EGY KIVÁLÓ SZERVEZŐ SZÜLETÉSI ÉVFORDULÓJA

Ha valaki megkérdezné, ki az a nem magyar orvos, akinek a hazai medicina a legtöbbet köszönhet, még az orvostörténelemben járatosak is zavarba jönnének. Legalább is egy pillanatra, míg eszükbe nem jutna Gerard van Swieten neve.

Tehát a pálmát nem Hippokratész, Vesalius, Harvey vagy valamelyik korszakos felfedező vinné el, hanem egy alig emlegetett szervező, aki máig ható érvénnyel kodifikálta a közegészségügyet és megteremtette az önálló magyar egyetemi orvosképzés alapjait.

Éppen 300 évvel ezelőtt született a németalföldi patinás Leyden városában, szobra pedig ott látható Mária Terézia bécsi emlékművének talapzatánál, Mozart, Haydn és annyi korabeli szellemi kiválóság társaságában.

Az 1700-as esztendőkben Hollandia a kontinensünk polgárosuló központja. Virágzott a posztóipar és a hajóépítés, Amszterdam és Rotterdam Európa legforgalmasabb óceánjáró kikötői. Szinte hihetetlen, hogy hét egyeteme volt. Világi tárgyú festészetben megelőzték Italiát / Rembrandt, Brueghel, Vermeer /, nyomdái ontották a klasszikus, valamint modern kiadványokat. Itt készültek a legpontosabb térképek / Mercator /, a legtehetségesebb magyar diákok itt szereztek, különböző ösztöndíjak révén okleveleket. Az egyetemek falai közzé behatoló protestáns szellem szétfeszítette a középkori skolasztika merev dogmáit, a medicinában a spekuláció helyére a ráció került.

Amikor a kis Swieten 1700-ban meglátta a napvilágot, szülővárosa volt az orvosképzés Mekkája. Egyetemén oktatott a nagy Boerhaave, aki először vitte tanítványait a betegágy mellé. Egyszemélyes iskolájából kerültek ki a kor legkiválóbb tanárai, elég a kísérletes fiziológiát megalapító Albrecht Haller, a kettős elnevezésű botanikai rendszertant megalkotó Carolus Linné, vagy a svéd gyermekgyógyász Nil Rosén személyére utalnunk.

Méltó társuk lett Gerard Swieten, csak más vonalon. Orvosi oklevelet 1725-ben szerzett, két évtizedet dolgozott mestere mellett, minden adott volt a tanszéki örökség elnyeréséhez, kivéve – a vallását. A katolikus spanyol hódítás elől felszabadult protestáns Németalföld polgársága és parasztsága a pápistákban akkor csak az elnyomók cinkosait látta, úgy is viselkedett velük szemben. Az a furcsa kölcsönösség alakult ki, hogy amíg a katolikus Habsburg-birodalomból a főleg magyar protestánsok Svájc után a szélmalmok és tulipánok országába igyekeztek, addig Boerhaave római hitű honfitársai Bécs oltalma alatt juthattak szerephez.

Miként Gerard van Swieten, akit Mária Terézia 1745-ben a mindenható Kaunitz gróf tanácsára hívott meg udvarába. Nem előzmény nélkül, mert az előző évben konzíliumra kérték fel a császárnő Brüsszelben betegeskedő nővéréhez, Mária Anna hercegnőhöz. Noha hasznos tanácsot nem tudott adni, mégis megnyerte az uralkodónő teljes bizalmát.

Ráhárult rövidesen az orvosi ügyek korszerűsítése, mert az osztrákok a poroszokhoz és a franciákhoz, tehát a két nagy kontinentális riválishoz képest e téren is hátrányos helyzetbe kerültek.

Mielőtt a Burg tanácsadója lett volna, 1741-42 között megírta az ötkötetes Commentaria in Hermanni Boerhaavee aphorismos című művét, mestere szellemében, mely latin, majd német változatban öt kiadást ért meg. A pesti egyetemen nyilván az iránta tanúsított tiszteletből, még a 19. század elején is tankönyvnek számított.

Meglepetés akkor érte a bécsi fakultást, amikor a hite miatt hazájából eljönni kényszerült orvos, mérsékelni kezdte a jezsuiták befolyását az egyetemi életre. Megszüntette az egyházi jellegű költséges avatások gyakorlatát, a tanárokat a továbbiakban meghívásos alapon az állam nevezte ki és látta el megfelelő fizetéssel, előírta a holland mintájú korszerű tanrendet, füvészkertet és vegytani laboratóriumot létesített, egyelőre egy 12 ágyas klinikát rendszeresített, vagyis lerakta az első híres bécsi iskola alapjait.

