KÁR FÖLADNI EREDETISÉGÜNKET

Elnézem a balatoni úton sorjázó autókat. Nem is oly rég még tíz rendszámból kilenc külföldi: német, osztrák, olasz, holland volt. Ma fordított az arány: csak elvétve akad külhoni jármű, döntően csak magyart látni. Ez persze örvendetes is lehetne, hiszen mind több honfitársunk nyaralhat, s kitűnő autókat hajtanak.

Másrészt viszont megcsappant az érdeklődés irántunk a nagyvilágban. Nem elég a Balaton bársonyos vize, selymes fövénye. Útjaink K.u.K. minősítést kaphatnak: no nem a Monarchiát idézve, hanem mert kátyúk és …a legősibb szakma képviselői lepik el.

Országimázs helyett országblamázs.

Megtelik a kosár. Jó nevű hazai sörgyár dobozos termékén a hangzatos felirat alatt egészen apró betűkkel a megjegyzés: import termék – hazai kiszerelésben. Lám, a magyar termelés „titka”, hogy itthon csomagoljuk a máshol, mások által előállított portékát.

Legalább a fokhagyma eredeti makói. A pénztárnál derül ki, hogy makói, de nem a fokhagyma, hanem a cég, amely Kínából importálja. Röhej. A Balaton-parti üzletsoron tengeri halat sütnek, pezseg a homoki bor…

Horvát ismerősöm hívta föl rá a figyelmemet, hogy egyszer mennék már végig villamossal Budapesten a Moszkva tértől a Móricz Zsigmond körtérig, és számolnám össze, hogy hány magyar elnevezésű vendéglőt látok a fővárost szinte körbeszelő útvonal két oldalán? Siralmas eredményre jutnék.

Egy országba úgy érdemes ellátogatni, ha ott valami újat talál az utazó, nem pedig ugyanazt, amit bárhol másutt. Egy ország akkor érdekes, ha eredeti. Mi nem vetekedhetünk nálunk szerencsésebb népekkel, akiknek pompás tengerek, Pazar hegyláncok jutottak. A mi csáberőnk az eredetiségünk, bájosan szelíd természeti környezetünk. Önkéntelenül is vonzó a kíváncsi utazó számára rejtélyes származásunk, amely révén legendás népekkel: szkítákkal, hunokkal, sőt újabban az etruszkokkal, a japánokkal és a koreaiakkal hoznak minket rokonságba.

Érdekes az európai őslakosok szemében, hogy Ázsiából idáig vándorolván megmaradtunk szigetként, szinte rokontalanul a szláv, a latin, és a germán népek tengerében. Megtartva őseink nyelvét, amelynek tudománya – nehézsége miatt – az európaiak szemében fölér a bölcsek kövének ismeretével. Vonzó lehet az is, hogy számarányunkhoz képest milyen nagy szerep jutott nekünk időnként Európa történelmében, kultúrájában, tudományos és sportéletében. Még „utolsó csatlósként” is a hűséget értékelték bennünk, s ha rossz ügyért is véreztünk, feledtette, hogy akarva-akaratlanul az európaiság védőbástyájának számítottunk 1456-ban, Nándorfehérvárnál, vagy 1956-ban Budapesten. Égig érő bérceink, három tengerünk, hatalmi státusunk már a múlté.

Az öreg földrészen sokáig sikk volt Magyarországra járni. Sajátos keletkutatás. És nem csak az egyébként koránt sem lebecsülendő, csak eltorzított pusztaromantikának köszönhetően. Nem csak azért, mert kelet és nyugatnémet nálunk találkozott, csehszlovák, lengyel nálunk lélegezhetett föl. ( Mint a balkáni háborúk idején a szerbiai, horvátországi, boszniai rokonok.) Nem csak mert olcsónak, tranzitútvonalnak számítottunk. Vágyakozás volt ez egy rejtelmes világba. Akkoriban is voltak szerte Európában turisták millióit vonzó déltengerek, síelőket csábító Alpesek, gazdagabb országok, szebb városok. De a civilizáció nem pusztán javak, külsőségek függvénye. Több annál: egy néplélek kisugárzása. Ennek pedig az eredetiség a fényforrása. Ha ezt föladjuk, többet veszítünk, mint Mohácsnál, Trianonban.

Önmagunkat.

Szaniszló Ferenc

Forrás: Nemzeti Kalendárium

Kozma László