BÚCSÚ VEKERDI LÁSZLÓTÓL / 1924-2009 /

„Bene vixit, Qui bene latuit”, azaz jól élt, aki jól rejtőzve élt, írta tomi száműzetésében a kitűnő Ovidius, bár ő ettől a kényszermagánytól inkább szenvedett. Akadnak viszont olyanok, akik önként vállalják ezt a rejtőzködő létformát, mint például az elmúlt esztendő végén elhunyt Vekerdi László, akinek tudománytörténet-írói jelentőségét aránylag kevesen ismerik és méltányolják.

Erről sajnos, egy kicsit sajátmaga is tehet, mert az íráson kívül ritkán élt a modern kor által nyújtott „megnyilvánulási” lehetőségekkel. A rádióval még csak-csak megbarátkozott, emlékezetes maradt a Herczeg Jánossal közösen összeállított „Véges végtelen” című 200 előadásból álló kultúrhistóriai sorozata, de az sem főidőben sugárzott szét az éter hullámain. Később egy része kötetben is megjelent.

Aránylag kevés televíziós szerepléséről tudunk, néhány szerencsére fennmaradt az archívumban, pedig de jó lett volna még többször csodálni egy-egy vitában a csillogó értelmét és éppen a szerénységével meggyőző érveléseit. Most a számvetés idején kicsit zavartan lapozzuk a Gyuris György által összeállított válogatott bibliográfiát, amely a bőségével és sokoldalúságával még azoknak is meglepetésül szolgál, akik igyekeztek szemmel kísérni ezt a rendhagyó pályafutást.

Vekerdi László 1924.julius 21-én látta meg a napvilágot Vekerdi Béla tanár úr elsőszülött fiaként. Nem Debrecenben, ahogy az a lexikonokban olvasható, hanem Hódmezővásárhelyen, amit a helytörténész Szenti Tibor az anyakönyvi bejegyzés megtalálásával bizonyít. Ő az effajta pontatlanságot másoknál aligha tűrte volna el, de a saját adataival soha nem törődött. Hiszen egy időben, amikor a személyazonossági igazolványát megújítatta (orvos helyett könyvtáros lett a szakmája), a rendőrségi hivatalnokkal nem óhajtott vitázni, így került a megfelelő foglalkozási rubrikába „szakképzettsége: nincs”

Pedig akkor éppen „csak” állás nélküli volt, orvosi, szakorvosi bizonyítvánnyal és hatalmas tudással a tarsolyában. A nyilvántartó nyilván nem tett különbséget a foglalkozás és a képesítés között, az ügyfelet meg végül ez nem zavarta. Senki ne gondolja, hogy ez nála holmi különcködés lett volna, mert azokból mindig csak hátránya származott.

Iskoláit már a cívisvárosban végezte. A reáliák és humaniorák egyaránt érdekelték, így kötött ki végül némi fővárosi kitérővel a helyi medicinán, amelynek oklevelét 1951-ben nyerte el. Szigorló évében önállósodott az orvosi fakultás, de bölcsész érdeklődése továbbra is a központi egyetemhez kötötte. Különösen a rendkívül szuggesztív előadó Szabó Árpád klasszika-filológiai és Szénássy Barna matematika-történeti és a fiatalon elhunyt Szele Tibor matematikai előadásait hallgatta előszeretettel. Közöttük a kapcsolat kölcsönös baráti tiszteletté nemesedett. Magába szívhatta Karácsony Sándor nagyhatású pedagógiai elméletét, magyarságtudományát, valamint Szabó István újszerű településtanát.

Az orvosi kar kiválásakor került Debrecenbe az alig 40 éves Petrányi Gyula, hogy megszervezze és irányítsa az újonnan felállított II. sz. Belgyógyászati Klinikát. Munkatársait érthetően a frissen végezettekből verbuválta, mit is kezdett volna nála idősebb tanársegédekkel! Ekkor került hozzá a később tanszéki utód Leövey András, a majd Pécsre kinevezett Jávor Tibor és természetesen Vekerdi László. Évfolyamtársa volt még Hankiss János, Fehér Ottó és Szabó Gábor, a sor folytatható. Nem akármilyen szellemi kirajzása annak a kritikus időnek.

