MINDEN KÖZSÉGBE KÓRHÁZAT???

Ne mosolyogjunk a 111 évvel ezelőtti írás „minden községbe kórházat” igényén! Gondoljunk csak a környezetünkre: Dorogra, Lábatlanra, Nyergesujfalura. Mindenki új modern szakrendelőt akar építeni. Ki is fogják harcolni, mert egészségügyünk vezetői képtelenek átfogó, racionális döntésekre. A 111 éves írás több részlete olyan kérdéseket vet fel, amit a mai napig nem sikerült rendezni. Pedig eltelt 111 év!

Ma minden községben van templom, miért ne bírjon a község kórházzal is - ezt a megjegyzést a közügyek terén elismert buzgalmú férfi az 1000 éves kiállítás megnyitásakor tette a kormány vezető férfiai előtt.

A lélek épülésére tehát van felügyelet az egyház részéről, a test azonban beteg maradhat a közigazgatás mostohasága miatt.

Az iskolaüggyel ma már mégis vagyunk valahogy. Minden községnek van iskolája hol a szellem képezve lesz. A szülészet ügye is el van látva. Az okleveles szülésznők lassan kiszorítják a községekből a javasasszonyokat babonáikkal, kuruzslásaikkal együtt.

A halottkémlelés is megy úgy ahogy, minden községben akad egy-egy értelmesebb iparos ember, aki leteszi a halottkémi vizsgát, tehát a közegészségügy ezen fontos követelményeivel is félig tisztába vagyunk.

A legutóbbi kolerajárvány elnyomására tett intézkedések következtében minden község temetőjében ott dísztelenkedik egy fából, ritkábban kőből összetákolt épület a halottas kamra, és ezt minden község tartozott felszerelni, egy alkalmas helyiséget, ahová ragályos, fertőző betegségben sínylők bevihetők és ápolhatók.

Mindezen intézkedésekkel azonban oly messze állunk a nívótól, hogy önmagunkat kellene félrevezetni, ha azt állítanók, közegészségügyi ellátás a községeinkben rendezve van.

Ellenkezőleg.

Addig míg minden község orvost nem kap, ameddig minden község kórházat nem épít és abba szakavatott ápolókat nem állít, az addig egészségtelen állapotok folyton fennmaradnak.

Az orvosi körök szervezése is gyarló. Gyarló azon oknál fogva, mert a körök terjedelmesek s az orvos kevés. Az orvosi körök legfeljebb 2 közelálló községre képzelének alakítandónak, mert egy orvosnak 5-8, sőt nem egyszer több községet a nyakába varrni valóságos merénylet az egészség ellen.

Legelsőbben tehát szervezni kell az orvosi köröket, új beosztást kell teremteni, aztán meg tisztességesen kell fizetni az orvost. Rengeteg ósdiság kell ahhoz, hogy azt feltételezzük, hogy az orvos a humanizmus nevében köteles gyógyítani, s az emberszeretet nevében koplalni, nélkülözni kényszerüljön. Társadalmi állásához képest úgy kell tehát ellátni az orvost, hogy ne legyen kénytelen csodadoktorrá válni, ne lehessen stréber, hanem az emberszeretet apostola.

A lelkészek jól el vannak látva, illetve megélhetésük biztosítva van. Miért ne biztosítanók az orvosok megélhetését.

Jól tudjuk, hogy mindkét személy a lelkész és az orvos is önfeláldozó szerepre van hívatva. A lelkész és az orvos nem egyszer játszik az egészségével és az életével. Mindkettőt felzavarják éjjeli nyugalmából, a pap gyóntatni megy, az orvos nehéz beteghez siet. Mindkettő kaphat megülést, mindkettő magába szívhatja egy veszedelmes kór csíráját. És ha ez így van, ne legyünk méltányosak mindkettőjükhöz. Hagyjuk őket szenvedni az emberszeretet nevében?

Nem ez méltánytalanság volna!

Az orvosi tudomány, mint azt a világtörténet írja ugyanis elég üldöztetésnek volt kitéve azokban a sötét időkben, amikor az orvos alkimista, jobban mondva vegyész, gyógyszerész is volt egy személyben.

A felvilágosodni kezdő későbbi századok már piedesztára emelik az orvost. És az orvostudomány bajnokait általános tisztelet környezi, s az állásokat búsan honorálják. E korunk bánna mostohán a tudomány embereivel, akkor midőn azok tudományos színvonalra emelkedtek és oly igazán emberfeletti hívatást töltenek be.

Nem ez nem megy.

Az orvosokat el kell látni úgy, hogy ne csak megélhessenek, hanem félre is tehessenek. Alkalmat kell nyújtani az orvosoknak arra, hogy magukat tovább is képezhessék, hogy drága könyveket és műszereket szerezhessenek be, mert csak így felelhetnek meg hivatásuknak.

Aztán számolni kell azzal is, hogy az orvos családot alapít. Legyen módja gyerekét nevelni, anélkül, hogy e címen tett kiadásokat megkoplalni lenne kénytelen.

Az orvosok jövője ekép biztosítva lesz. Tömegesen fognak tódulni erre a pályára, s nem lesz orvoshiány. Viszont az orvosok nagy része nem lesz kénytelen metropoliszban keresni a megélhetést, nem lesz kénytelen alacsony érdekek szolgálatába szegődni a köz kárára.

De a községi kórházak felállításának kérdése is hasonló halaszthatatlan követelmény.

Ha megnézik a külföldi községeket ott minden kis falunak kórháza van. Ezekben a kórházakban apácák működnek közre önfeláldozóan. A kórházak alig 8-10 ágyra vannak berendezve, bennük 2-3 irgalmas néne működik, akik értik a dolgukat.

Ezek a kórházak adnak szállást illetve ápolást. Minden községnek külön betegápolási alapja van. A tehetős beteg fizeti az ápolási díjat, a szegény beteget a község szegényalapja vagy más hasonló célú alap fizet.

A kórház kezelőorvos igazgatója a községi orvos, akinek így több alkalma van tanulmányainak fejlesztésére. A beteg is szívesebben martad a maga falujában, míg idegen helyen a betegségén kívül a honvágy is kínozza.

Sokan azzal érvelnek a községi kórházak felállítása ellen, hogy azokkal a nagyobb kórházak lennének bénítva, szegényítve. Ez a feltevés nem áll meg.

A nagyobb kórházak betegeinek javarészét olyan betegek adják, akik vagy igen távolról kerülnek oda vagy olyan betegségben sínylődnek, melynek orvoslásához több orvos közbejöttét igényli.

Látjuk, hogy közkórházaink évi beteglétszámának több mint a fele részét külföldi vagy más törvényhatóságokból való betegek alkotják. Ezek tovább is közkórházi ápolásban részesítettek, a községi kórházak pedig szolgáljanak egyedül községi célokra.

Különösen fontos a kórházak felállítása olyan községbe, ahol nagyobb ipartelepek, vállalatok dolgoznak, mert ily helyeken nagyobb a betegedési arány.

Igen fontos ez a kérdés és megoldása nem is késhet soká.

Részünkről a végleges megoldást az állami egységes közigazgatás bekövetkeztével várjuk, hisszük, hogy feltevéseinkben nem kell csalódnunk.

Censor

Forrás: Esztergomi Lapok

1898. szeptember 11.