BESZÉLGETÉS DR. BAGHY GIZELLA FŐORVOS NŐVEL

A Pátkai házaspár – Pátkai István és Baghy Gizella évtizedes külföldi munka után hazaérkezett. Baghy doktornő jelenleg egy műtét után lábadozik! Egy korábbi interjú megismétlésével kívánunk neki minél előbbi teljes gyógyulást!

Szemész vagyok, 1971-ben végeztem, akkor kerültem Esztergomba.
Miért pont Esztergomot választottad?
Utolsó éves egyetemista voltam Budapesten, amikor összeházasodtunk Istvánnal. Ő az egyetemen tanított, és helyettesített az esztergomi idegosztályon. Amikor összeházasodtunk, nem volt lakásunk, eljöttünk Esztergomba. Dorogon a kórházkertben kaptunk egy csodálatos lakást.
Akkor a szemészet még a régi Lazaret épületében működött, ki fogadott az osztályon?
Halmai Ottó főorvos vezette az osztályt. Nagy szeretettel fogadott. Fehér Gyuszira és Gébert Ilonára emlékszem többek között, akik hasonló szeretettel üdvözöltek. Gébert Ilona később a Rókus Kórházba ment, és úgy tudom, most is ott dolgozik.
A Lazaretben a gégészekkel voltatok összezárva, és úgy él az emlékezetemben, hogy ez a két osztály mindig is összetartozott.
Russay Gyuri bácsi volt a gégészet vezetője. Az ügyelet hozott minket igazán össze a gégészekkel. Én szeretem az akut ellátást, és örültem, mert az ügyeletben inkább gégészeti ellátást végeztünk, ami jobbára sebészeti eseteket jelentett.
Mennyire ismered a mai kórházat? Össze tudod hasonlítani az évtizeddel ezelőttivel?
Nagyon keveset tudok a mai kórházról. Mi az utóbbi tizenöt évet külföldön töltöttük. Afrikába háromszor mentünk el, most Délkelet-Ázsiában dolgozunk. Ha rövid időre hazajöttünk, és volt valami problémánk, de anélkül is, régebben Szontagh Csabát, Gréger Ottiliát, mostanában Pák Gábort látogattuk meg. Szontagh Csabával indultunk első afrikai utunkra. Emlékszem, egy nagy közös ebédlő volt a kórházban, itt találkoztunk a kollégákkal. Igyekeztem mindenkivel jó kapcsolatot kialakítani. Itt akkoriban egy harminc ágyas szemészeti osztály működött, négy-öt szemész doktorral. Ahova én kerültem Afrikában, százötven ágy volt, és eleinte egyedül voltam szemész. Itt sorban álltunk a műtétekért, ott gyakorlatilag éjjel-nappal operáltunk.
Esztergomban tradicionálisan jó volt a szemészeti ellátás. A szembetegekkel való foglalkozást még Feichtinger Sándor kezdte el, és napjainkban Őri Zsolt végzi igen magas színvonalon. Te hogy látod a szemészet fejlődését általában, és itt, Esztergomban?
A szemészet fantasztikus fejlődésen ment át az utóbbi évtizedekben. Minden kongresszuson azt tapasztaljuk, hogy egyre több új technika honosodik meg.
Emlékszem, amikor kezdtem a munkát, Halmai Ottó a híres Graefe-metszést végezte a Graefe-késsel. Temporálisan egy metszéssel felnyitotta a szemet. 1971-72-ben ezt ő brilliánsan csinálta. Elismert Kettessy-tanítvány volt. Román Jóska már a lencsebeültetéseket is rutinosan végezte. Emlékszem, patkányfarokkal varrtunk. A műtősnő Gödöllőről hozta a patkányfarkakat, kihúztuk belőle a szálakat, és azzal dolgoztunk. Ma már mindez elképzelhetetlen, hiszen felszívódó varratokat alkalmazunk, sőt, varrat nélküli technikával is dolgozunk. Kezdetben Zeiss lupéval operáltunk, ez 4,5-szörös nagyítást jelentett, majd jöttek a mikroszkópok.
Afrikában egy százötven ágyas osztályon dolgoztál. Mi ennek a vállalásnak a története?
Én úgy kerültem Afrikába, hogy előtte nem sokat operáltam. A dorogi rendelőből hívtak el, és hét évi rendelői munka után vállaltam az afrikai utazást.
