DR. HAMBACH JÓZSEF FŐORVOS ÚR 70 ÉVES!

Évtizedekig meghatározó személyisége volt a kórház belgyógyászatának. Nyugdíjba vonulásakor egy hosszabb interjút készíthettem vele, mely az „Orvosportrék Esztergomból” című könyvben olvasható. Most 70. születésnapja előtt otthonában kerestem fel, és kértem meg egy beszélgetésre.

Mi az első emlékképed a 70 év elejéről?
- Sok interjúban kérdezik meg: mi az élete első emlékképe? Van, aki azt mondja: 3 éves korából erre és erre emlékszik. Én nem tudok felidézni ilyen egyértelmű dolgot. Sok apró kép, hangulat, amit össze lehet rakni, de hogy mi az első konkrét kép, azt nem tudnám megnevezni.
Akkor más oldalról közelítek újra. Sokan hiszik, hogy súlyos, kritikus helyzetekben az ember előtt lepereg élete filmje. Egy ilyen filmből néhány pillanatot meg tudnál ragadni?
- Az az igazság, hogy én már átéltem ilyen kritikus helyzetet. Utólag értékeltem, hogy igaz-e ez a vélekedés. Nem tudnám megerősíteni. De hogy válaszoljak is a kérdésedre, szívesen újraélném a gyermekkoromat és a pályakezdő éveimet.
Akkor most idézzük fel a gyermekkorodat!
- Meghatározó emlékem volt az otthoni családi hangulat. Egy kis faluban nőttem fel, mindenki ismert mindenkit. Olyan közösségi élményt adott az a falu, amire mindig is szívesen emlékszem vissza.
És a pályakezdő éveid?
- Középiskolás korom óta készültem erre a pályára. Sikerült olyan helyet találnom, amire vágytam, amit akartam. A kezdeti nehézségek után sikerélményeket is hozott ez a pálya. A pályakezdés számomra olyan élményt jelentett, mely örökre megmarad.
Ha egy képzeletbeli csapatot kellene összeállítanod – a szüleidről most ne beszéljünk –azokból az emberekből, akik meghatározó jelleggel hatottak rád, kikből állna ez a csapat?
- Volt egy olyan baráti köröm, amely a gyermekkorban alakult ki, akik közül sajnos már csak hárman maradtunk, de velük kapcsolatban találkozhattam először a barátság fogalmával. A hivatásom gyakorlásának kezdetén, az ott jelen levő emberek közül Lélek tanár urat emelném ki, akinek ebben a csapatban feltétlen helye van. Az akkori kollegák közül, akik segítőkészek voltak – hiszen egy kezdő valahol apátlan, anyátlan, mikor bekerül egy közösségbe és betegekkel kell foglalkoznia – legalább 2 ember szintén csapattagnak jelölnék, a későbbi társak közül pedig többen szerepelnének, és bár a kérdésedben kizártad a szüleimet, de alapvető volt mindig számomra a családom.
Említetted, hogy sokan már nincsenek közöttünk a számodra meghatározó személyiségek közül. Maradt-e benned velük kapcsolatban olyan tisztázatlan kérdés, amit jó lett volna tisztázni?
- A gyermekkori barátaimnál ilyen nem merült fel. A felnőtt kori kapcsolataimban bizony maradt több olyan tisztázandó dolog, amit már nem tudok velük átbeszélni. Későn ébredtem rá, hogy sok mindent jobb lett volna akkor tisztázni!
Könnyen tudtál emberi kapcsolatokat kialakítani?
- Azt hiszem mindig nyitott voltam. Könnyen barátkoztam, persze ezek egyrésze csak felszínes kapcsolat volt. Még ma is képes vagyok a kapcsolatteremtésre, azokkal az emberekkel, akikkel közös hullámhosszon vagyunk.
Régóta ismerjük egymást. Azt gondolom, hogy a kapcsolataid soha nem az érdekek mentén kötődtek. Eszembe jut most Lampert Andris, akinél együtt ültünk többször, akkor, amikor már senki sem nyitotta rá az ajtót.
- Amikor az első dysbasiás panaszaim voltak, én nem fordultam senkihez segítségért, de Andris, amikor megtudta, elkapott és azonnal vitt a Városmajorba, ahol meg is operáltak. Az ilyen dolgokat az ember nem felejti el.
Sok év telt el azóta, de az utóbbi időben többször kellett azt a szerepcserét megélned, hogy nem az ágy mellett állsz, mint gyógyító, hanem az ágyban fekszel, mint beteg.
- Egyszer vagy először átélni ezt egy orvosnak nagyon nehéz, de később valahogy úgy van, hogy hagyod magad sodródni és bízol a kollegáidban. Tudatosítod magadban, hogy jó helyen vagy, jó kezek között, azt fogják veled tenni, amit kell és lehet.
Laikussá válik ebben a szituációban az orvos?
- Mindenképpen. Ez egyfajta védekezés. Az összes lehetséges szövődmény nem jut eszedbe, vagy ha igen, azt azonnal elhessegeted, hisz az velem nem történhet meg.
Sokáig emlegettük azt, amikor egy ügyeletedben, egy hypokalémiás beteget rekord számban defibrilláltál, és végül a beteg távozott az osztályról.
