HOMEOPATIA A 19. SZÁZADI MAGYARORSZÁGON

A paramedicinális gyógyításban új fejezet nyílt, amikor 1810-ben megjelent Samuel Hahnemann német orvosnak az Organon der rationellen Heilkunde című munkája. Mint minden „rendkívüli” módszer, ez is rövid idő alatt élénk érdeklődést váltott ki, elsősorban a csodára oly fogékony laikusok és az azzal gyakran visszaélni kész orvosok nem számottevő, de annál aktívabb csoportja körében.

Nemcsak a misztikumokra mindig hajlamos németeknél, hanem a tarkább lakosságú Habsburg-birodalomban is. Ezért az országot irányító Helytartótanács már 1819-ben szigorú hangú dekrétumot adott ki, amely megtiltotta mind az orvosok, mind a sebészek körében a „hasonszenvi” néven nevezett terápia alkalmazását.

A kezdeti tilalom nem sokáig tartott, 1830-ban névtelenül ugyan, mégis „köztudottan” a sértődött Bugát Pál lefordította és megjelentette Hahnemann művét: Organon-a (Életműve) a’ gyógyművészségnek, vagy Hahnemann Sámuel Homoeopathia-ja „(Hasonszenve)” címmel Mint az olvasható. A negyedik jobbított és bővített kiadat után magyarítva.

A fordító személye azonban legalább annyira bizonytalan, mint a hoemopátia hatásmechanizmusa. Mind Szinnyei, mind a reá építő Győry a Bugát és Forgó György címszóban egyaránt említi. Nincs rá utalás, hogy magyarították volna, a szövegtani elemzés és a hozzá csatolt terminológiai jegyzet azonban Bugát mellett szól. A szakszavak teljesen reá vallanak és csak három évvel később jelentek meg szókönyv alakjában, hogy mások is használni tudják.

Megjegyzendő még, hogy a címben szereplő „életmű” alatt életműködést értettek. Ez a könyv a derék Bugátnak többszörösen jól jött. Tisztában volt vele, hogy az új diagnosztikus módszerek: elsősorban a kopogtatás és hallgatózás teret nyerésével párhuzamosan a kezelésben nem történtek hasonló horderejű változások és ennek következménye lett az egyetemi szinten is elterjedő terápiás nihilizmus, másrészt a nyelvújító lelkes magyar a mellőzöttségében úgy érezhette, most itt az alkalom egy kicsit „törleszteni” az egyetemnél, ismervén annak mereven elutasító álláspontját.

A hasonszenvi gyógyítás az első feltűnő sikereit zavaros körülmények között érte el, ugyanis 1831-ben kitört az első kolerajárvány és a terápia gyakorlatilag ellenőrizhetetlenné vált. Előtérbe kerülhettek Hahnemann mester magyar követői, mert a hagyományos medicina iránt a magas mortalitás miatt csak fokozódott a bizalmatlanság. A minél kisebb adag, annál nagyobb hatás, valamint a hasonlót a hasonlóval gyógyítás elvét patofiziológiai alapon ma sem tudják megmagyarázni. Több évtizedes gyakorlat után véleményünk szerint placebo-jelenségről lehet szó.

A határozott ellenzők sem aludtak. Kováts Mihály, a kor egyik legszorgalmasabb orvosi szakírója már 1826-tól fiókjában tartott egy homeopátia-ellenes kéziratot, és amikor az Organon 1830-ban elhagyta Wiegand Ottó nyomdáját, Kováts doktor is megjelentette Eggenberger műhelyében az Antiorganon-t. Szinte hitvitázó hevülettel cáfolta annak egyes tételit. Ugyanezt tette 1835-ben a nagytekintélyű Schoepf tanár is, majd 1838-ban Kun Tamás írta meg a Homoeopathia mint áltan vázlatokban című disszertációját. Hozzájuk csatlakozott még Lovász Imre a Mit tartsunk a homeeopathiáról? című, 1838-as keltezésű vitairatával.

Mindezek nem csökkentették a Magyarországon kibontakozó Hahnemann kultusz hatásosságát. Sőt még inkább gerjesztették. A lipcsei kiadású, de magyar eredetű 1843-as Fortschritte und Leistungen der Homöopathie in und ausser Ungarn felsorolta a magyar mágnáscsaládoknak a homeopátiát támogató névsorát. Az előszóban támadják a hasonszenvi tanszék felállítását ellenző Bene Ferenc tanárt, a kar legnagyobb tekintélyű tagját. Stáhly Ignác ugyan támogatta, de más tanszéken belül, az országgyűlés pedig minden további nélkül megszavazta. Arra azonban nem számított a tisztelt ház, hogy a király nem hajtja végre. Sőt Somogy megye már 1843-ban engedélyt kért a helytartótanácstól, hogy a börtönben lévő rabokat az új módszerrel kezeljék. Az eredmény nem ismert, a lelkesedés majd kezdett alábbhagyni.

A Schoppenhauer-kinézetű német orvos 1843-ban elhunyt. Nálunk ugyancsak meggyászolták, Almási Balogh Pál (Széchenyi és Kossuth homeopata háziorvosa) 1844-ben akadémiai emlékbeszédet tartott fölötte, a nemzet koszorús költője: Vörösmarty Mihály pedig két epigrammában méltatta, illetve búcsúztatta azt, aki „a parányokból felidézte az alvó szellemeket.” A Hahnemann-sírvers mellett jelent meg a költőnek egy Bugát-köszöntője, amely közvetett bizonyíték arra, hogy mégis Bugát volt a fordító.