A Christoffel Blindenmission (CBM) hívott meg levélben. Először azt válaszoltam, hogy nem hiszem, hogy én lennék a legalkalmasabb erre a feladatra, de hozzátettem, ha nem találnak senkit, akkor vállalom. Szóval nem akartam menni. István és a gyerekek bíztattak. Én első perctől úgy éreztem, hogy ez a missziós tevékenység inkább Istvánnak szól, és csak véletlenül esett rám a választás.
Hogyan talált rád Dorogon a misszió?
A misszió úgy talált meg, hogy már korábban jártunk Nigériában. Az előző utunkon a gyerekeink egy amerikai bentlakásos missziós iskolába jártak, tőlünk 600 km-re. Kéthetente látogattuk őket. A missziós kórház szemészének a gyerekei is oda jártak. Fiaim mondták egy alkalommal, hogy itt van a szemész orvos, ismerkedjek meg vele. Így találkoztam az amerikai kollégákkal, Dr. Pain-nel és Dr. Meyers-szel. Amikor nyugdíjba ment az amerikai missziós orvos, nem kaptak utánpótlást, így rám gondoltak. Időközben hazajöttünk, és már hét éve a dorogi rendelőben dolgoztam, amikor a már említett segélykérő levél megérkezett. István és a gyermekeim bíztatására elfogadtam a hívást. 1994 januárjában elindultam Afrikába, előbb csak három hónapra egyedül, majd három hónap próba után hazajöttem, de már éreztem, Afrika újra visszahív. Közösen döntöttünk úgy, hogy visszamegyünk. 11 év lett belőle!
Beszélgessünk egy kicsit az első afrikai utatokról.
Szontagh Csabáékkal együtt az ugandai Kampalában voltunk 1974 és '78 között. István mindig szeretett volna az afrikai szegények között dolgozni. Az Orvosi Hetilapban jelent meg egy Tesco hirdetés, melyben belgyógyászt és ideggyógyászt kerestek a kampalai egyetemre. Csaba és István közösen megpályázták 1974 elején, és év végén már utazhattunk.
Nem féltél belevágni az útba?
Én akkor egy szót se tudtam angolul, otthon voltam gyesen Andris fiammal. Gréger Ottília nagyon sokat segített. Naponta összeültünk, és angolul tanított. Féltem, hogy egy idegen környezetben, egy 18 hónapos gyermekkel nem tudom megértetni magam.
Mint szemész dolgoztál Kampalában?
Nem, ott „csak” édesanya és háziasszony voltam. Mihály fiúnk is közben született. Akkor szoktuk és szerettük meg Afrikát. Az egy egészen más világot jelentett. Előfordult, hogy hirtelen megszűnt az áramellátás, a csapból jövő vizet nem lehetett inni, mindent fertőtleníteni kellett, és malária prevenciót kellett szedni. Kampalában otthon biztosítottam a hátteret, hogy István az egyetemen taníthasson.
Gyermekkorodtól benned volt a kalandvágy a világ megismerésére?
Nem, soha nem volt ilyen bennem, a kalandvágy inkább Istvánra jellemző. De mégis megjött a bátorságom, és annyira tudtam koncentrálni a munkámra, hogy igazi honvágyat nem is éreztem. Ha az ember a közvetlen családja mellett van, és látja, hogy a gyerekei jól érzik magukat, látja, hogy férje mennyire örül annak, amit csinál, ez örömet okoz.
De most Piliscsabán beszélgetünk, és úgy tudom, hogy visszajöttök Magyarországra. Valami akkor mégiscsak visszahúz benneteket! Elég volt a nagyvilágból?
Nézd, az ember megöregszik. 1974-ben indultunk a nagyvilágnak, húsz év Afrika és négy év Ázsia után eljön a nyugdíj ideje. Nem fáradtam el, nagyon szeretem a munkám, de öt éve volt egy gerincműtétem, és egy kicsit már nehezebben mozgok. Ennyi adatott, és ezzel én nagyon boldog vagyok.
Te egy poroszos iskolából indultál, ez más kapcsolatrendszert jelent, az orvos- orvos és orvos-beteg viszonylatban, mint amit Afrikában tapasztaltál?
Azt hiszem a magyar alapképzés nagyon jó, azzal el lehet indulni bárhol a világban. De folyamatosan tanulni kell. Olyan emberekkel találkoztam, akik segítettek az utamon. Idős szemész kollégák, akiktől sokmindent tanultam. Egy jó alapképzés után, ha az ember teret kap, csodákra képes.
