AZ UROLÓGIA ÖNÁLLÓSULÁSA

k, 2010-03-16 13:05

Amilyen régi diagnosztikus módszer az uroscopia, annyira új a sebészettől különvált urológia. Franciaországban a 19. század elejétől, nálunk a fővárosban 1920 óta van saját katedrája. Vidéki egyetemeinken pedig az ötvenes évektől beszélhetünk önálló intézetekről.

Uroscopia alatt a vizelet megtekintését  értették, a Középkor végén és az újkor elején, főleg arab hatásra vezették be, amelynek színéről szagából / horribile dictu: ízéből / következtettek a kórképre. Az orvos, kezében urinát tartalmazó lombikkal, festményeken és könyvlapokon gyakran reprezentálta hivatását. 
Az urológia legősibb gondja mégis a sok panaszt okozó hólyagkövek eltávolítása maradt. Ilyen kóros képződményeket már az egyiptomi ásatásoknál is találtak.
Hippokratész esküszövegéből tudjuk, hogy a görög orvos lithotomiát nem végzett. Megfogadta: „nem fogok vágni, még kőbetegségekben szenvedőket sem, hanem utjokból kitérek majd azon mesterembereknek, kik ezt a gyakorlatot űzik.” Vagyis az alacsonyabb rendűnek tartott manuális szakmák kiválása a medicinából már a hellenisztikus korban megtörtént, amelyet a Középkorban a Tours-i zsinat csak megerősített.  
Kialakulhatott tehát a kirurgusok és lithotómusok paramedicalis vándorcsoportja, ennek az altesti tünetegyüttesnek nem éppen veszélytelen kezelésére. Egyiptomtól Kis-Ázsiáig mindenütt feltűntek a görög kőmetszők. Ismert volt a katéter, vizelet-visszamaradásnál maga a nagy Hippokratész is alkalmazta, Galenosz pedig a húgycsőszűkület tágítására használta. 
Figyelemre méltó írás maradt fenn 1626-ból, amikor a svájci Fabritius Hildanus monográfiában összegezte a hólyagmegnyitás módszereit. Kortársa, a német Birckmann nem logikátlanul a húgykövet a túlzott konyhasó-fogyasztás eredményének tartotta. Elképzelhető, hogy a korabeli vándor kőmetszők után milyen „eredmények” maradhattak vissza. Mondjuk egy alkohol-narkózisban eltávolított kemény képződmény kézzelfogható látványt nyújtott ugyan, de a kijózanodást követően nemcsak a fájdalmak egy része maradt meg, hanem „jobbik” esetben sipoly, a rosszabbikban uroszepszis, rendszerint letalis végződéssel.
Az elkövető akkorra már túl volt árkon-bokron, és a lithotómusok önreklámozása egy új helyen hatásosnak bizonyult. 
Minőségi változás csak a 19. század elején következett be, amikor a párizsi Necker-kórház kitűnő sebésze, Jean Civiale egy sajátmaga konstruált készülékkel elvégezte az első sikeres húgykőmorzsolást. Jó híre csakhamar elterjedt, több magyar pácienséről van tudomásunk
Jó évtized múlva Ivánchich Viktor végezte hazánkban francia módszerrel az első sikeres lithotripsiát. Eredményeit Bécsben német nyelven publikálta, 1851-től pedig aether-, majd chloroform-narkózisban folytatta sikeres műtéteit. 
A franciák vezető szerepe sokáig megmaradt. Civiale után Le Roy d’Ettoles olyan instrumentumot szerkesztett, amely alkalmas volt a kő méreteinek megállapítására, majd az első igazi kőzúzót /percuteur /Ch.A.Heurteloup készítette, ezzel szinte fémfogai közé lehetett venni a kristályos képződményt, s a végére mért ütéssel összeroppanthatta azt. A darabok a természetes úton eltávozhattak. 
A gallok urológiai hegemóniája akkor tört meg, amikor a német Max Nitze 1879-ben konstruálta az első cytoscopot. A fényt hozzá izzó platinaszál szolgáltatta. Fontos lépés volt, midőn egy Bécsben élő magyarországi származású műszerész, Grünfeld Jenő a platinaszálat piciny villanykörtével helyettesítette. Minőségileg változott meg a hólyagban való tájékozódás lehetősége, az urológiában megszűnt a „sötétben tapogatózás”.  
Civiale kapott elsőként önálló tanszéket, de pl. Nitze nem. A poroszos merevség e téren is érvényesült.
Hazánkban a fiatalon elhunyt Antal Géza / Szentágothai professzor anyai nagyapja / volt az első, aki urológiai tárgykörből nyert magántanári képesítést, majd 1884-től a Rókus-kórház III.sz. fiókintézetében kiharcolt egy 20 ágyas osztályt a „húgy-és ivarszervi” betegek részére. Úttörő munkája: A húgyszervi bántalmak sebészi kór-és gyógytana 1888-ban hagyta el A Magyar Orvosi Könyvkiadó Társulat Nyomdáját. Szerzője pedig egy év múlva,  a sokat ígérő földi pályafutását. 
