MEDICINA PASTORALIS

A Nílus és a Gangesz vidékén pl. teljesen, a hellén világban viszont az orvosokat Hippokratész papjainak titulálták. A medicina pastoralis tehát egyszerre hagyomány és „újítás”. Konvenció, amennyiben az emberrel testi mivoltában is törődött, eltérő, hogy annyit vállalt belőle magára, amennyit az adott helyzet megkövetelt. Nyilván mást jelentett egy városban elő plébánosnak és egészen mást egy misszionáriusnak.

A magyarországi kereszténység kezdetekor a többnyire idegen, vagy idegenben végzett papok az új letelepülések szellemi mindenesei lettek. Hitüket és hitelüket nem kis mértékben növelte felkészültségük, melyet pl. a járványok nem egyszer tettek próbára. Hazánkban a medicina pastorálist a l5. századig latin nyelven oktatták. A nemzeti nyelv ébredése a papi gyógytudományt sem hagyta érintetlen.

Amikor a pesti orvosi univerzitáson a doktori disszertációk egyre inkább anyanyelvünkön jelentek meg, a tankönyvek közt is egyre több a magyarul olvasható kompendium, a derék Bugát Pálnak megjelent egy „természettudományi szóhalmaza“, melynek nyomán ő lett a hazai orvosi nyelv Kazinczyja, nem meglepő hát, hogy ugyanekkor hagyta el a nyomdát az első magyar nyelvű medicina pastorális; a „Lelkipásztorsági gyógytan“, szerzője Dr. Grünwald Pál, a dátum: l844.

Nem hagyhatjuk említetlen, hogy három év múltán Esztergomban egy derék, minden porcikájában pedagógus pap, Majer István is megjelentetett egy „egészségtant“ szószerint „a nép számára.” Vagyis a katolikus egyház ekkor már részt vállalt nemcsak a klerikusok, hanem az olvasni tudó egyszerű emberek egészségügyi felvilágosításában egyaránt. Persze 1844 táján a Habsburg birodalomba tagolt országunk mindössze egyetlen egyetemmel rendelkezett, amelyen évente 40-50 hallgató végzett. Rettentően kevés, ha belegondolunk, hogy a hasonló lélekszámú Hollandiának ekkor már hét egyeteme létezett. A legtöbb kis településnek nem volt módjában orvost tartani, pap viszont mindenütt akadt. A nép nagy szerencséjére. S tegyük hozzá mindjárt: a protestáns egyházak s a zsidó hitközségek egyházi előjárói hasonlókép járatosak voltak a medicinában, nyomdáik szintén gondoskodtak felvilágosító kiadványokról.

Az is közismert, hogy a papok szenvedélyesen botanizáltak, felekezetüktől függetlenül. Az első magyar nyelvű herbárium Méliusz Juhász Péter debreceni püspök tollából származik, századunk elején Zelenyák János lekéri plébános szerzett szépen illusztrált könyvet a gyógynövényekről. Hogy a kolostorok komor falai között nemcsak műkedvelő „medikusok“, hanem zseniális kutatók is akadtak, arra az ősnemzés tévtanát megcáfoló Zazzaro Spallanzani és az öröklődés törvényszerűségeit felfedező Gregor Mendel a példa.

Mindketten aranybetűkkel írták be nevüket az orvostörténetbe.

Századunkban a lelkipásztorok számára szánt tárgy „medicina et psychiátria pastoralis“ változatra bővült. Ilyen kétkötetes munka jelent meg Esztergomban, Török Mihály teológiai tanár tollából. Az első kiadás 1528-ban, a második 1544-ben hagyta el a Buzárovits nyomdát. Az előszóból kiderül, hogy a morfológiai részt a híres anatómus professzor Lenhossék Mihály, a pszichiátriai fejezetet Moravcsik Ernő Emil ideg-elmegyógyász professzor lektorálta, míg terápiás szempontból Gönczy Béla esztergomi kórház-igazgató főorvos találta oktatásra alkalmasnak.