- Ez az eset is örök emlék marad. Azt hiszem ezek, azok, amik a hivatásunkból adódó élményt, sikerélményt jelentik, és valahol talán jobbá is teszik az embert. Ugyanakkor azt hiszem nem az életmentés a legfontosabb. Persze az adott beteg esetében igen, de nem minden kollegának adatik meg ez a lehetőség. Amit a legfontosabbnak tartok hivatásunkban, hogy orvosok legyünk és maradjunk! Ez nem csak életmentést, hanem sok-sok egyéb dolgot is jelent. A beteg bizalmának a megnyerése, vezetése. Nem csak a 3x1 tablettával, hanem a lelkével is törődve, hogy igazán tudjunk segíteni.
Léteznek még ilyen klasszikus attitűddel rendelkező orvosok?
- Ezen magam is elgondolkodtam az utóbbi időben. Ha szükségem lenne egy orvosra találnék-e? Mindenféle specialistát ( kardiológust. haematológust, pulmonológust ) találhatnék, de orvost, aki leül melléd és foglalkozik veled, nem csak a szakterületének megfelelően, hanem a beteg embert is nézve, látva: nem is tudom, hogy találnék-e itt mindjárt hivatkozni lehet a “Karamazov testvérekre” ahol felvetődik a specializálódás már-már extrém formája.
Nem erre tart a világ! Ma kit érdekel másnak a búja-baja, amikor az egyénnek kell érvényesülnie.
- Biztos így van. Bennem van még mindig az az igény, hogy orvosnak lenni egy komplexebb feladat, mint 1-1 szervvel vagy szervrendszerrel foglalkozni, akármilyen magas szinten is.
Lehet ezt tanítani a jövő orvosainak?
- Lehet, sőt kell is, hisz eredményesen gyógyítani akkor lehet, ha a beteg bizalmát,együttműködését megnyertük.
Mindig orvos akartál lenni. Nem merült fel benned a papi pálya?
- Rátapintottál a lényegre. Azzal kezdtük a beszélgetést, hogy középiskolás korom óta orvos szerettem volna lenni. Előtte viszont felmerült – és nem csak bennem, hanem a családomban is – és egy elképzelt életpálya volt számomra.
Voltak-e nagy csalódások az életedben?
- Ez egy nehéz kérdés, mert ilyenkor óhatatlanul neveket is kellene említenem. Azt hiszem ez nem célszerű. Sok minden elmúlt és sok minden a miképpen mi is megbocsátunk, kategóriába esik. Ha jól végig gondolom, ezek a csalódások később valahol kompenzálódtak. Azt mondhatom, hogy nagy tüskék már nincsenek bennem.
Sokszor bántottak?
- Az átlagnál többet nem. Amennyit a kollegák egymás bántják egy közösségben, annyit én is kaptam, időnként mélyebben.
Egész életedre rád jellemzőnek Arany János sorai: „Ha egy úri lócsiszárral, találkoztam s bevert sárral: nem pöröltem,  félreálltam, letöröltem”.
- Igen, többször törülköztem!
Kikkel tudtál a kórházban, a te mércéd szerint emberi kapcsolatot kialakítani?
- Azt hiszem, hogy a munkatársaimmal, és nem csak az orvos kollegákra gondolok, hanem a nővérekre, beteghordókra, sikerült olyan kapcsolatot kialakítani, ami a jobb betegellátást szolgálta. Szándékosan nem bántottam soha senkit, sőt talán mindenkiben maradt valami pozitív érzés, aminek most látom a jelzéseit. Ha bemegyek az osztályra és még vannak ott olyan dolgozók, akikkel együtt gyógyítottunk: ahogy fogadnak – és hiszem, hogy ez nem játék a részükről, hanem őszinte öröm – ebből arra tudok következtetni, hogy talán jól tettem annak idején a dolgom. ”Megtanultam, hogy az emberek elfelejtik, amit mondasz, amit teszel. Az egyetlen dolog, amire emlékezni fognak az, hogy milyen érzéseket váltottál ki belőlük”- írja Maya Angeleu
70 évesen mennyire lesz magányos az ember?
- Atomizálódik az egész társadalom. Alig találkozom én is azokkal, akikkel régen összejártunk. Mindenkinek sokasodtak a bajai és persze hiányzik a fiatalos lendület is. De a koron túlmenően, mindenki a saját magával van elfoglalva, jobban, mint régen. Hogy akkor nem vettünk a dolgokat olyan komolyan, vagy a világ romlott meg körülöttünk? Ez is, az is.
Jó 70 évesnek lenni?
- Nem jó! 40 –nek lenni sokkal jobb - egészségesen.
De egy jól befutott pályát magad mögött érezni, az elégedettséget kell, hogy jelentsen!
- Visszatekinteni és elszámolást végezni, és ennek az eredményét végiggondolni, nem egyszerű dolog. Saját magában persze el tudja dönteni a  az ember a végeredményt, de a kétség mindig ott van: Biztos, hogy jól csináltam? Biztos, hogy ezt kellett akkor és akkor tennem? Egy sor olyan dolog merül fel 70 év alatt, amiben nyilván vétettem, tévedtem, nem volt kellő hitem. Ezeket már nem lehet jóvátenni. Azt hiszem, hogy nagy lelkiismeret furdalásom az elmúlt 70 év után nem lehet. Mélyült a hitem, csökkent az emberekkel szembeni bizalmam.
Nemrégiben ismét unokád született. Ez mennyire tesz optimistává?
- Aki ismer, az tudja, hogy ő a 7. unokám. Ő az, akit 6 hetes korában ölbe tudok venni, fel tudok emelni, és úgy tudok ránézni, hogy a szülei is örülnek annak, hogy én örülök neki.
Kívánom, hogy ő még sokáig okozzon örömet neked és jó szívvel emlékezzen majd a nagyapjára.
Isten éltessen 70. születésnapodon!

Osvai László dr.