IN MEMORIAM DR. TRISCHLER VILMOS

„Most / halálom napjaiban / még egyszer összegyűjtöm / amit a földön kaptam / barátságot, szerelmet / hűséget, örömet / szeretetet, ragaszkodást / szépséget, tisztaságot / jóságot, önfeláldozást / és egy utolsó lendülettel / fölmutatom az égnek.”

Kedves Vilmos Barátom!

Rónay Györgyöt a költőt hívtam segítségül, mert képtelen vagyok a fájdalomtól a búcsúztatót saját gondolataimmal kezdeni. Most, amikor még egyszer összegyűltünk, hogy istenveledet mondjunk Neked, torkunkat két marokkal fogja a bánat. Kiszakadva a hétköznapok rohanásából megállunk egy pillanatra, hogy elbúcsúzzunk Tőled. Megállunk és nem szánjuk a könnyeinket. Nem szánjuk, hiszen távozásoddal szegényebbek lettünk. Hogyan is szokták mondani: "Az ember annyiszor hal meg, ahányszor elveszti övéit".

Amikor most megállunk egy pillanatra, és búcsút veszünk Tőled, talán azt kérdezhetné valaki: vajon hová tűnik el, amit életedben összegyűjtöttél? Hová tűnik el jóságod, tudásod, szereteted, hová tűnnek el a szakmádban szerzett ismereteid.

Mi tudjuk a választ, Vilmos barátom! Ez a rengeteg ember, aki eljött, mind tudja. Mindent, amit összegyűjtöttél, örökségként ránk hagytad. Mindent odaadtál nekünk, családtagjaidnak, rokonaidnak, barátaidnak, munkatársaidnak. Mi visszük tovább, hiszen egy kicsit mi magunk is ebből épülünk föl. A Te szeretetedből, türelmedből, gondolataidból, eszméidből, amelyeket nekünk adtál, s amelyek azóta hozzánk nőttek, részünkké lettek.

65 évet kaptál, hogy végigjárd az élet útját. Betegségek, veszélyek, gyötrelmek és vereségek, de sok-sok siker is, és gyönyörű időszakok. Ezeket mind-mind megélted. Erőd elfogyott, de tovább adtad lányaidnak, unokáidnak. Véred általuk beépül a világba, szellemed tovább él. Bennük elveszíthetetlen. A lángot ezután ők viszik.

Kedves Vilmos!

Egy kis baranyai faluban Babarcon szálltál fel az idővonatra. A következő állomás már Pécs.

Tanulmányaidat itt folytattad az általános iskolától kezdve az egyetemig.

Évtizedeken keresztül a munkád is a Dél-Dunántúlhoz kötött.

Egy kisvárosnyi gyermeket segítettél szülészként a világra, Szigetváron,

Barcson, Kaposváron. Nőgyógyászként beteg asszonyokat műtöttél.

Sok-sok szomorkodó édesanyának adtál bíztatást, segítő szót, mosolyt, gyógyulást.

1999-ben költöztetek Tokodra, ahol szinte halálodig gyógyítottad a rászorulókat háziorvosként.

Beilleszkedésed a község életébe gyorsan sikerült. Betegeid gyorsan megszerettek, a sok-sok községi rendezvényre szóló meghívást alig-alig tudtad teljesíteni.

Munkáddal elismerést szereztél. Az-az ember voltál, aki nem a munkából, hanem a munkának él.

A jól végzett munka nem csak verejtéket, hanem mindennapi örömet is adott. Fáradozásodat mi tokodiak soha nem feledjük.

Kedves jó Vilmos barátom!

Most, hogy búcsúzunk Tőled, talán megengeded, hogy elmeséljem a gyászoló gyülekezetnek az utolsó hosszabb találkozásunk történetét. Alkonyatkor ültünk a kertre néző ablaknál és néztük, a téli haldokló kertet. Nincs szomorúbb látvány egy haldokló kertnél.

Tudom, egyre gondoltunk. Összenéztünk és mindkettőnk szeme elhomályosult. Búcsúztunk, de akkor még nem tudtuk mitől is. A nyártól, a kerttől, az ifjúságunktól. Most már tudom, egymástól búcsúztunk.

Itt a sírodnál próbáljuk vigasztalni magunkat, hogy hiszen nem is haltál meg, hiszen itt vagy a lelkünkben, a gondolatainkban, a szavainkban. Nem tudom, hogy oda, ahol most vagy eljutnak-e az üzenetek.

Az én üzenetem ez: találkozunk a csend mélyén. Egy szavam maradt még: béke. Béke veled Vilmos. Nagyon szerettünk.

Tokod, 2010. június 11.

Temetési búcsúztató, barátom

Dr. Trischler Vilmos háziorvos temetésére

Pánczél Mihály

Tokod Nagyközség polgármestere