik. Így van ez Ugandában is. De az igazgyöngy felcsillan a körülmények szürke homályában, dacol az elhagyatottsággal és elindul hódító útjára. Ilyen igazgyöngyök számomra Vili munkái és ilyen gyémántcsillogás számomra az ő élete.

A Mulágó - kórház mellett kátyús úton kanyargunk a hegyre. Rendezetlen vályogházak, bádoglemezzel fedett viskók, a kórházat kiszolgáló épületek között egy az átlagosnál gondozottabb kis házban virágzó kert búja zöld rejtekén él ez a nagyszerű ember. Évenként négyszer-ötször meglátogatom, már barátomnak mondhatom. Dicsekszem a művésszel, az emberrel, aki a szüntelen harcban a sérültséggel az emberség magas csúcsára jutott.
Harmincöt eves. Mérnöknek készült, amikor tizennyolcéves korában utolérte a kegyetlen betegség. Egész testében érintette a gyermekparalízis, lábai bénák, kezei gyengék, légzését időnként vastüdőben kell frissíteni. Amikor megbetegedett, a halál mezsgyéjén, hónapokon át még intenzívebb ápolásra szorult. Olasz barátom vitt el hozzá és éppen vastüdőben találtuk. A nyikorgó, szuszogó alkalmatosságban fekvő embert megpillantva akaratlan borzongást éreztem. Mosolya, békés hangja, szenvedésen győzedelmeskedő vonásai megnyugtattak. Diadalmas arcáról végtelen erő áradt. Lassan, minden mozdulat gazdaságos kihasználásával szállt ki a vastüdőből és folytatta munkáját. Csodálkozásomat látva kérés nélkül mondja:
„Műszaki érdeklődésem után a művészet felé fordultam. Megkerestem azt a foglalatosságot, amit csinálni tudok. Ne sajnáljon, mert én boldog ember vagyok. Zavar, hogy az ön arcán sajnálatot látok. Az ember értékmérője az, hogy mire képes a nehézségek leküzdésében, hogy hogyan veszi fel a harcot a mindig egyenlőtlen küzdelemben. Az utunkon menni kell.”
Halk szavai mélyen vésődnek belém. Nyírő Gyula professzoromra emlékszem, aki Csontvárynkat védve szeretettel mondta: „Az ember akkor is alkothat nagyszerűt, ha betegség árnyékolja.” Zavaromat végülis legyőzi a tisztelet, érdeklődöm élettörténete és hétköznapjai iránt, tanulni szeretnék tőle az életről, a szenvedésről és a halálról. Hiszen ő már megbeszélte Istennel és saját magával az élet és a halál kérdéseit. Nap, mint nap klinikai halálból támasztja fel a vastüdő. Szelíd mosolya elrejti szenvedését.
Ágya felett az előszobában, egy másik helyiségben kész és félig kész munkái tanúsítják hitét. Optimizmusa, életigenlése még az elefántoknak is szárnyakat ad, küzdelmét Krisztus arcokban, bibliai képekben fejezi ki, alázat tükröződik pásztoralakjának tartásában, az imádkozó kisfiú térdeplésében. Számos testileg és lelkileg beteg barátja van, értük és velük dolgozik, általuk él. Egyik prostituált barátnője talán megáll a szamáriai asszonyt ábrázoló festmény előtt, bűnbánóan elgondolkodik és azután Vili ágyához megy, hogy tisztába tegye. Egy árva, tíz év körüli kis legény tolvajlásból él. „Szabadidejében” ő is eljön Vilihez, és segít festéket vásárolni. Itt vannak a város szegényei, elesettjei és segítőkészségükkel Vili környezete olyanná válik, mint egy templom.
Derűjét látva, a fogyatékosság felett győzedelmes embert tisztelve már nem dicsekszem, már nem olyan vagyok, mint amikor a hegyre indultam. Elszállt belőlem a „megmutatom sérült művészbarátomat” nagyképűsége. Sugárzik hatalmas lelke, itt a házban nyoma sincs a bénaságnak. Valaki itt őt meggyógyította, és az ő gyógyítója az Úr. A csavargók, a barátok, a családtagok és a mi részvételünkkel olyan mélyen tapasztalja a szeretetet, hogy tanítani tudja mindenkinek, aki hozzá látogat. Legyőzte az elhagyatottság és az önzés elszigeteltségét, magánya feloldódott a barátokhoz tartozás szeretet tengerében.
Boldog vagyok Vili, hogy találkoztam veled. Már nem tudnék meglenni nélküled. Ti afrikai és nem afrikai Vilik, Jonik és a többiek! Nélkületek a keresztények közössége üres, értelmetlen, vagy legalábbis megújhodásra képtelen gyülekezet volna. Rabok nélkül nincs szabadítás, betegek nélkül nincs gyógyulás.
Kedves Vili, Teremtőnk téged a másik oldalra állított, de nem az én érdemem, hogy most én az úgynevezett épek oldalán vagyok. Milyen kicsi az én egészségem a te teljességedhez képest. Mennyi bátorságra, türelemre, engedelmességre tanítasz! Képes lennék ezeket nélküled tanulni?
Vilitől elköszönve gőzölgő utakon, a trópusi esőtől vájt gödröket kerülgetve a sérültekről, a fogyatékossággal élőkről beszélgetünk. Vili feloldotta a tabukat. Rokonokra, barátokra, öregekre és kis sérült gyermekekre gondolok, - szeretném a számtalan Vili és Joni életét tartalmasabbá tenni, bizton tudva, hogy enélkül a munka nélkül az én életem szegényebb.

Pátkai István dr.