E sorok írója véletlenül akkor kezdte tanulmányait, mikor ez a ragyogó névsor azt éppen befejezni készült. Szinte mindenkit ismert vagy elméleti demonstrátorként vagy gyakorlatvezető tanársegédként. Vekerdi Lászlót a Petrányi-klinikáról, ahol a belgyógyászati propedeutikát igyekeztük elsajátítani. Párszor helyettesítette a rendkívül rokonszenves női csoportvezetőnket, mert ez a vékonydongájú tanársegéd nemcsak a kivételes intelligenciájáról, hanem a segítő készségéről is híres volt. A munkatársaival írt első szakdolgozata is 1953-ban jelent meg, Accumulation of polonium in rat and tumor tissue címmel, az Acta morphologica Academiae Hungaricae hasábjain. Onkológiai érdeklődése felkeltette a Debrecenből Budapestre került Kellner Béla professzor figyelmét, s miután az ifjú orvos 1955 -ben belgyógyászati szakvizsgát tett, meghívta az Orvostovábbképző Intézet Onkopatológiai Osztályára.

A Németh Lászlóval való mester-tanítvány ,a tudománytörténeti vonalon pedig a bensőséges kapcsolat kezdetét nem ismerve tény, hogy a debreceni Alföld 1957-ben közölte az „Égető Eszter-„ről írott szakszerű könyvismertetését .A Németh László- Vekerdi László kapcsolat feldolgozása még a jövő bölcsészeire vár, noha a tatabányai Új forrás már 1990-ben közölte a levelezésüket. Az utalásunk csak nagyon érintőleges lehet. Az orvos végzettségű nagy író gazdag életművének nem akadt avatottabb ismerője és ismertetője.

Fővárosi éveiben több „neves gazdája”, azaz patrónusa volt, akik közül kettőt hamar elveszített. Kellner Béla 1967-ben hunyt el, utána már egy tudománytörténész fölöslegessé vált. Majd átkerült a nagy matematikus Rényi Alfréd védőszárnyai alá, de 1970-ben nagyon fiatalon ő is követte a neves onkológust. Ő ültette át angolra a zseniális tudósnak a valószínűségszámítási kézikönyvét. Több matematikatörténetet, matematikát, fizikát fordított magyarra, ezek mind a Gondolat kiadásában jelentek meg. Nem jött jól Vekerdinek az 1970-ben kiadott Németh László könyve, az irodalmárok részéről méltatlan támadások érték

Az elismert tudománytörténészek egy része viszont gyanakodva fogadta a „kívülről” érkezőt, aki még tudományos sarzsival sem rendelkezett, noha az 1960-as évek közepétől tudománytörténetet adott elő az ELTE-n. Meghalt egy másik mestere, Fülep Lajos is. Szerencsétlen dátum volt az életében. Ezt látva harmadik pártfogóként, a pulmonológus Levendel László karolta fel. Értékes tagja volt annak a munkacsoportnak, amely tuberkulin- vizsgálatokkal foglalkozott.