Milyen az afrikai beteg?
Ott speciális helyzet volt, ahol én dolgoztam, nagyon szerették az európai orvosokat. Talán furcsán hangzik, de az afrikai kollégák aggódtak, hogy ha elmegyünk, nem jönnek majd a betegek.
Gondolom az ottaniaknak fogalmuk sem volt, hogy ti magyarok vagytok.
Mindenki azt hitte, hogy amerikai vagyok. A kórház 1941-ben amerikai missziós kórházként indult, keresztény kórház muzulmán környezetben. Szembetegeket gyógyítottak, és az evangéliumot hirdették. Ágyhoz jött a lelkipásztor, és ment körbe, akik kérték, azokért imádkozott. A betegek roppant hálásak voltak. Emlékszem egy muszlim betegemre, egyszemű volt, az is szürkehályogos. Azt mondta, nem örül, hogy itt van, „de doktor, ide kellett jönnöm, mert nekimegyek a falnak, nem látok semmit” - mondta. Azért volt egy szeme, mert a másik is szürkehályogos volt, de Afrikában az első szemproblémával a hályogkovácsot keresik fel, aki egy hirtelen mozdulattal a lencsét benyomja az üvegtestbe. Ha szerencsés a „műtét”, az egész lencse az üvegtestbe süllyed, ezután tényleg fog valamit látni a beteg, ha nem szerencsés, akkor vaksággal végződik a beavatkozás.
Milyen betegségekkel találkoztál, amelyek Magyarországon már nem jelentkeznek?
Ilyen a trachoma, mely Afrikában a ’80-as években nagy problémát jelentett. Ugandában 1974-től 1978-ig, ahogy említettem, még nem dolgoztam. Második afrikai utunkon Nigériában, 1982-től '87-ig ambulanter operáltuk a trachomás betegeket. Naponta húsznál több műtétet végeztünk el. Harmadik utunkon, ugyancsak Nigériában, 1994-től 2005-ig már jelentősen csökkent az ilyen betegek száma.
Nigériában mi biztosítottuk a legolcsóbb ellátást. A betegek nagyon hálásak voltak. Olyan kataraktás esetek, amelyekkel ott találkoztam, Magyarországon már nincsenek. Mire orvoshoz került a beteg, évek teltek el. Sokszor vakon jöttek a kórházba, és látva távoztak. Amikor áttértünk az intraokuláris lencsékre, ezt a beavatkozást eleinte nem akarták engedni. Mondták, hogy úgy szeretnének a mennybe menni, hogy semmilyen idegen test nincs a szervezetükben. Amikor azonban látták a beavatkozás pozitív hatását -az addig vak betegek másnapra láttak- legyőzték ellenállásukat.
Afrika után a Távol-Keletre kerültetek. Nem okozott gondot az átállás?
Törés volt az életemben. Szívem még mindig Afrikába van. Az ázsiai körülményeket nem lehet összehasonlítani az afrikaiakkal.
Amennyire ismerlek benneteket, az évtizedes külföldi munkátok során nem gazdagodtatok meg.
Így van, de gazdagodtunk nem anyagi értelemben. Minden élet csoda, ahogy Isten kibontja valakinek az életét. Már attól kezdve, hogy megszületettünk, felkészít egy feladatra. Majd jön a hívás, kinek milyen irányban. Amikor megkaptam a CBM kérését, úgy éreztem, ez a Gondviselő hívása.
Nagy szeretettel beszélsz a CBM-ről. Röviden mutasd be ezt a szervezetet.
A CBM egy német bázisú, nemzetközi keresztény misszió, amely sérült emberekkel foglalkozik. Ebben az évben vagyunk 100 évesek. Ernst Christoffel, egy német lelkipásztor indult el Törökországba és Iránba, összegyűjtötte a vak gyerekeket, majd iskolát alapított számukra. Tehát vak misszióként indultunk. Később ez bővült, hozzávették a hallás- és mozgássérülteket, az intellektuálisan sérült gyermekeket, és legutoljára a mentálisan sérülteket. Ez a világ legnagyobb fogyatékos emberekkel foglalkozó szervezete. Mielőtt kiküldik az embereket, kéthetes felkészítő kurzuson vesznek részt, Bensheimben, ahol a misszió központja van. Az előkészítő tanfolyamon nagyon megörültek annak, hogy István ideg- és elmeorvos, és a misszió szakmai vezetői már az induláskor emlegették, hogy milyen jó lenne, ha őt is foglalkoztatni tudnák. Ez akkoriban még távoli célnak tűnt, mára viszont megvalósult. Sok szemész, néhány ortopéd sebész, fül-orr-gégész, valamint a rehabilitáció területén dolgozó különféle szakemberek, gyógypedagógusok, és mára négy pszichiáter dolgozik a misszióval.
