Medikus-képző kémia-professzor Esztergomból

Magyarországon az orvostanhallgatók az 1850-1950 közötti száz esztendőben a vegytan tudományának alapjait együtt hallgatták a kémia-fizika szakos egyetemistákkal a bölcsészkaron. Természetesen ott is szigorlatoztak. A féléves biokémia még az élettan része volt, Debrecenben pl. a Went-féle tankönyvből igyekeztük elsajátítani.  

 

 

Magyarországon az orvostanhallgatók az 1850-1950 közötti száz esztendőben a vegytan tudományának alapjait együtt hallgatták a kémia-fizika szakos egyetemistákkal a bölcsészkaron. Természetesen ott is szigorlatoztak. A féléves biokémia még az élettan része volt, Debrecenben pl. a Went-féle tankönyvből igyekeztük elsajátítani.

A medikusok az általános, a szervetlen és a szerves kémiát Gróh Gyula kitűnően megszerkesztett műveiből ismerhették meg, amely mindenben megfeleltek a kor követelményeinek. Ugyanolyan „biblia” volt, mint a három kötetes Lenhossék-féle anatómia. Az „Általános chemia” 1955-ig összesen nyolc kiadást ért meg, de német, olasz és török nyelven szintén sikert aratott. Szerzőjét a Magyar Tudományos Akadémia a soraiba választotta, neve fogalommá vált, nemzedékek sorát tanította a kémia alapjaira, kutatóként szintén kiválónak bizonyult.

Ez a tudós professzor Esztergomban született 1886. január 16-án. Apja, Gróh Sámuel szerény fizetésű adótisztviselő volt, anyja Polyánszky Viktória vagyontalan polgárcsaládból való. Városunk szülötte a három évvel idősebb Gróh József jogász, későbbi bankigazgató is, de a közvetlen rokonság, pláne a testvéri kapcsolat valószínűtlen, mert amíg Gróh József a mindenkori hercegprímás egyházi jogtanácsosa, tehát biztosan római katolikus vallású volt, addig a kémikus Gróh Gyula a minden adatott pontosan közlő Gulyás Pál-féle lexikon szerint görög katolikus hitben nevelkedett. Tehát ha édesanyjuk történetesen ez utóbbi vallású lett volna, a törvények értelmében a fiuk akkor is a római egyházi matrikulába kerülnek.

A görög katolikus család pár év multán el is költözött Esztergomból, Gyula a középiskolai tanulmányait a kassai, majd a rozsnyói premontrei gimnáziumban végezte. Nem kis nehézségek közepette, mert szülei anyagilag alig bírták a taníttatás különben nem nehéz terheit. A kitűnő képességű diák elég korán önállósult. Mivel a logikusnak tűnő kémiai képletek kezdettől vonzották, párhuzamosan végezte a felsőipari iskola vegytani szakát, majd 1905-ben beiratkozott a bölcsészetre.

Közben az Ampelológiai Intézet napidíjas vegyészeként kereste kenyerét, 1906-ban pedig az Állatélettani és Takarmányozási Kísérleti Állomásra került, ahol már önálló kutatói munkát végezhetett. Kitüntetéses vegyészdoktorrá 1909-ben avatták, azt követően 1911-ben a földművelésügyi minisztérium támogatásával a világ akkori egyik legjobb intézetébe, a W. Nernst professzor vezetése alatt működő berlini fiziko-kémiai laboratóriumba került, majd a nagyhírű N. Zunzt mellett a biokémiával kezdett behatóan foglalkozni.