A fakultás végül úgy vélte, a homeopátia még mindig kevésbé veszélyes, mint a Broussais-féle vénaszekciós tobzódás, amely állítólag több vérveszteséget okozott, mint a nagy francia forradalom és a napóleoni háborúk együttvéve. És hát a Skoda-féle terápiás nihilizmus, amely ugyancsak kedvezett a homeopátiának. A hasonszenvészet hazai hívei a pozsonyi országgyűlés mindkét tábláján keresztül feliratot intéztek az uralkodóhoz, a tanszék érdekében.

Az elkövetkező időkben már nem ez volt az ország legfőbb gondja. Közben új apostol jelentkezett, Argenti Döme váci orvos, akinek 1847-ben jelent meg a Különféle betegségek hasonszenvi gyógyítása című könyve. Majd azok az idők következtek, amikor a homeopátiát támogató Kossuth és a Széchenyit kezelő Almási Balogh más fajsúlyú kérdésekkel foglalkozott. Argenti könyvének második kiadása 1855-ben hagyta el a pesti Beimel nyomdát, majd 1895-ig nyolc magyar és két német editio-ra került sor.

Horner (Vezekényi) István gyöngyösi homeopata orvos 1864-ben indította meg a Hasonszenvi Közlönyt, amely 1866-tól a Szontagh Ábrahám-szerkesztette Hasonszenvi Lapok-ba tagolódott.

Előtte 1863-ban megalakult a Magyar Homeopatha Orvosok Társasága, első elnökévé Almási Balogh Pált, titkárrá fiát: Balogh Tihamért választották meg. Wesselényi Miklós egykori orvosa, Garay János hasonszenvész magántanári hablitációért folyamodott, amelyet a kor egyhangúan elutasított. Az elnök 1866-ban elhunyt, helyére a már királyi tanácsos címmel bíró Argenti Döme doktor került.

Az 1867. év homeopátia-ügyben nem hozott kiegyezést. A kar ismét nem akceptálta az önálló tanszék-igényt, arra hivatkozva, hogy a „művelet Európa többi államaiban hasonszenvi intézmény addig sehol rendszeresítve nincs!” Úgy tűnik, az Európára való hivatkozás nem mindig bírt lenyűgöző hatással. Eötvös József közoktatásügyi miniszter tehát elutasította a hasonszenvészek kérelmét, ám azok nem adták fel egykönnyen. Az úgynevezett „civil szférához” folyamodtak, nem eredménytelenül. Kifejezték, hogy kérésük teljesítését nem az egyetemtől, hanem az országgyűléstől várják. Ez hatott: Szathmáry Károly laikus honatya győzött Eötvös József ellenében, a képviselők minden észérv ellenére megszavazták a hasonszenvész tanszéket.

Bókai tanár az Orvosegyesület nevében tiltakozott, Korányi Frigyes pedig azt mondta, „ez olyan, mintha a teológiai karon ateista tanszéket állítottak volna fel”! Pollák Manó pedig, nem csekély szellemességgel már külön homeopata szemészetet és szülészetet is el tudna képzelni.

Károlyi György és Apponyi György grófok a hozzá nem értés bátorságával érveltek. Az országgyűlés, tehát a politika határozatát a szakma ellenében tovább nem lehetett figyelmen kívül hagyni. A pályázati kiírás 1870-ben megtörtént, helyiséget semmi sem drága alapon a Károly-kaszárnyában béreltek, amikor a fogászatnak pl. még nem volt külön helyisége. Sőt az étvágy annyira megjött, hogy Argenti Dömet /Madách és Tompa Mihály orvosa) már második tanszékre is igényt nyújtott be.

Így aztán a király 1872-ben Hauszmann Ferencet, 1873-ban pedig Bakody Tivadart nevezte az új tanszékek élére. Az előbbi doktor minden hasonszenvi csodakezelés ellenére 1876-ban hullamérgezés áldozata lett. Bakody Tivadarnak 1874-ben a Szt. Rókus Kórház külön homeopata osztályt rendeztek be, a kórházigazgató minden tiltakozása ellenére, majd 1885-ben átkerült osztályával az újonnan épült Üllői úti részlegbe. A kari beszámolók szerint Hauszmenn tanárnak tanszéki pályafutása alatt összesen 27 hallgatója volt, e fura disciplina oktatása is megszűnt. Helyét végre a fogászat kapta meg.

„Nekünk kettő jutott belőlük, míg másoknak egy sem” – élcelődtek a kortárs professzorok. Bécsben nem kaptak tanszéket, Romániában rendelőt sem nyithattak. Csak a mindig elmarasztalt Magyarországon. Bakody tanár egyébként a kar legnagyobb bosszúságára, gyakran átlépte illetékessége határait, vagyis arról tartott előadást, amiről kedve tartotta. Amikor Kovács József sebésztanár, rektor az egyik tanévnyitó beszédében bírálta a kinevezőit, az egyetemi ifjúság fáklyás zenével fejezte ki tetszést. Pedig finoman szólva ő sem volt a medikusok kedvence.

A magyarországi homeopátia 19. századi zűrzavaros históriája 1905-ben lezárult hosszú időre, hogy csipkerózsika álmából napjainkban újra felébredjen. De ez, ahogy mondai szokták, már egy másik történet.

Szállási Árpád dr.