Tanárok hiányában előbb saját maga adott elő, majd meghívta a szintén Boerhaave-tanítvány Anton de Haen doktort, aki ugyan kiváló megfigyelő klinikus volt, rendszeresítette a kórlapot és a hőmérést, de pl. nem ismerte fel a bécsi nagy kortárs Leopold Auenbrugger kopogtatási módszerének diagnosztikus jelentőségét. Hatása ettől függetlenül óriási volt. A holland mester van Swieten tevékenysége rövidesen az egész egészségügy területére kiterjedt.

Már 1748-ban elkészült a Torkos Justus János-féle Taxa posoniensis, amely egyszerre volt orvosi és gyógyszerészi ár, és jogszabálygyüjtemény. Majd 1752-ben a tanácsára dekrétum rendelte el, hogy a megyék fizetett orvost /physicus ordinárius / alkalmazzanak, amely járványvédelmi szempontból szintén korszakos jelentőségű. Feladatuk körébe tartozott még a bábák és sebészek vizsgáztatása, valamint az arra rászorulók ingyenes gyógyítása.

Felvette a kapcsolatot, a magyar ügyeket intéző, Pozsonyban székelő helytartótanáccsal, összeíratta az orvosok és sebészek számát. Az 1755-ben kiadott Planum regulationis in re sanitatis előírta a külföldön végzett orvosok oklevelének honosítását, a praxis legalizálása céljából. Ez különösen a protestánsok szempontjából bírt fontossággal.

Még 1761-ben is csak annyit sikerült elérni, hogy lege artis doktorátus helyett licenciatus fokozatot szerezhettek, de azzal pl. Bécsben nem folytathattak gyakorlatot.

1763-ban országos árvaház létesült, a helytartótanács elrendelte a megyei bábák alkalmazását, az ásványvizek, fürdők összeírását. A felvilágosult abszolutizmus nagy vívmánya, hogy 1766-ban rendeletileg megszüntették a boszorkánypereket. Ugyanazon esztendőben adta ki a debreceni Weszprémi István főorvos az első magyar nyelvű bábakönyvet, Gerard van Swieten hathatós anyagi és erkölcsi segítségével. Népesedési kérdésben így került egymáshoz közel a pápista Burg és a „kálvinista Róma”.

Ha csak a fentiek fűződnének a nagy németalföldi organizátor nevéhez, akkor is örök hálára kötelezne bennünket. Pedig a lényeg még ezután következett. A bécsi egyetemi reform befejeztével figyelme az 1635-ben Pázmány Péter alapította nagyszombati universitásra irányult, hogy a teológiai, bölcsészeti és jogi kart orvosival kiegészítve egyetem legyen belőle.

Azt megelőzően a Nógrád megyei tisztiorvos Perliczi János Dániel 1751-ben javaslatot terjesztett elő egy magyar orvosi főiskola felállítására, ám annak megvalósításához van Swieten súlya kellett. Bekövetkezett 1770-ben. Az új fakultás medicinae a létrehozó kardinális iránti tiszteletből kötődött az esztergomi primácia ideiglenes székhelyéhez, a felvidéki Nagyszombat városához. Arról van Swieten aligha tehetett, hogy a török kiűzése után hét évtizeddel az érsekség még mindig nem költözött vissza eredeti helyére.

A fakultás öt professzorral indult, nagyobb számú tanszemélyzet patinásabb egyetemeken sem volt. A tanárok közül Shoretits Mihály a patológia és praxis medica, Prandt Ádám Ignác a physiológia és materia medica, Winterl Jakab a kémia és botanika, Trnka Vencel az anatómia, Plenck József Jakab pedig a chirurgia és ars obstetriciae előadója volt. Főleg az utóbbi három latin és német nyelvű tankönyvei bizonyítják, hogy színvonaluk megfelelt a nemzetközi követelményeknek. Plenck szemészetét, pl. még japán nyelvre is lefordították.

A nagyszombati egyetem kiegészítésével azonos esztendőben jelent meg az első teljes egészségügyi jogszabálygyűjtemény, a Generale normativum in re sanitatis, szintén van Swieten elképzelése alapján. Jelentőségét a Kór-Lapban már ismertettük.

Sajnos, nem érte meg a nagyszombati egyetemnek Budára, illetve Pestre történő áthelyezését. A jezsuiták befolyása ezzel nálunk megszűnt.

A nagy szervező 1772. június 19-én hunyt el, helyére méltó és majd méltatandó utód került Störck professzor személyében.

A nagy németalföldinak mérhetetlenül sokat köszönhet a magyar orvosi oktatásügy. Mindent elkövetett a saját bőrén tapasztalt vallási diszkrimináció ellen.

Születése 300. évfordulóján van rá okunk tisztelettel emlékezni.

Szállási Árpád dr.

2000. július