A DERMATO-VENEROLÓGIA „SZAKOSODÁSA”

Népi és hippokratészi őseink helyesen sejtették, hogy a bőrbajok jelentős része általános
betegségek külső megjelenése. Vagyis Leloir szavaival nemcsak a bőrt, hanem a benne lévő embert is látták. A primitív hiedelem szerint a kiütések és gennyedések a szervezet “tisztulását” jelentették, utórezgései ma sem ismeretlenek, különösen a gyermekgyógyászatban, ahol gyakran úgy vélik a szülők, ha például a kanyaró nem kellő mértékben jelenik meg a kültakarón, “befelé” fejti ki káros hatását.

A dermato-venerológia irodalma az egyiptomi papirusztekercsektől a Biblián át a klasszikus latin alapművekig mindenütt megtalálható. Tapasztalatból azt is elég pontosan tudták, hogy az egyszerű rühesség (kórokozóját már 1687-ben leírta az olasz Bonomo) és a lepra veszélyessége között minőségi különbség van, noha ez utóbbi előidézőjét csak a 19. században ismerte meg az orvostudomány.

A szifilisz eredete ma sem tisztázott egyértelműen. Az Óvilág az Újvilágra, az Újvilág az Óvilágra mutogat, nemcsak tudományos, de érzelmi alapon is. Századunk legnagyobb orvostörténésze: a német Sudhoff szerint a mezopotámiai ásatásoknál lueszt bizonyító csontgummákat találtak a szakértő antropológusok, hasonló eredményre jutott napjainkban a franciaországi Toulouse mellett egy fiatal magyar régész is, ahogy azt a párizsi Sournia professzor e sorok írójának a Glasgow-i nemzetközi orvostörténeti kongresszuson megemlítette. Jeles honfitársunkról a neves orvostörténész csak azt tudta, hogy szegedi.

A bőrkórtant a 18. századig szinte mindenütt a belgyógyászat keretén belül adták elő. A medicina zeuszi tekintélyű atyja óta a betegség általában a négy testnedv: a vér, a nyák, a sárga és a fekete epe kóros keveredésének következménye, amely olykor a szervezet kültakaróján is megjelenik. A bécsi Hebra professzor humorálpatológiája az elmúlt században még hasonló elven alapult, s egyesek a szerológia fejlődésében a humorálpatológia rehabilitációját vélték felismerni.

A dermato-venerológia stúdiumként először Párizsban önállósult a 18. század végén. Néhány fontos orvostörténeti momentum előzte meg, például: 1761-ben jelent meg az olasz Morgagni alapvető műve, mely a betegségeket kórbonctani alapra helyezte. Ezidőtájt terjedt el a svéd Linné rendszerező módszere (Linné maga is orvos volt) a testi-lelki bajok beosztásában. Ugyanekkor végezte el a skót John Hunter balul végződő önkísérletét, mely a szifilisz és a gonorrhoea unista szemléletét hosszú időre konzerválta. Vagyis azonos betegség két különböző formájáról lett volna szó, mivel akitől váladékot vett, mindkettőben szenvedett.

Végül, de nem utolsósorban a nagyszombati friss fakultás irodalmilag hihetetlenül termékeny professzora: Plenck József Jakab (noha állítólag orvosi diplomája sem volt) 1776-ban jelentette meg a „De morbis cutaneis” című művét, Linné osztályozó metódusa szerint. Úttörő munka e területen.

Ezen szerteágazó ismeretek a francia felvilágosodás fókuszában összegződtek. Voltaire hazájában Jean Louis Alibert a dermato-venerológiát már külön katedráról adta elő. Bichat munkássága nyomán a bőrbajok is hisztopatológiai alapot kaptak. Párizsnak e téren rövidesen Bécs lett a riválisa. A császárváros egyetemén a kitűnő Rokitansky művelte a kórbonctant, a franciákétól eltérő megközelítésben. A szorgalmas professzor a betegségek székhelyét nem a szövetekben, mint előtte Bichat és nem a sejtekben, mint utána Virchow, hanem a testnedvek megromlásában kereste. Kialakította a „krízis-tanát”, a humorálpatológia e kései változatát. Elméletét a bőrgyógyászatra a már említett Hebra, az első önálló bécsi dermatológus professzor alkalmazta, hangsúlyozottan leíró jelleggel. Tankönyvének ez a fő erőssége, atlaszának pedig a személtető “szépsége.” A németek viszonylagos visszafogottságára jellemző, hogy ekkor a legnagyobb bőrgyógyászuk a belgyógyász Schönlein, a favus kórokozójának névadója volt. A franciák a 30-as években Ricord professzor révén lépéselőnybe kerültek. Ő különítette el végérvényesen a vérbajt a trippertől, valamint maghatározta a szifilisz három stádiumát. Az angoloknál J. Hutchinson a veleszületett luesz tünettana terén tette ismerté nevét.

Hazánk e tekintetben nem tartozott az “elmaradott” országok kategóriájába, hiszen a dermato-venerológia két fővárosába mi “exportáltuk” a kiválóságokat. Elég a Párizsba kivándorolt Gruby Dávidra, a mikrosporon és a trychophyton nevű gombák felfedezőjének, világhírű művészek (Liszt, Chopin, Heine, Sand, Munkácsy) orvosának-barátjának nevére, valamint Bécsben a Hebrával párhuzamosan tanárkodó neves szifilidológus Sigmund Károly Lajosra, valamint napjainkban az AIDS kapcsán egyre többet emlegetett Kaposi Móric professzorra, Hebra tanszéki utódára utalnunk. Magyar egyetemen viszont nem fővárosunkban állították fel az első bőr- és nemigyógyászati katedrát. Miután Kolozsvárt az ottani orvos-sebészeti tanintézet 1872-ben univerzitási rangot kapott, 1874-től már külön dermatológusa volt Géber Ede professzor személyében. Budapesten ugyanezen időben jelent meg az első hazai bőrgyógyászati tankönyv Schwimmer Ernő magántanár tollából, külön tanszéket azonban csak 1892-tôl kapott.

A franciáknál ekkor már Besnier, Broq és Fournier neve jelzi a nagy előretörést, míg a németeknél Unna és Erb a felzárkózást. A norvég Nansen 1879-ben írta le a lepra kórokozóját, ugyanezen évben a német Neisser a gonococcust. A Koch-bacillus felfedezésével (1882.) a lupus eredetére is fény derült, majd a dán Finsen napfényt alkalmazott a kezelésére. A gall Ducrey 1887-ben megfejtette a lágyfekély rejtélyét, a japán Kitasato leírta a pestis etiológiai mikroorganizmusát, a német Schaudinn a “sötétben bujkáló sápadt démont”, a treponema pallidát.

A sor tetszés szerint folytatható.

Századunkra végleg önállósult a dermato-venerológia, a szakma hatalmas és látványos eredményeket ért el, ám a vegyszeres bőrártalmak szaporodásával, az allergológia problematikájával, s főként az AIDS színrelépésével új és hatalmas kihívások jelentkeztek.

A kör ismét bezárult: a bőrbajokat nem lehet bélbetegségektől függetleníteni.

Szállási Árpád dr.

1995. május