Munkájának méltó folytatója Illyés Géza lett, aki 1902-ben közölte egy francia lap hasábjain „az uréterkatéterezés és radiographia” lehetőségéről szóló dolgozatát. Az uréterek röntgenábrázolása addig ugyanis megoldatlan volt. Ő vetette fel először azt az elképzelést, hogy katéteren keresztül befecskendezett bismuthum subnitricum szuszpenzióval a vese egész üregrendszerét láthatóvá lehet tenni. Illyés javaslata nyomán a német Klose professzor kipróbálta, az elv helyesnek bizonyult, de a kontraszt anyag nem. 
Ekkor egy másik német, a sebész F.Voelcker lépett a színre. A szintén magyar származású  Lichtenberg Sándorral közösen kidolgozták a chromocystoscopiás eljárást, amely a vesék funkcionális vizsgálatának egyik pillére lett. Voelcker az 1902.évi párizsi útján jött rá, hogy a franciák a cystoscopiás vizsgálatok technikája terén is előbbre tartanak. Ekkor támadt azon ötlete, hogy megfelelő neutrális festékanyag beadásával a vizelet útja a vesékből a hólyagba jól követhető. A Farbenindustrie első virágkorában történt. A konkurens párizsiak ugyan methylkék adagolásával már próbálkoztak, de bizonyos anyagcserezavaroknál ez színtelenné válik. A berliniek végül az indigocarmin mellett döntöttek, elsősorban Haidenhein élettani kísérletei alapján. Ez a festék beváltotta a hozzáfűzött reményeket. 
A század elején Illyés Géza intenciói alapján elkezdődött a radiographiás urográphia kidolgozása. Előbb a fertőtlenítőszerként használt ezüstvegyületet, a Collargol oldatát próbálták ki, eredményesen. Katéter segítségével a vesemedencéket sikerült feltölteni, ez kapta a retrográd pyelographia nevet. A húszas évek végén viszont Lichtenberg Sándor, akkor már berlini urológus professzor, jódtartalmú kontrasztanyagot alkalmazott, amely néhány perccel az intravénás beadás után megjelent a húgyutakban, s kezdetét vette az intravénás pyelographia korszaka. 
Közben Magyarországon a kitűnő  operatőr Illyés Géza 1920-tól megkapta a kontinens második önálló  urológiai katedráját. E téren csak a franciák előztek meg bennünket.
Vooelcker 1919-ben került a Halle / Saale patináns egyetemére, de nem urológus, hanem sebész professzornak. Őmaga sohasem törekedett a különválásra. A Saale-menti univerzitás ekkor a vesével kapcsolatos tudományok Mekkája volt. A belgyógyászatot a nephrológia megteremtője, Volhard professzor vezette, akinek nevéhez többek között a vesebetegségek modern felosztása fűződik. A Volhard és Voelcker nevével jelzett időt méltán tartják a nephrológia, valamint az urológia első együttes aranykorának. 
Az urológiában ekkor már nemcsak a hólyag-, de a vesekövek műtéti eltávolítása is rutineljárásnak számított. Az említett klinikus kettős ekkor már végzett vese-denervációs, majd decapsulációs műtéteket, kitűnő technikával, nagy reményekkel és kiábrándító eredménytelenséggel. 
Nálunk Illyés professzor jóval konzervatívabb volt. Nemzedékek nőttek fel intézetében, elég Adler-Rácz Antal, Dózsa Jenő, Babics Antal, Noszkay Aurél  és Húth Tivadar nevére utalnunk. Tankönyve 1931-ben jelent meg, jelentőségét nehéz lenne túlbecsülni. A Rókusban berendezett 102 ágyas urológiai osztály 1936-ban átköltözött az éppen megürülő Herczog-klinikára. Professzorunk nemzetközi tekintélyére jellemző volt, hogy a londoni Constable Kiadó megrendelte tőle a kétkötetes Surgical-Urology című szakkönyvet. A Stephaneum Nyomdát 1940-ben hagyta el, de a háborús események miatt már nem kerülhetett illetékes helyre. 
Napjainkban a nephrológia szintén önállósult. A primitív kőzúzástól a modern veseátültetésig hosszú idő telt el, de az urológia kiválásától még egy évszázad sem.
A medicinában a „gyorsuló  idő” e téren is szemléletesen követhető. 
Szállási Árpád dr.

1999. február