FINANSZÍROZÁS VALÓDI RENDEZÉS HELYETT

Továbbra is érvényes az a tanmese a magyarországi egészségügy szereplőire a kormányzattal kötött egyezség után, amelyben két sivatagi vadász menekül az őket üldöző oroszlán elől. Már alig bírják, amikor az egyik megkérdezi a másikat: „Te tulajdonképpen miért futsz az oroszlán elől, legyőzni úgysem tudod…” Mire a másik: „Hát én nem is az oroszlánnal versenyzem, hanem veled.”

Első ránézésre nem nehéz a fenti történetben a kórházakat, valamint az őket üldöző csődöt (pontosabban működésképtelenséget) beazonosítani. A működésképtelenség előli menekülésnek az egymással való versenyzésbe történő átcsapása elvileg természetes következménye lehet a politikai akaratból létrejött jogszabályi erőtérnek. A viszonylagosan jobb gazdasági helyzetben lévő egészségügyi intézmények a furfangos sivatagi vadászok hasonlóan könnyen arra a következtetésre juthatnak, hogy a gyengébb szolgáltatók befuccsolása után ők esetleg megmenekülnek a hasonló végtől, hiszen az elhulltak finanszírozását majd ők kapják meg.

A fenti oroszlános parabola azonban hamis. Tévedés ne essék: amennyiben az évek óta folytatott frázisfinanszírozás újabb etapjaként most ismét előhúzott volumenkorlátos egészségfinanszírozást komoly forrásvisszapótlás nélkül vezetnék be, záros határidőn belül valamennyi állami finanszírozású egészségügyi intézmény, kórház, klinika és járóbeteg-intézmény ugyanúgy csődbe menne, mintha semmilyen változás nem történne a kifizetési módszerben. Az elmúlt évek egészségügyi finanszírozásának története arra tanít, hogy a nehezedő körülményekkel történő megküzdés nem vezet a költségvetési szigor enyhüléséhez.

A néhány bezárt vagy függetlenségét elvesztett kórház leterítése után a tanmese oroszlánja újabb áldozatok után veti magát. Sem az egyetemi klinikák, sem a súlyponti kórházak nem érezhetik magukat biztonságban. Az aláírt megállapodás azon kitétele, miszerint a költségesebb beteganyagot kezelő súlyponti kórházak kiemelt, 110 százalékos díjazásban részesülnek a területi kórházakhoz viszonyítva, a tervezett finanszírozási sarokszámok mellett nem elegendő biztosíték az ő fennmaradásukra nézve sem. Az egészségügyi szolgáltatók országos szervezetei és a kormányzat közötti megegyezés átmenetileg természetesen enyhíti az ágazatra nehezedő, az utóbbi években egyre fokozódó nyomást. Fontos volt, hogy jelentős szakmai szervezetek és szakemberek, közülük jó néhányan évtizedes politikai szimpátiájuk által diktált nézetrendszerükkel szembefordulva, egységesen léptek fel a finanszírozási rendszer fenntarthatatlanságának hangsúlyozásában. Az enyhítés említésekor azonban a hangsúly az „átmenetin” van. A megállapodás ugyanis nem rendezi az évek óta alulfinanszírozott egészségügy alapvető gazdasági és strukturális gondjait, pusztán az átmeneti, szűkös fennmaradáshoz szolgáltat némi apanázst.

Tanulságos az elmúlt év alapvető finanszírozási változásainak során röviden áttekintenünk. A teljesítményvolumen-korlát (tvk) ellen a szakma nagy része éveken keresztül küzdött, majd amikor annak leküzdésében végre győztesnek érezhette magát, Szindbádként nyakába kapta a sok szempontból alkotmányellenesnek is tekinthető, lebegő pontértékkel megfűszerezett teljesítményfinanszírozási torzszülöttet. Miután nyilvánvalóvá vált, hogy ez utóbbi éves szinten sok tíz milliárdos kivonást jelent, a szakma tiltakozására az egészségügyi kormányzat egy újabb tervezettel állt elő. Ez a minisztérium által bázisfinanszírozásnak nevezett, azóta már hamvába holt módszer a kórházszövetségnek eljuttatott rendeletmódosítás-tervezet szerint lényegében a jelenlegi teljesítményfinanszírozási technikának egy jogi bikkfanyelv által lekendőzni próbált, mégis könnyen leleplezhető variánsa volt.

A kormányzat, miközben most bejelentette a visszatérést a teljesítményvolumen-korláthoz, a jelenleg fungáló legoptimistább előrejelzés szerint az idén 10,5 milliárddal, jövőre pedig 38 milliárd forinttal emeli a kifizetéseket. Ahhoz azonban, hogy ezeket a számokat helyi értékükön kezeljük, meg kell jegyezni, a 10,5 milliárd természetesen kevesebb az idén zárolt 13,5 milliárdnál, és messze lemarad a teljes 2009-es forráskivonástól, a 38 milliárdos „pluszfinanszírozás” pedig a 2010-es költségvetés eddig érvényes előirányzatával összevetve jelent csak ekkora emelkedést. A 2010-re tervezett finanszírozási összeg ugyanis eleve alacsonyabb volt, mint a 2009-es, így a 757 milliárdra emelkedő jövő évi finanszírozás az egészségügyi költségek várható inflációját sem követi majd.

Miközben az idei forráselvonásnál lényegesen kisebb visszapótlásra kerül sor, arról nem esik szó, hogy a kórházakat alacsonyabb bevételeik mellett a jogszabályi és felügyeleti környezet milyen újabb és újabb sokmilliárdos kiadásokra kényszeríti, elegendő a személyi minimumfeltételek várható változására (lényegében ellentételezés nélküli, kötelező dolgozói létszámbővítésről lesz szó), az OEP által folytatólagosan végzett kifizetés-visszavonásokra, valamint a fenntartó önkormányzatoktól történő forráselvonásra utalnunk.

Mindezek alapján nehéz nem párhuzamba vonni az egymás után sorjázó finanszírozási ötleteket, a finanszírozás javításának újabb ígéreteit azzal a modus operandival, amely a nemes egyszerűséggel trükkök százainak nevezett folytatólagos propagandát jellemezte. Mindvégig frázisfinanszírozásról volt és van tehát szó: úgy tűnik, a kormányzatban nincs meg a szándék az egészségügy megfelelő finanszírozására.

Összefoglalva: míg tehát a múlt év során a jogszabályi felszín egészségügyi finanszírozási változásokról fecsegett, a mély az egészségügyi szolgáltatókkal történt megállapodás ellenére is tovább hallgat a változatlan lényegről, a forráskivonásról. Az egyetemi klinikáknak, a súlyponti és a területi kórházaknak, valamint a járóbeteg-rendelőknek az átmeneti fellélegzést jelentő megállapodás ellenére továbbra is össze kellene zárniuk soraikat. Csak így tudják ugyanis képviselni annak alapvető igazságát, hogy egy adott országban élő emberek egészségének szintje előbb-utóbb az ország jólétében is megmutatkozik, és éppen ezért erre bizony áldozni kell. A Schopenhauernek tulajdonított mondás szerint minden igazság három fázison megy át: először kinevetik, aztán foggal-körömmel ellenzik, végül mint magától értetődő dolgot elfogadják. Jelenleg még a második fázisnál tartunk.

Mogyorósi András dr.

Forrás: Magyar Nemzet