Ekkortájt jelentek meg egymás után a híres matematika és fizikatörténeti írásai. Főleg a Valóság, valamint a Magyar Tudományos Akadémia. Matematikai és Fizikai Tudományok Osztályának Közleményei hasábjain. A Kortárs folyóirat köteteiben ő „honosította meg” a tudománytörténeti írásokat, mint pl. Neumann János, a számológép és az agy / 1965/. Évente átlag hat cikk a termése. A hazai szaktekintélyeken kívül / Zemplén Jolán, Simonyi Károly, Schultheisz Emil, Kádár Zoltán, még Debrecenből a már említett Szabó Árpád és Szénássy Barna / olyan tekintélyek jegyezték meg a nevét, mint Londonból Cs. Szabó László, Amsterdamból Kibédi Varga Áron és a lista korántsem teljes Különösen az „Egy tudomány születése” / biológia nyerte meg tetszésüket. Ő lektorálta Simonyi Károlynak a híres Fizika kultúrtörténetét, amely az illusztris szerző szerint a kivételes kompozícióját nem csekély mértékben a lektornak köszönhette. A vitatottnak tartott Németh László könyve előtt 1969-ben már letette az asztalra a Kalandozás a tudományok történetében című kötetét, amely mindössze kettőezer példányban jelent meg. Abban azt időben ez volt a minimum. Itt kapott nyomatékot az első Sántha Kálmán-rehabilitáció, amelyre egész irodalom épült. A bölcsész bírálói aligha olvasták és értették, még kevésbé méltányolták. Ebben jelent nagy ívű epidemiológiai dolgozata is, amelyet Gazda István a Magyarországi és erdélyi pestisjárványok a XVIII. században címmel 2009-ben háromszorosára bővítve, illusztrációkkal és jegyzetekkel ellátva adott ki. Ezt követte az Elvek és utak sorozatban a Befejezetlen jelen, a magyar tudománytörténetírás egyik csúcsteljesitménye., amelyben Szentkuthy Miklós „meghatározásai és szerepei”, valamint James D. Watson kettős spirálja nagyon jól kiegészítik egymást .

Vekerdi munkahelyének leghosszabb és talán legnehezebb szakasza az MTA könyvtárához kötődik, 1970-től volt a gyarapítással foglalkozó munkatársa. Tapasztalnia kellett, hogy a több mint száz éve járó rangos szakfolyóiratokat takarékossági okokra hivatkozva kellett lemondani. Közben nagy elismeréssel írt mindig Benkő Samunak a Bolyai-kutatásairól, a Sarlóska Ernő által feltárt Bolyai-adatsorokról. Elismerte Ács Tibornak a katonatiszt Bolyai Jánosra vonatkozó levéltári vizsgálódásit. Hasonló hangon szólt Kiss Elemérről, aki 100 év után elsőként tudott olyan anyagot előásni a Bolyai János-hagyatékból, amelyek igazolják, hogy Bolyainak az Appendixen túlmenően más matematikai felismerései, tételei is voltak.
A bibliotékai robotmunka tehát nem szegte kedvét, a Galilei-kérdés, azaz a tudomány és hatalom, valamint a Newton- Leibniz-vita egész életében foglalkoztatta. Az Így élt Newton 1977-ben jelent meg, a fizikára abszolút botfülűeknek is közérthetően. Azt követte végül az Így él Galilei. A gravitáció felfedezőjének egy szlovák nyelvű életrajzáról is recenziót közölt, szerzője Viktor Thieben. Nyelvi ismereteiről legendák keringtek. Ugyanebben az esztendőben adott papírt a Móra Kiadó az Európa születése című kötetnek, társzerzője a jóbarát Varga Domokos. A Természettudományi Közlöny két részben hozta a Nobel-díjas A.M. Dirac azon előadását Vekerdi tolmácsolásában, amelyet a nagy fizikus az Olasz Fizikai Társaság varennai konferenciáján mondott el, „Emlékeim egy izgalmas korról” címmel.

Azt tartotta a medikus fáma, hogy amikor az első éves medikus a fizika szigorlaton a Dirac -egyenletet másképp értelmezte, mint a kitűnő atomfizikus Szalay Sándor professzor, nem buktatta meg, hanem elküldte. A következő vizsgán a kérdező korrekt módon közölte, hogy az a magyarázat is elfogadható. Dirac izgalmas emlékei tehát a Vekerdié is voltak, csak más dimenzióban. Vitapartnerei közül kevesen honorálták a plusz tudását. Aztán elég hosszú ideig a kiadók nem érdeklődtek a kéziratai iránt. Gyuris a bibliográfiában 1978-1989 között 230 írást sorol fel, belőlük több kötet kitellett volna.