Szakszerűségére jellemző hogy Darwin nevének említése nélkül, fölösleges „ideológiai“ vitáktól függetlenül ismerteti az ontogenetika törvényszerűségeit, s a teológiai tételek csak legszükségesebb mértékben szerepelnek az érvelés arzenáljában. Az sem meglepő, hogy az anatómia, az élettan és a kórtan nem kerül külön-külön fejezetbe, a böjtöt a diéta oldaláról közelíti meg, bibliai utalásai pedig szinte „orvostörténeti“ jellegűek.

A pszichiátriai fejezet igen erős oldala. Egyrészt mert a pap elsődleges feladata mégiscsak a lélekkel való törődés, ehhez viszont ismerni illik a legfontosabb elmekórtani eseteket. Mindig érzékeltetve, meddig terjed a pap illetékessége, s hol kezdődik az orvos feladata! Az élet és egészség kritériumait Bichat definíciójához hasonlóan jelöli meg, mely szerint „az élet azon erők összessége, melyek ellenállnak a halálnak.” Az öngyilkosság tárgyalása kapcsán felmerül az eutanázia lehetősége, amely egyházi szempontból sem abszurd gondolat, egyáltalán a szuicidium megítélésében meglehetősen „liberális“. Szerinte nem számít öngyilkosságnak, ha Indiában az özvegy férjével együtt elégettei magát. Vagy sztoikus értelemben „midőn a létnek nincs többé értelme“. Mégis: az egyház alapjában szuicidium-ellenes, de sokkal több megértéssel és kevesebb elítéléssel.

Végül igen érdekes és kihangsúlyozott a közegészségügyi jellegű medicina pastorális, amely az iskolaépítéstől a temetők karbantartásáig annyi mindenre kiterjed. Ismerteti a híres 1876-os XIV. törvénycikkelyt, mellyel hazánk higiéné vonalán a kulturnemzetek közé került. Ez írta elő a kötelező védőoltásoktól a halottasházak megépítéséig minden egészségügyi paragrafust, s ennek betartása révén válik a lelkész „hivatalból“ a higiéné részévé. Fontos az elsősegélynyújtó fejezet, melyből kiderül hogy a pap az alulról vérző nők esetében is tud tanácsot adni. Lefektetést, hideg borogatást az alhasra és értesíttetni az orvost. A szülészeti és a szexuális rész latin nyelven írott. Így őrizve egyrészt az intimitást, másrészt a klasszikus medicina szakszerű nyelvezetét.

A függelék első része általános egészségügyi tudnivalókat tartalmaz, a második az istentiszteletnél használt anyagokat ismerteti. A kereszteléshez használt kútvizek nem tartalmaznak úgymond annyi szennyeződést, hogy csírátlanítani kellene, viszont a templomi szenteltvíztartókba már célszerű fertőtlenített vizet önteni. Magát az edényt formalinos vízzel kiöblíteni. A szentmisénél kovásztalan sütött kenyeret használnak, a megfelelő sütővason fehér ostyává készítve. A misebor csak a szőlőből nyerhető, megfelelő „érettséggel“. Az alkoholtartalma garantálja, hogy nem romlik meg könnyen és csakis természetes bor használható.

Az utolsó kenet feladása igényeli a legnagyobb figyelmet. A lelkész figyelme mindenre kiterjedjen, előtte a betegről tájékozódjék, nehogy a haldoklót lelkileg még jobban megterhelje. A szentolajat úgy használja, hogy fertőző betegnél se kelljen a rituális mozdulatokon változtatni.

Végül az orvos és a pap kapcsolatát tárgyalja, kihangsúlyozva egymást kisegítő feladataikat. Mert egyikük se „mindenható“ és együtt lehetnek a Mindenható szolgái.

Az ember érdekében, hogy a medicina és a medicina pastoralis elsajátítása együtt nyerje el értelmét, a bölcsőtől a koporsóig.

Szállási Árpád dr.

1993. március