Hazaérkeztével 1914-ben, tehát 28 évesen kinevezték a fővárosi Állatorvosi Főiskola előadótanárává, 1917-től pedig ő lett a tanszékvezető. Az 1919/20-as tanévben a főiskola prorektora, olyan oktatói gárdának, ahol Hutyra Ferenc és Marek József garantálta a világszintet. Pályafutásának csúcsára nem a főiskolán ért, noha a Magyar Tudományos Akadémia már 1925-ben levelező taggá választotta. A Műegyetem Általános Kémiai Tanszékére 1935-ben hívták meg,

1936-ban az MTA rendes tagja lett, 1937-től pedig Buchböck Gusztáv professzor utódaként a III. sz. Kémiai Tanszék élére nevezték ki. Ő kezdeményezte a kémiai intézetek kutatói szakosítását, ezzel korszerűsítette itthon ezt a rohamléptekkel fejlődő tudományt. Még az Állattani Intézetben kezdte meg a gabona-fehérje fiziko-kémiai sajátságainak vizsgálatát, főleg spektroszkópiai módszerrel. Intézetéből került ki az „Izomér vegyületek Raman spektruma” című dolgozat, hazai viszonylatban e tárgykörből a legelső.

Tudománytörténeti szempontból legjelentősebb, hogy Hevesy György tanártársaként együtt vizsgálták rádium-D segítségével az ólom öndiffúzióját szilárd és olvasztott állapotban, amely a radioaktív indikáció módszerének a kiindulási pontja lett. Hevesy az 1943. évi kémiai Nobel-díja „az izotópok indikátorként való alkalmazásáért” kapta meg, már nem magyar állampolgárként. Másak voltak a feltételek a semleges és egyre gazdagabb Skandináviában és másak a háború sújtotta szegény Magyarországon. Gróh professzor sokat foglalkozott különösen jód-kutatás területén a reakciókinetikai vizsgálatokkal.

Tanítványai külföldön bizonyítottak. A nagy sikert elért magyar kémikusoknak ő volt az egyik meghatározó mestere.

Az „Atomrombolás, elemátalakítás” című előadását 1935-ben tette közzé, jelezvén hogy lépést tartott az atomfizikusok élvonalával. Magyar és német nyelvű közleményeinek felsorolása kitöltene két kolumnát. Esztergomi kötődésének bizonyítéka, hogy a főiskolai és egyetemi hallgatóknak szánt könyvei egy részét szülővárosába nyomtatta ki. A már említett „Általános chemia” első /1918/ és második /1919/ kiadása a Buzárovics nyomdában készült, a szervetlen és szerves kémia ugyancsak a műhely tipográfiai remeklése.

Azon tudós pedagógusok családjába tartozott, akik nem politizáltak és nem hagyták el az országot. Ez nem csak magas korával magyarázható /1944-ben 58 éves volt /, ilyen idősek önkéntes emigrálásáról bőven van tudomásunk, Gróh Gyula professzor tudására és tekintélyére 1945 után is nagy szükség volt – a fordulat évéig! Még 65 éves kora előtt, noha akadémikus volt, 1950-ben nyugdíjazták azon a címen, hogy mind az önállósult Orvosi Egyetemnek, mind a Természettudományi Karnak „új típusú”, magyarán „szovjet-orientált” tanerőkre lett szüksége.

Nagyon méltatlan eljárás volt ez, mert az alig 38 éves Straub F. Bruno fővárosba történő helyezésével még várhattak volna egy évet. Egykori szerzőtársa, a tekintélyes Erdey-Grúz Tibor sem tett az érdekében semmit. Pedig Gróh professzor igyekezett az új helyzethez alkalmazkodni. A „Bepillantás a kémiába” című népszerűsítő füzete az „Élmunkások Műszaki Könyvtára” sorozat első darabja volt 1949-ben.

Amikor nyugdíjazták, még kiegészítést készített a Szervetlen és Analitikus Kémia Intézet Winkler Lajos brigádja részére. Nem panaszkodott, 1950-ben visszatért az Országos Gabona és Lisztkísérleti Állomásra, ahol tovább folytatta sikéres kutatásait. Nem sokáig sajnos, mert 1952. február 23-án, 68 éves korában félévszázaddal ezelőtt elhunyt.

A hazai kémiai kutatás, oktatás és azon belül a medikusi alapképzés egyik meghatározó egyénisége volt. Esztergom szülötte, aki mindvégig ragaszkodott ehhez a városhoz.

Megérdemli, hogy mi hasonlóképp bánjunk emlékével, az évfordulótól függetlenül.

 

Szállási Árpád dr.

2002. szeptember