Őszinte rokonszenv és barátság fűzte Benedek Istvánhoz, valamint a köré csoportosuló Hiúzokhoz. A közel két évtizedig létező tudománytörténeti kör tagjai voltak az illusztris házigazdán kívül: Antall József / míg el nem vitte a politika/, Birtalan Győző, egy darabig Lambrecht Miklós, Gazda István és e sorok írója. Tudtuk, hogy filléres gondokkal küzd, de panaszkodni soha nem hallottuk. Szegényen is öntudatosan őrizte szellemi függetlenségét. Külön kapcsolat kötötte a szegedi Tiszatájhoz, amelynek Ilia Mihály, majd Annus József főszerkesztősége idején a főmunkatársa volt. Itt jelent meg a legtöbb cikke. Majd velük együtt bukott a tűrések és tiltások korában. De szorgalmasan küldte írásait a kecskeméti Forrásnak, a tatabányai Új forrásnak, a pécsi Jelenkornak és Szombathelyre a Vasi Szemlének is. Sik Csaba mellett egyik szerkesztője volt a Gyorsuló Idő c. olcsó és nagy sikerű sorozatnak. Az agrártörténettől az atomfizikáig ebben minden tárgykör helyet kapott, ha megfelelt az ő nevével fémjelzett minőségi követelményeknek.
Hetvenedik születésnapjára jelent meg, egykori tanítványa, Terts István szerkesztésében a Typotex Kiadónál a Tudás és tudomány c. vaskos kötete, a tartalomhoz nem méltó kivitelben. Belelapozva újra meglepődünk, mi mindennel foglalkozott és értett legmagasabb fokon ez az ember, aki legtöbbször VL monogrammal szignálta az írásait. Már akadémiai könyvtáros korában / 1975/ megbízást kapott a természettudományi szakosztálya történetének megírására. A lektorálást az Országos Orvostörténeti Könyvtár akkori igazgatójára, Antall Józsefre és a kémiatörténész Szabadváry Ferenc tanárra bízták. Vekerdi a kötelező öncenzúra hiányában a elütő hangot ütött meg, amelyből nem kívánt félreértések következtek. Végül ez is a hiúzok társaságában tisztázódott megnyugtatóan. Majd a cenzúrázatlan végleges változata 1996-ban jelent meg, Gazda István ügybuzgalma révén. „ A Tudománynak háza vagyon” címmel mutatja be a reáliákat “A Régi Akadémia terveiben és működésében”, 1945-ig bezárólag.

A Tisza-partiak mindvégig hűségesek és méltók maradtak hozzá. Különösen az irodalomtörténészek és kritikusok legfőbb szellemi koordinátora Ilia Mihály. A filoszok egy része: Monostori Imre, Cs. Varga István, Füzi László, Olasz Sándor mind Vekerdit követőknek tekinthetők. A Szegedi Somogyi Könyvtár és József Attila Megyei Könyvtár az író 75-ig születésnapjára, 1999-ben adta ki a nem könnyen leltározható életmű bibliográfiáját. Áttekintve újra meglepődünk, egy nekrológ keretében mi mindennek említéséről kell a kegyeleti műfaj kívánalmai miatt lemondani. Nem szóltunk a lexikoncikkekről, pedig mindegyike egy-egy kis remeklés. A fordításairól az angolon kívül a franciáról, a németről, vitáiról, interjúiról és még sokmindenről, ami ebből a sokirányú cikksorozatból közkinccsé kívánkozik.

A búcsúztató szerzője, aki szerény tanítványának tudhatja magát, most küszködik a közhelyekkel. Igen, kortársai és diákjai lehettünk és semmi „soha nem felejtünk” -szerű fogadkozást! Ez nem lenne méltó ahhoz az emberhez, aki a polihisztorságot némi öniróniával sokoldalú hozzá- nem -értésnek titulálta.
Kívánunk magunknak hozzá hasonló „hozzá-nem-értőket” a jövőben, nemcsak a tudománytörténetírás területén.

Szállási Árpád dr.