Ha munka után hazamentetek, neked szemészeti esetproblémáid lehettek, férjed pedig a pszichés betegek gondjait vitte haza. Hogyan kerültetek közös nevezőre?
Engem nagyon érdekel a lelki tanácsadás, és sokszor kérem István véleményét szemészeti betegeimmel kapcsolatban. A gyermekeim is észrevették ezt, és azt mondták, „mama nektek milyen jó, el tudtok beszélgetni a betegekről”. Mindketten úgy érezzük, hogy a misszióban végzett munkánk, életünk kiteljesedése, megkoronázása.
Egymás között magyarul vagy angolul beszélgettek?
Mind a két nyelven. Néha angolul könnyebb kifejezni bizonyos szakmai dolgokat.
Hogyan zajlik egy munkanapod?
Reggel 7 órakor fél órás bibliaolvasással, énekléssel, és a napi problémák megoldásáért mondott imával kezdődik a nap. Utána mindenki megy a dolgára, viszi a hozzá beosztott rezidenst, szakvizsgára készülőt. A műtőben és az ambulancián addig folyik a munka, míg el nem fogynak a betegek. Általában késő délutánig dolgozunk, ezután a következő napi kiírásokat beszéljük meg.
Mindenki megkapja a hívást Teremtőjétől - mondtad az imént. Téged mikor hívott orvosnak?
Nővérem fogorvos Esztergomban. Kezdetben azt gondoltam, én is fogorvos leszek, és már ki is töltöttem a papírokat. Végül aztán kettétéptem az iratokat, és az általános orvosi karra jelentkeztem.
Sok orvos van a családodban?
Édesanyám rokonságában, Debrecen környékén több orvos is van.
Hol születtél?
Csengerújfalun születtem, kétéves koromban átköltöztünk Szentendrére, majd Budapestre.
Megkérdezhetem, hogy Istvánt hogy ismerted meg?
Édesapám agronómus volt, Szentmártonkátán egy tanyán dolgozott. Ott nyaranta gyümölcsszedésre egyetemi lányokat hívtak. 150 lány volt a táborban. István, aki az egyetemen tanított, tábororvos volt. Ott ismerkedtünk meg. Én hatodéves voltam, és ő felajánlotta, hogy segít az ideg-elme vizsgámra felkészülni.
Hogyan lettél szemész?
Nőies kis szakmát szerettem volna választani. Az egyetemen fél év volt a szemészet, akkor nagyon tetszett a Desmarres-kanál, amivel kifordítják a szemhéjat. Ma ezt már nem használják. Radnót Magdához jártam, érdekesnek találtam a szemészetet. Később, amikor napi 20-25 műtétet kellett elvégeznem, úgy éreztem, ez a kis szakma nem is olyan kicsi.
Kimaradtatok a mai magyar egészségügy egyre súlyosbodó problémáiból, és tehettétek, amit szerettek.
Egyre inkább érzem, hogy mindez kegyelem, életutunk Isten kezében van. A misszióval találkozva azért imádkoztam, hogy István is ilyen munkát végezhessen, ezt el is mondtam neki. Ő azt felelte: ne hülyéskedj, a CBM egy vak misszió, mit keresnék én ott? Aztán először csak egy-egy hónapra hívták. Legalább háromszor elment Ázsiába, míg hosszútávú munkát kapott. Az Úr imáimra adott válaszát éreztem ebben. Ezért nem volt olyan nehéz Afrikát elhagyni.
Nem lehet könnyű egy pszichiáter feleségének lenni.
István egy csodálatos személyiség. Minden nehéz helyzetből lát kiutat. Mindig megtalálja azt a kis lehetőséget, amibe meg lehet kapaszkodni.
Gyerekeitek miért nem lettek orvosok?
Ezt talán tőlük kellene megkérdezni. Öt unokánk van, és talán valamelyik a hivatásunkat választja.
Köszönöm a beszélgetést!
 
Osvai László dr.
2008.május