REFLEXIÓK

„A tönkretett egészségügy” címmel Csókay András írt döbbenetes cikket a Magyar Nemzet február 5.-i számában, mely az ekor-lap olvasóihoz is eljutott. Maga a miniszter írt rá választ. A teljes szövegű reflexiók közlésére nincs lehetőségünk. Az általam lényegesnek ítélt mondatokat közöljük, a teljes írás forrásának megjelölésével

„Árnyaltabb kép az egészségügyről?”

….„A fentiek alapján egyértelműnek látszik, hogy a magyar egészségügy elmúlt néhány éve Csókay András elfogult és egyoldalú jellemzésénél sokkal árnyaltabb megközelítést igényel. Ami pedig az írásának bevezető „jelenetét” képező, a kellő fájdalomcsillapító gyógyszerek híján „sikoltozó, szenvedő betegek” apokaliptikus leírását illeti, engedtessék meg nekem a kérdés: ha valóban személyes tapasztalatairól számol be Csókay doktor, ő milyen konkrét intézkedést tett az állítása szerint tűrhetetlen helyzet megszüntetése érdekében? Kitől kért segítséget, mikor fordult az Egészségbiztosítási Felügyelethez? Vagy egy gyújtóhangú íráson kívül semmit sem tett? Természetesen továbbra is vannak feladatok, teendők, nem is kevés. Azonban nem helyénvaló a valóságnál sötétebb képet festeni. Meggyőződésem, hogy elődeim és utódaim is arra törekedtek és törekszenek majd, hogy megteremtsék az egészségügyben a jobb minőségű, igazságosabb és biztonságosabb betegellátás feltételeit.”

Székely Tamás miniszter
Magyar Nemzet
2010. február 11.

….„Tisztelt miniszter úr! Ön nem olvasta el figyelmesen a cikkemet, én kiemelten a 2006. (öszödi hazugságbeszéd) utáni időszakról beszéltem, amit dr. Molnár, dr. Horváth és az ön neve fémjelez. Dr. Rácz Jenő még valahogy megpróbálta kordában tartani az eseményeket. Elmondanék két, a napokban megesett történetet. Egy idős, magatehetetlen barátomról van szó. Magyarország egyik kórházában történt. Este fél 11-kor jelezte az idős beteg ember, hogy székletét, vizeletét maga alá ürítette, kérte, hogy tegyék tisztába. A nővér udvariasan bocsánatot kért, hogy képtelenség, tudniillik a 60 ágyas osztályon, amely, amely tele van idős, súlyos betegekkel, egyedül volt egész éjszaka. Egyedül volt a mára döbbenetes mértéket öltő, országos ápolónőhiány miatt, amit az önök egészségügyi politikája gerjesztett és idézett elő. Kit kellene megbüntetni ezért? Az ártatlan nővért? Miniszter úr, nem kívánok önnek semmi rosszat, legfőképpen az említett idős és beteg emberhez hasonló személyes kiszolgáltatottságot…
Másik példa: az egyik fővárosi kórház baleseti sebészetére két súlyos, életveszélyes sérültet hoztak egyszerre. Az odarendelt szerencsétlen intenzíves fiatal orvos sírva könyörgött a mentősöknek, hogy maradjanak ott, mert annyira kezdő, hogy képtelen ellátni a súlyos betegeket. Nincs a jelenlegi ügyeletben tapasztalt emberük. Egy év alatt nyolc /!/ aneszteziológus ment el külföldre dolgozni, és három kezdő rezidens jött a helyükre. Ő az egyik, mondta. De említhetném a Szent János Kórházban történt esetet, miszerint szakember és megfelelő szerszám hiányában egy autószerelő kellett, hogy levegye egy sérült nő lábáról a gipszet!....
Ezt az ámokfutást nevezik önök sikeres és eredményes reformnak.

Magyar Nemzet
2010. február 11.

…..„Miniszter úr! Ön valamikor orvos volt, és mint orvosnak, tudnia kellett, hogy az egyik első és legfontosabb dolog annak észrevétele, ha a beteg kritikus állapotban van. Lehet, hogy nem tudjuk a pontos diagnózist és ebből következőleg a pontos terápiát, de azt látnunk kell, mikor van nagy baj. Az az orvos, aki a súlyos beteget hipochondernek nézi, rossz orvos.
Miniszter úr, ön most úgy bánik a magyar egészségüggyel és Csókay doktorral. Nem veszi észre a vészkiáltásokat, a nagy bajt. Azt, hogy csak kevesen mernek felszólalni, nem annak a következménye, hogy nincs nagy baj, hanem csak annak, hogy az orvosok esetleg féltik a munkájukat és egyéni karrierjüket. Ezért az olyan bátor orvosokat, mint Csókay doktor, nem ledorongolni, hanem megdicsérni kell és melléállni..
Végezetül miniszter úr! Az orvosok akkor kezdenek el politizálni – már amennyiben a szakmai problémák felvetése politizálás -, amikor a szakminiszterek a szakmát alárendelik saját pártjuknak, politikai karrierjüknek. Válaszcikkével miniszter úr csak tovább erősítette bennem és kollegáimban azt a képet, hogy ön is azok közé az egészségügyi miniszterek közé tartozik, akik, mint két elődje, az egészségügyet maximálisan alárendelik a pillanatnyi politikai érdekeknek.

Tomcsányi János dr.
Magyar Nemzet
2010. február 12.